Diplomácia – hírszerzés – állambiztonság

A hidegháború (1945–1990) időszakában Magyarország a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozott. 1948-ra hazánkban szovjet típusú berendezkedés épült ki, amely 1989-ig állt fenn: az első, 1956-ig tartó periódus, a Rákosi-korszak keményvonalas kommunista diktatúra volt, a második, Kádár János nevével fémjelzett időszakot (1957–1989) pedig „puha diktatúrának”, esetenként „szocialista érának” nevezi a történetírás. Ezeknek az évtizedeknek az egyik legérdekesebb kérdése az, hogy milyen külpolitikai mozgástere volt Magyarországnak, és milyen mértékben fonódott össze az állambiztonság és a diplomácia ebben az időszakban? A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE BTK) 2017. október 12–13-án, Kinek a szolgálatában? Diplomácia és állambiztonság címmel megrendezett konferenciája, amely – mint Soós Viktor Attila, a NEB külügyi munkacsoportjának vezetője az előadások írott változatát tartalmazó, jelenleg ismertetett kötet előszavában kiemeli – ezt a problémát állította középpontba.

A vaskos tanulmánykötet, amely a konferenciát követő évben, 2018-ban látott napvilágot a NEB kiadásában, a Diplomácia – hírszerzés – állambiztonság címet viseli. A külalakját és szerkesztését tekintve egyaránt igényes könyv 25 tanulmányt tartalmaz, amelyek névsorban követik egymást. A tematikát illetően az írások mindegyike kapcsolódik a fenti kérdéskörhöz, ugyanakkor rendkívül sok szempontot megvilágítanak. Egyes tanulmányok egy-egy intézmény működését mutatják be, mások egy-egy személy diplomáciai–állambiztonsági tevékenységét helyezik nagyító alá, és vannak, amelyek ahhoz nyújtanak adalékot, hogy miként alakultak Magyarország kapcsolatai más államokkal, illetve külföldi szervezetekkel. Az olvasókat a kötet végén található névmutató, valamint az egyes írásokat követően ismertetett forrás- és irodalomjegyzékek és a részletes lábjegyzetek segítik az eligazodásban.

A kötetben publikált tanulmányok mindegyike elsődleges forrásokon alapul, és ezzel együtt az írások a vonatkozó szakirodalom magas szintű ismeretéről tanúskodnak. A könyv bevezető tanulmányából, amelyben Hankiss Ágnes a washingtoni magyar rezidentúra 1988–1989-es helyzetét mutatja be, rögvest kiderül, hogy a korszakban gyakran állambiztonsági tisztek teljesítettek diplomáciai fedésben külszolgálatot, akiknek munkája a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban nehézkessé vált ugyan, de előtte – amint arra a többi írás rávilágít – többé-kevésbé leplezni tudták a valódi tevékenységüket.

Hankiss Ágnes nyitó tanulmánya után az írások betűrendben követik egymást, azonban a minél átfogóbb ismertetés érdekében célszerűbbnek tartom azok tematikus bemutatását. Az első témacsoportot azok a munkák alkotják, amelyek egy, a diplomáciai testület, vagy az állambiztonsági tisztek közé tartozó személy életének, külügyi pályájának egy szeletét vizsgálják.

A Száll József római magyar nagykövet – majd Péter János külügyminiszter tanácsadója – életének főbb fordulópontjait összegző Andreides Gábor, aki korábban teljes biográfiát készített Száll pályájáról, az életút ismertetése mellett rávilágít arra a jelentős tényezőre, hogy 1945 és 1989 között Magyarország gyakorlatilag nem folytathatott önálló külpolitikát. Ennek egyik oka volt, hogy az időszakban egyre csökkent a képzett diplomaták száma, akik közül rengetegen a disszidálás mellett döntöttek. Közéjük tartozott Száll József is, aki 1970-ben hagyta el hazáját. Pályájának érdekessége, hogy kapcsolatba került az antikommunista nézeteiről is ismert P2 szabadkőműves páhollyal, aminek okaira Andreides tanulmánya részletesen kitér.

