„Győzni kellett azoknak az erőknek, amelyeknek zászlajára a szabadság és a haladás volt írva” – Hogyan ünnepelték a munkáspártok 1945. május 8-át?

A második világháború európai szakaszát lezáró fegyverszünet aláírásának alkalmából 1945. május 8-án a baloldali pártok egy jelentős létszámú tömegdemonstrációt szerveztek Budapesten. Az alábbiakban a tüntetésen elhangzott beszédek és a későbbi visszaemlékezések elemzésének segítségével kívánom bemutatni a sztálinista vezérkultusz kialakításának kezdetét, illetve a kommunista párton belüli törésvonalak meglétét

1945. május 7-én Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok reimsi főhadiszállásán Alfred Jodl vezérezredes aláírta a feltétel nélküli német kapitulációt. Bár Európa egyes pontjain ekkor elszórtan még folytak fegyveres összecsapások, a másnap közép-európai idő szerint 23:01 perckor életbe lépő fegyverszünettel Európában hivatalosan véget ért a második világháború. Sztálin ugyanakkor, mivel nehezményezte, hogy az aláírásra nem a német fővárosban a szovjetek előtt került sor, 1945. május 8-án Berlinben aláíratott egy újabb fegyverletételi dokumentumot, ezúttal Wilhelm Keitel tábornaggyal. Eszerint az okmány szerint is aznap 23:01 perckor lépett hatályba a fegyverszünet, mivel azonban ez az időpont a Szovjetunióban az időeltolódás miatt már másnapra esett, Moszkvában május 9-én ünneplik azóta is katonai parádéval a Győzelem Napját.

Az európai fegyverszünet egy több mint öt és féléves háború lezárását jelentette, így nem csoda, hogy május 8-a vagy 9-e máig több országban, például Franciaországban és Belgiumban is nemzeti ünnepnek számít. Jelképes módon a rendszerváltás után Csehországban átkerült a Győzelem Napjának ünneplése május 9-ről május 8-ra, és 2015-ben a lengyelek is ugyanígy változtatták meg az ünnepnap dátumát. Amennyiben elfogadjuk, hogy 1945 fordulópont a világtörténelemben, úgy május 8-a egy fontos szimbolikus nappá vált.

A szovjet zászló kitűzése a magyar Országház épületére, Budapest szovjet elfoglalását követően (Kép forrása: Fortepan/Vörös Hadsereg)

1945. május 8-án kedden a Magyar Kommunista Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt közös ünneplést tartott Budapesten annak alkalmából, hogy Európában véget értek a fegyveres harcok. A két munkáspárt ezekben a napokban gyakran tartott tömegmegmozdulásokat Budapest utcáin. A német kapituláció hírére már május 7-én is rendeztek egy beszédek nélküli tömegdemonstrációt a Szabadság téri szovjet emlékműnél, amelyet pár nappal korábban a május 1-jei nagyszabású ünnepségen avattak fel. Mivel a május 7-ei és 8-ai tömegdemonstrációk hasonlóképpen zajlottak, érdemes egy bekezdés erejéig kiemelnünk a Szabad Nép tudósítójának cikkét a 7-ei felvonulásról:

„Az utca forr, dübörög, az emberek belekábulva valami hihetetlen valóravált csoda láttán szinte tántorognak és az ajkukról újra, meg újra harsog a kiáltás: — Él-jen a béke, élj-en a béke… A körút és Rákóczi-út kereszteződésénél megállunk. Az utcákról egyre többen és többen áramlanak és az emberek úgy tódulnak a vörös zászlók lobogó máglyájához, mint a sivatagon tévelygő utazó a nyugalmat, pihenést, életet jelentő fényhez. A Nemzeti Színház balkonján csontos, erős munkás beszél: — Irány a Nagykörút… aztán le a Vörös Hadsereg emlékművéhez. Most már többen vagyunk. Még többen. Az emberhullámok örvényt vetnek Sztálin magasra emelt képe alatt. Éljen a bé-ke! Éljen a Vörös Hadsereg! Éljen Sztálint hangzik tízezrek ajkáról.” (Szabad Nép, 1945. május 8. 2.)

Szabadság tér, szemben az Aulich utca. Ünnepség a szovjet hősi emlékműnél 1945. május 1-jén. (kép forrása: Fortepan/Bauer Sándor)

Május 8-án ennél is nagyobb létszámú megmozdulás zajlott, a korabeli sajtó több százezres tömegről írt. Az ünnepséghez a kommunisták a Tisza Kálmán téri pártszékháznál gyülekeztek, a tömeg másik fele pedig a szociáldemokraták székházánál, a Rákóczi út 43. alatt található Palace Hotelnél gyűlt össze.

A két csoport, kiegészülve a szakszervezetek képviselőivel, a Király utcánál találkozott és a Szabadság térre érkeztek meg, ahol a szovjet hősi emlékműnél tartották meg a beszédeket.  A vörös színű pódiumon számos jelentős politikus intézett szónoklatot az egybegyűltekhez, közülük is leginkább Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád és Vas Zoltán beszédének értelmezése lehet fontos.

Az 1945 tavaszán már újra működő újságok másnap részletekbe menően és lelkendezve számoltak be az eseményről, illetve a pódiumon tartott beszédekről. A párthovatartozás alapján a Szabad Nép Rákosi beszédét idézte hosszan, a Népszava Szakasitsét, de a konzervatívabb szemléletű Magyar Nemzet is írt az ünneplésről. A beszédek mellett szóba jöhetne még filmfelvételek bevonása az elemzésbe, de mozgóképet sajnos sehol sem találtam az eseményről (ezek amúgy is ritkaságszámba mennek 1945 első pár hónapjáról).

Németország feltétel nélkül kapitulált – A Szabad Nép címlapja 1945. május 8-án (Kép forrása: Szabad Nép, 1945. május 8. 1.)

A szónoklatoknak több célnak is meg kellett felelniük: egyrészt ténylegesen meg akarták ünnepelni a háború végét, másrészt a kommunisták és a szociáldemokraták erődemonstrációt is tartottak. Rákosi, illetve Szakasits elmondhatták véleményüket a háborúról és az előttük álló feladatokról, programot adhattak, valamint ígéreteket fogalmazhattak meg a jövőre nézve.

A beszédek értelmezéséhez segítséget nyújthat, ha alávetjük őket egy beszédaktus-elemzésnek, vagyis elkezdjük a megnyilatkozások céljait és okait is vizsgálni. A beszédek ilyen típusú elemzésével foglalkozó nyelvtudományi diszciplina, a pragmatika felől közelítve feltehetjük azt a kérdést, mi volt a szónok célja a beszéd elmondásával, és milyen hatást váltott ki az ünneplő tömegből. A rejtett megjegyzéseket és hatásaikat vizsgálva szembetűnnek az úgynevezett performatív megnyilatkozások, amelyeknek a fő célja a sikeres hatás elérése a hallgatóban.

A kommunista (és részben a szociáldemokrata) pártvezérek megnyilvánulásai különösen alkalmasak az ilyen elemzésekre, hiszen az ezen eszmét valló politikusok gyakran vesznek fel gyújtó hangú beszédeikben egyfajta „prófétai” szerepkört: tudni vélik, hogy miként fog kinézni a jövő, hisznek az ember pozitív változásában, és kiszámíthatónak tartják a társadalmi folyamatok végét.  

Az elsőként a pódiumra lépő Rákosi Mátyás „Elvtársak” üdvözléssel köszöntötte a tömeget, akiket „Budapest dolgozó népeként” szólított meg. Beszédében úgy állította be magát, mint aki együtt szenvedett Budapest népével, így elérhette azt a hatást, hogy a munkások maguk közül valónak tartsák őt, holott csak 1945 januárjában jött vissza az országba, a háborút a Szovjetunióban vészelte ált miután 1940-ben Magyarországon kiszabadult a börtönből. Beszédében hosszan hangsúlyozta a szovjetek érdemeit és a Vörös Hadsereg szerepét a németek legyőzésében. A másnapi tudósítás is a szovjet hadsereg éltetését emelte ki először a szövegből:

„[…] az egész haladó emberiség újjongással néz ma Moszkva felé. (Úgy van! Nagy éljenzés.) A hála első szava annak a nagy Szovjetuniónak szól, amely három esztendőn keresztül szinte egyedül tartotta fel a fenevad támadását. Ezért fordul ma az egész haladó emberiség hálája a Vörös Hadsereg (A tömeg itt percekig ütemesen éltette a Vörös Hadsereget.) és annak nagy, bölcs, erőskezű vezére, Sztálin marsall felé. (Ütemes éljenzés.)”  (Szabad Nép, 1945. május 9. 1.)