Fejérdy András „Amadeo” ügynök és a magyar püspökök eskütétele 1959-ben című írása hangsúlyozza, hogy bár Magyarország – és általában a szovjet típusú rezsimek – és a Szentszék között hivatalos diplomáciai kapcsolatok a korszakban nem álltak fenn, ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy a Szentszék az adott ország egyházával sem állt kapcsolatban. Magyarország esetében is az a helyzet állt fenn, hogy a Szentszék apostoli delegátus útján tartotta fenn kapcsolatait a magyar katolikus egyházzal. 1949-ben rendelet írta elő, hogy az egyházi személyeknek is fel kell esküdniük a Magyar Népköztársaságra és annak alkotmányára, amit a Szentszék és a magyar katolikus püspöki kar egyaránt kedvezőtlenül fogadott. A Szentszék végül Florio Banfi – eredeti nevén Holik-Barabás László – történészt kérte fel, hogy kiválasztott magyar személyekkel együttműködve készítsen szakvéleményt az ügyben. Fejérdy András tanulmánya Banfinak az ezzel kapcsolatos, „Amadeo” fedőnév alatt írt jelentéseit foglalja össze.

A protestáns egyház diplomáciai szerepvállalását Hornyák Máté munkája vizsgálja, aki írásában néhány, 1949 és 1956 között diplomáciai szolgálatot teljesítő egyházi személy portréját mutatja be az olvasóknak. Közülük kiemelkedik a későbbi külügyminiszter, Péter János, aki református lelkészként kezdte pályafutását. Vető Lajos és Dezséry László protestáns püspökökkel közösen azt a megbízatást kapta, hogy a Külügyi és Sajtóbizottságon keresztül, a nyugat-európai protestáns egyházakkal való kapcsolatait felhasználva elősegítse a kommunista rezsim külföldön történő népszerűsítését.

Szintén egy életutat, nevezetesen az egészen 1988-ig veszélyes személyként, kémként nyilvántartott Rüll Tamás (Thomas Rull) életét mutatja be Fejérdy Gergely tanulmánya. Az írás összefoglalja Rüll fiatalkorát, kitérve azokra a hatásokra, amelyek miatt az ifjú meggyőződéses antikommunista lett. Rüll a rendszer kiépülésének kezdeti időszakában kerülhetett kapcsolatba francia körökkel, és 1949-ben elhagyta Magyarországot. Fejérdy Gergely részletesen kitér az emigráció körülményeire és arra, hogy a fiatalember hogyan vált kémmé, és milyen megbízatásokat teljesített.

Ugyancsak a kémek világába kalauzolja az olvasókat Fiziker Róbert munkája, aki a Bécsben megszervezett hírszerzési rezidencia és munkatársai tevékenységét ismerteti tanulmányában. Az írás két személy, „Gregor” és „Holec” ügynöki múltját mutatja be részletesebben, összefoglalva a hírszerzésben vállalt szerepük közötti párhuzamokat. Fiziker tanulmányának érdekessége, hogy a két fedőnév egyike neves, a magyar történészek nagy része által ismert személyt takar. 

Sz. Kovács Éva tanulmánya az 1957-től Törökországban külszolgálatot teljesítő Gémesi Ferenc beszervezésének részleteit tárja az olvasók elé. Gémesi ügynökként a „Donát József” fedőnevet kapta, és a külügyminisztérium utasítások hosszú sorával látta el arra vonatkozóan, hogy miként írja meg a jelentéseit. Sz. Kovács Éva írása amellett, hogy ezen a példán keresztül képet ad a beszervezés folyamatáról, kitér arra is, hogy miért volt szükséges a hírszerzés jelenléte Törökországban. Emellett összefoglalja Gémesi későbbi pályafutásának fő pontjait is.

Az ügynökkérdés tanulmányozásához a beszervezettekre vonatkozó kutatások mellett fontos, hogy kutatások szülessenek a megfigyelt személyekről is. Egy ilyen esetet ismertet Vörös Géza tanulmánya, amely a több mint harminc éven át megfigyelt Sinor Dénes (Denis Sinor) orientalistáról készült jelentéseket vizsgálja, amelyek a „Ravaszdi” elnevezésű dossziéban találhatók. Vörös munkája összefoglalja Sinor életútját, bemutatja a megfigyelés lehetséges okait és a jelentésekből is válogatást közöl.

Bár nem egyetlen személyre koncentrál, mégis ebbe az egységbe tartozik Bank Barbara tanulmánya, amely az egykori recski internált emigránsok megfigyeléséről ad képet. A recski tábort a Nagy Imre-kormány 1953-ban oszlatta fel, és az internáltak – hosszas átvizsgálást követően – az 1953 és 1956 közötti időszakban szabadultak. Sokan közülük az emigráció mellett döntöttek, azonban a későbbi megfigyeléseket ők sem kerülhették el. A tanulmány néhány személyt példaként állítva mutatja be az emigráltakról szóló jelentéseket, amelyekből kiviláglik, hogy az emigránsok igyekeztek valamilyen formában kapcsolatban maradni az itthon maradt egykori recski rabokkal. Bank Barbara erre is részletesen kitér a tanulmányában.

Szintén egy csoportról, az Ausztriából 1945 és 1947 között repatriált magyar állampolgáról szól Erdős Kristóf munkája. Az érintett magyarok a háború következtében kerültek Ausztriába, és annak lezárultát követően a magyar külügy – a Vöröskereszt segítségével – lépéseket tett az összeírásuk, majd hazaszállításuk érdekében. Ahogyan a tanulmányból kiderül, a repatriálásban belügyi munkatársak is részt vettek, akiknek feladata a „politikailag megbízhatatlan egyének” kiszűrése volt. Ezzel párhuzamosan zajlott a svábok Magyarországról történő kitelepítése is, amelyről Erdős szintén képet ad.

Mező Gábor tanulmánya a külpolitikai tudósítók és a sajtóattasék tevékenységét vizsgálja, akik szintén fontos szerepet játszottak a hírszerzésben. Az újságírást a korszakban egyfajta fedősztoriként is használták, vagyis gyakori volt, hogy a külföldre kiküldött tudósítók, sajtóattasék valójában hírszerzők voltak. A „sajtóanyag összegyűjtésének” címén ezek az emberek értékes információkhoz juthattak, amelyekről rendszeresen jelentéseket készítettek.

A tanulmányok második témacsoportját azok alkotják, amelyek Magyarország és valamely másik állam, illetve külföldi intézmény, nemzetközi szervezet kapcsolatához nyújtanak adalékot egy-egy kiragadott példán keresztül. Germuska Pál munkája a magyar hírszerzés és az Európai Gazdasági Közösség (EGK) kapcsolatát vizsgálja. Az 1957-ben alakult EGK tevékenységének figyelemmel kísérése kiemelt feladatnak számított, mivel a szervezet szoros kapcsolatot ápolt az Amerikai Egyesült Államokkal. A megfigyelésben nemcsak hírszerzők vettek részt, hanem a brüsszeli magyar nagykövetségen dolgozó diplomaták is. A feladat jelentőségét mutatja, hogy az 1960-as évektől kezdve egészen az 1980-as évekig rendszeresen jelentések készültek az EGK-ról.

Szintén ide sorolható Kávássy János Előd írása, amely Kádár János és a Kádár-rendszer amerikai megítéléséről ad képet. Az amerikai diplomatáktól származó idézetekkel bőségesen illusztrált munkából megtudhatjuk, hogy ez a megítélés alapvetően pozitív volt annak ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államok nyilvánvalóan nem szimpatizált a szovjet típusú rezsimekkel. Elemzésében Kávássy kitér a pozitív imázs kialakulását elősegítő tényezőkre is.

Kecskés D. Gusztáv írása az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és a Kádár-kormány közötti kapcsolat alakulását vizsgálja annak első, 1956–1962 közötti éveiben. A kapcsolatfelvételt a Menekültügyi Főbiztosság részéről az 1956-os magyar menekültek ügye, Kádár és kormányzata részéről pedig a forradalom nyomán kialakult diplomáciai elszigeteltség, és az abból való kitörés szándéka tette indokolttá. A tanulmány ismerteti August Rudolf Lindt menekültügyi főbiztos törekvéseit és magatartását, és a magyar politikai elit szempontjait is.