Nagy-Britanniára és az Egyesült Államokra csupán egyszer hivatkozik röviden, és néha megemlíti őket a Szovjetunió mellett, mint a „szövetségesek”, de alapvetően a szovjetekről próbál minél jobb képet felvázolni. A Vörös Hadsereg magasztalása mellett Sztálint olyan jelzőkkel illeti, mint „bölcs”, „erőskezű” és „nagy”. A hallgatóságban beszédével és szóhasználatával erősíthette a Szovjetunió és Sztálin iránti lelkesedést, és a Vörös Hadsereg érdemeinek hangsúlyozásával csillapíthatta a tömegben a szovjet katonák által elkövetett atrocitások nyomán kialakuló ellenséges érzéseket is.

Rákosi Mátyás az 1945. novemberi nemzetgyűlési választások idején (Kép forrása: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)

A történtek értelemzésében alapvetően egy áldozati narratívát vázolt fel: Magyarország áldozata lett a Horthy-reakciónak, és az általa „nagyranevelt” nyilasoknak. Rákosi a felelősséget teljes mértékben a magyar elitre tolja, így szavaival felmenti a „népet”, így egy olyan értelmezését kínálja a világháborúnak, amelyben a kisembert csupán megtévesztették. Álnaivan megkérdezhetnénk, sikeres volt-e ez az üzenet, rezonált-e rá az ünneplő tömeg, de egyrészt tudjuk, hogy más országokban, így például a németeknél is ez a narratíva terjedt el a negyvenes években a második világháborúról, másrészt az áldozatiság képzete sok szempontból azóta is élénken él a magyar társadalomban.

Bár Rákosi kiemelte, a Szovjetunió győzelme erkölcsi és politikai diadal is volt, nem beszélt a szovjet rendszer magyarországi adaptálásáról, ennél óvatosabban fogalmazott. Inkább azt helyezte előtérbe, hogy minden demokratikus pártra szükség van az ország újjáépítéséhez. Ugyanakkor a beszédével egységes tábort akart maga mögé állítani, akik szükség esetén követik őt. Ehhez szüksége volt a tömeg „hadkészültségének” fenntartására.

Bár a fasiszta fenevad kimúlt, (Pfuj!) és Berlin, az a város, amely uralkodni akart a világon, ma romhalmaz, tisztában kell lennünk azzal, hogy ha a fasiszta állam és szervezet el is pusztult, fasiszták és reakciósok maradtak elegen. (Pusztuljanak! – A tömeg itt ütemesen, hosszan tüntetett a reakció ellen.)” (Szabad Nép, 1945. május 9. 1.)

Később beszédében Rákosi azokra a szabotőrökre is felhívja a figyelmet, akik a fiatal magyar demokrácia elgáncsolásán dolgoznak. Egyértelmű tehát a mondat illokúciója, vagyis a beszéddel valójában elvégzett cselekvés: a tüntetés résztvevőit rá akarja venni, hogy álljanak készenlétben, és figyeljék folyton „a szabotőröket”. Állításaival garanciát vállal arra, hogy a munkások (magát is közéjük sorolja) majd megbüntetik az ellenségeiket, így szavaival kötelezettséget vállal a jövőre nézve. Különösen érdekes az a rész, ahol Rákosi arról beszél, ő „az akasztófa árnyékában” is megmondta, a jövő a kommunistáké. Ezzel Rákosi egyszerre helyezi magát a látnok és a mártír szerepébe.