M. Madarász Anita, akinek tanulmánya a British Council magyarországi helyzetének 1955–1956-os alakulását veszi nagyító alá, arra hoz példát, hogy milyen lehetőségei voltak egy nyugati intézménynek a kommunista berendezkedés idején. Az Egyesült Királyságnak a más államokkal való kulturális kapcsolataiért felelős British Council tevékenységét az ún. Drogheda-jelentés ugyan 1953-ban részletesen vizsgálta, 1955-ben a magyar külügyminisztérium mégis utasította a londoni missziót a szervezetre vonatkozó információk összegyűjtésére. A vizsgálódás, amit a tanulmány részletesen bemutat, a brit–magyar kulturális kapcsolatok lehetőségeire is kitért.

Kapcsolódva az előző csoportban ismertetett írásokhoz, Soós Viktor Attila munkája a szentszéki–magyar viszony alakulását mutatja be az 1960–1970-es években. Noha – ahogyan az előzőekből is kiderül – hivatalos diplomáciai kapcsolatok nem álltak fenn a Szentszék és Magyarország között, a magyar állam és az egyház, illetőleg a pápai állam kommunikációja nem szakadhatott meg teljesen. A tanulmányból megtudhatjuk, hogy a kapcsolattartás elsősorban a római magyar nagykövetségen keresztül történt, de a magyar külügyminisztériumnak is volt olyan munkatársa, aki kifejezetten a Vatikánnal történő kapcsolatokért felelt, illetve a feladat az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységi körében is szerepelt.

A tanulmányok harmadik csoportját azok az írások teszik ki, amelyek a külügyminisztérium működését, intézményes kereteit vizsgálják a korszakra vonatkozóan. Baráth Magdolna tanulmánya részletekbe menően bemutatja, hogy a hírszerzők milyen feltételek mellett és milyen eszközök révén teljesíthették a külföldi megbízatásaikat. Tevékenységük során lényeges volt, hogy hírszerző voltukat valamilyen külképviseleti tisztséggel álcázták, és valódi feladatukat szigorúan titokban kellett tartani. 1960-tól „különleges beosztottakként” tartották nyilván őket, és kötelezettségeiket, valamint jogaikat egyaránt szabályozták. Ennek ellenére a külügyminisztérium és a hírszerzés együttműködése nem volt zavartalan, aminek okait Baráth Magdolna munkája alaposan körüljárja.

A kötet központi témája a hírszerzés mellett a diplomácia is, amelynek intézménye a külügyminisztérium. Ennek korabeli (1950 és 1956 közötti) működését Sáringer János mutatja be az olvasóknak, aki írásában részletesen, több szempontból megvizsgálta azt a kérdést is, hogy Magyarország független államnak volt-e tekinthető a hidegháború idején. A tanulmány kitér a külügyminisztérium átszervezésére, részletesen bemutatva annak főosztályait és azok feladatait.

A hírszerzés nemcsak a politikai természetű kérdésekre terjedt ki, hanem a külkereskedelemre is, amiről Borvendég Zsuzsanna tanulmányából tudhatunk meg részleteket. Az írás bemutatja a gazdasággal kapcsolatos hírszerzést bonyolító intézményeket, valamint azok beépülését a külkereskedelmi vállalatokba. Az érintett hírszerzőknek ez többszörös előnnyel járt, mivel egyfelől jelentősen meggazdagodtak a tevékenységük révén, másfelől pedig fontos szerepet tölthettek be a szovjet érdekszférán belül a nyugati vállalatokkal való kapcsolatok alakításában. Ennek egyik aspektusa az úgynevezett műszaki-tudományos hírszerzés lett, ami végeredményben a tiltott technológiák, licencek ellopását jelentette.

Ivánfi Miklós munkája arra világít rá, hogy a hírszerző tevékenység a tudományos kutatói tevékenységet is erőteljesen érintette. A tanulmány ezt Polányi László és Machay Géza – a Teleki Pál Tudományos Intézet, vagy Teleki Intézet két munkatársa – ügyén keresztül mutatja be. A két kutatót 1946-ban tartóztatták le a csehszlovák titkosszolgálattal történő együttműködés vádjával, amit hosszú peres eljárás követett. Ivánfi a nyomozás során készült jelentések alapján rekonstruálja az eljárást, amelynek végén mindkét vádlottat szabadságvesztésre ítélték.

Az előbbiekben említett csehszlovák titkosszolgálat tevékenységét, illetve annak egy példáját Krajcsír Lukács tanulmánya ismerteti. Az írásból kiderül, hogy a szovjet blokk országaiban működő hírszerzésnek Latin-Amerikában is voltak kapcsolatai, amit Krajcsír a csehszlovák és a kubai titkosszolgálat együttműködésén keresztül mutat be. Ezek közül is kiemelkedik az úgynevezett Manuel-akció, amely éveken át tartott, és amelynek több száz résztvevője volt. A tanulmány kitér az akció eredményeire és a lebonyolítás nehézségeire is.

A szovjet blokk országainak vezetői – így a magyar politikai elit is – kiemelt feladatként kezelte a nyugati kommunista pártok támogatását, ami anyagi természetű segítséget is jelentett. Ennek mechanizmusát Szilágyi Gábor írása ismerteti, bemutatva a Moszkvából működtetett Nemzetközi Szolidaritási Alap tevékenységét és a kétoldalú megegyezések alapján történő finanszírozást is. Kitér a döntéshozatal folyamatára és az anyagi támogatás forrásaira is.

A rendszer működéséhez nyújt adalékot Ötvös István tanulmánya is, amelyből kiderül, hogy a hírszerző szerveket a közép-európai kommunista pártok már a rezsim stabilizálását megelőzően létrehozták, és azokat fel is használták a politikai céljaik elérésére. Kezdeti feladataik közé tartozott a háborús bűnök felkutatása, a külföldi döntéshozatali központok felderítése és az állam védelme. Ötvös rámutat arra, hogy a hírszerzés hiányosságai közé tartozott, hogy az egyrészt a Szovjetunióra, mint „nagy testvérre” nem terjedt ki, másrészt az állam védelme a rendszer jellegéből adódóan szorosan összefonódott a párt érdekeinek védelmével.

Ahogyan a szovjet blokk államait foglalkoztatta a Nyugat, úgy a nyugati országok is figyelemmel kísérték a Keleten zajló folyamatokat. Ezt illusztrálja Rácz János tanulmánya, amely azt vizsgálja, hogy az angolszász sajtó hogyan ítélte meg Magyarországot. Rácz mennyiségi – kvantitatív – szempontot is alkalmazva képet ad arról, hogy hány Magyarországgal kapcsolatos hír látott napvilágot az angolszász sajtóban a hidegháború idején. Az adatokat a környező országokra vonatkozó számokkal is összevetette. A sajtóelemzés minőségi – kvalitatív – szempontokra is kitér, konkrét példákon keresztül bemutatva, hogy miként látták hazánkat – és a szovjet blokkot – az angolszászok.

1989-ben a szovjet blokk országaiban, így Magyarországon is kezdetét vette a kommunista rezsim felszámolásának folyamata. Ennek diplomáciai aspektusait vizsgálja Vági Attila munkája, amely a korabeli politikai jelentésekkel illusztrálva ismerteti a rendszerváltás diplomáciai nehézségeit és azokat az eseményeket, találkozókat, amelyek hozzájárultak a változáshoz. A dokumentumok a Páneurópai Piknik előkészítéséről is eddig kevésbé ismert információkat közölnek.

Összességében hiánypótló, érdekes és informatív tanulmányokat tartalmazó kötet született, amely több szempontból, elsődleges források alapján mutatja be Magyarországnak a hidegháború alatti külpolitikai és hírszerző tevékenységét. 

Hamerli Petra

Ezt olvastad?

Népi mozgalom, állambiztonság és a történész szerepe a mai korban – Interjú Papp Istvánnal

Papp István történész-levéltáros mintegy húsz éve kutatja a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége és a népi mozgalom, illetve a magyar állambiztonság

X