Apor Balázs emeli ki a Rákosi-kultuszról szóló könyvében, hogy a kommunista vezető imázsának felépítésében nem csupán arra játszottak rá, hogy Rákosi Mátyás a Horthy-korszakban rárótt hosszú börtönbüntetésének köszönhetően a kommunizmus mártírja lett, hanem arra is, hogy a bírósági tárgyalások során „látnoki módon” megjósolta a későbbi földosztást, illetve a két világháború közötti politikai és társadalmi rendszer összeomlását. (Apor Balázs: Láthatatlan tündöklés. Rákosi Mátyás kultusza a sztálinista Magyarországon (1945–1956). Budapest, 2022. 60.)

Rákosi a beszédben a hallgatóság számára feladatokat is kijelöl: újjá kell építeni az országot. A példát ebben a helyzetben is a Szovjetunió szolgáltatja, a kommunista vezető azokról a „sztálingrádi hősökről” beszél, akik a harcok után egyből elkezdték lerombolt városukat újjáépíteni. A párhuzam annyiban nem volt elrugaszkodott a valóságtól, hogy a magyar főváros háború utáni városrendezésének megtervezésekor Sztálingrád is azon városok között volt, amelynek újjáépítéséről igyekeztek mintát venni. (Lásd például: Münnich Aladár: A főtömbök jelentősége a városrendezésben. Tér és Forma 1944–1945 (17–18. évfolyam) 4. szám. 57–60.; Perényi Imre: Sztálingrád újjáépítése. Tér és Forma 1944-1945 (17-18. évfolyam) 11. szám. 212-213.)

A Budapesti Nemzetközi Vásár megnyitója 1948. június 11-én. Az első sorban balról jobbra Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás; a sor jobbszélén Vas Zoltán (Kép forrása: Fortepan/Rádió és Televízió Újság)

A Szabad Nép pátosszal teli tudósítása lelkendezve adja vissza a tömeg tényleges vagy csupán a hatás kedvéért elképzelt reakcióit, nagy éljenzésről, folytonos bekiabálásokról, zúgó helyeslésekről ír a cikk. Tudjuk, hogy a május 1-jei tömeggyűlésen kezdte el a párt felépíteni Rákosi kultuszát. Ez egybevág Szakasits Árpád lányának, Schifferné Szakasits Klárának a visszaemlékezésével, aki arról ír a nyolcvanas években megjelent memoárjában, hogy 1945. május 1-jén hallotta először azt a később a Rákosi-kultusz során mindennaposság lett ütemes tapsolást, amellyel a tömeg a kommunista vezetőt éltette. (Schifferné Szakasits Klára: Fent és lent 1945–1950. Budapest, 1985. 53.)

A május 8-i ünneplés ebből a szempontból egy folyamatba illik bele, amelynek során a kommunisták erőt és hatékony tömegmozgósítási képességet demonstrálhattak a többi párt felé, illetve elkezdhették kiépíteni a párton belül megfogalmazódott sztálinista vezérkultuszt. Ez egybefügg azzal, hogy az előző napon, május 7-én is volt egy utcai megmozdulás a fegyverszünet hírére, és május 9-én is összegyűlt a tömeg a Britannia szálló (ma: Teréz körút 43., továbbra is szálloda működik az épületben) előtt, amely a Vörös Hadsereg vezérkarának főhadiszállásául szolgált, és ahol a résztvevők meghallgathatták Rákosi Mátyás mellett Tildy Zoltán és Csorba János polgármester beszédét is.

A kommunista vezető után Szakasits Árpád, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt főtitkára és egyben a Budapesti törvényhatósági bizottság elnöke mondott beszédet. A szociáldemokraták számára Budapest, és azon belül is a fővárosi munkásság támogatása különösen fontos volt a politikai harcokban, ugyanakkor a párt több politikusa, ideértve Szakasitsot is, igyekezett együttműködni a kommunistákkal.

A szociáldemokrata pártban nem jelent meg olyan jellegű kultuszépítés, mint a kommunisták körében, így a Szabad Nép sokkal emocionálisabb tudósítást ad a beszédről, mint a Népszava, valószínűleg azért, hogy a kommunista lap olvasói ne essenek ki az elérni kívánt hangulatból olvasás közben. Szakasits, aki a Szabad Nép tudósítása alapján a „Barátság” felkiáltással kezdte beszédét, leginkább megismételte Rákosi gondolatait az újjáépítésről, a Szovjetunió felé érzett háláról és a haza megteremtéséről. Mindkét napilap tudósítása szerint viszonylag sokat beszélt a munkásegységről, amelyben a jövő kulcsát látta: ha a két munkáspárt összefog, megőrizhetik „a szabadság és a demokrácia szellemét”.

A Népszava már a cikk alcímében is azt emelte ki, hogy május 8-a nem volt más, mint „Béketüntetés a munkásegység jegyében”. (Népszava, 1945. május 9. 3-4.)

Szintén érdekes a Szakasits után a pódiumra lépő Vas Zoltán beszéde. Vas is a moszkoviták közé tartozott, 1940-ben együtt szabadult Rákosi Mátyással a hosszú börtönbüntetésük után, a második világháború alatt pedig a Szovjetunióban élt, és csak a Vörös Hadsereggel jött vissza Magyarországra. Az ostrom után 1945 februárjában Budapest közellátási kormánybiztosának nevezték ki. Vas kifejezetten sikeres és kedvelt volt ebben a pozícióban, így már áprilisban, egy kommunista-szociáldemokrata alku során felmerülhetett, hogy Vast választják meg polgármesternek az eddigi Csorba János helyett, aki a Kisgazdapárt tagja volt.

Ennek megfelelően a kommunisták elkezdték Vast előtérbe tolni, Csorbát pedig az agitáció során inszinuálni, és ezzel a pozíciójára alkalmatlannak beállítani. („A Vas köszörülje ki a Csorbát”, szólt a kommunisták rigmusa). Ehhez képest feltűnő, hogy a Szabad Nép arról számolt be, a tömeg éltetése ellenére Vas egy kifejezetten rövid beszédet mondott, úgy, hogy korábban május elsején se vállalt jelentős szerepet. Amikor mégis színpadra lépett, kezdésképpen Vas is a Szovjetunió hősi ellenállására emlékeztetett, majd ő is kihangsúlyozta, hogy „Legyőztük a külső ellenséget, de megmaradtak a belső bitangok! (Pusztuljanak!)”. A közellátási kormánybiztos rövid beszédében kitér Budapest újjáépítésére, és megjegyzi, a városnak újra fel kell épülnie, fel kell támadnia. (Szabad Nép, 1945. május 9. 2.)

Vas Zoltán mint budapesti közellátási kormánybiztos beszédet tart 1945. április 2-án, az Ideiglenes Nemzetgyűlés budapesti képviselőinek választásakor (Kép forrása: Fortepan/Bauer Sándor)

Mi lehet tehát annak az oka, hogy Vas ilyen rövid beszédet mondott? Felmerülhet válaszként, hogy esetleg nem tartotta magát elég tehetséges szónoknak, ezt azonban önéletrajzában többször is cáfolta. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Vas Zoltán megjelentette a visszaemlékezéseit, két kötetben, a Tények és tanúk sorozat részeként a Magvető Kiadónál. A második, Akkori önmagunkról című kötetben ír a világháború utáni újjáépítés időszakáról, és említést is tesz benne a május 8-i eseményekről. Ebben Vas azt állítja, ő maga nem is akart beszédet mondani, de a tömeg elkezdte skandálni a nevét, majd Szakasits és Kossa István (a szakszervezetek vezetője) elkezdték őt arra biztatni, hogy lépjen fel a pódiumra, és mondjon beszédet az összegyűlteknek. A pártfegyelemtől vezérelve megkérdezte Rákositól, hogy mitévő legyen, mire az felháborodottan visszautasította az ötletet. Végül Gerő és Révai győzték meg Rákosit arról, hogy szólhasson Vas is pár szót, hiszen ez a későbbi politikai érdekből fontos lehetett. (Vas Zoltán: Akkor önmagunkról. Önéletírás II. Tények és tanúk. Budapest, 1982. 107-108.)

A visszaemlékezéseiben Vas ezt az epizódot már a párton belüli harcoknak tudta be, azt állítva, hogy Rákosi féltékeny lett a kormánybiztosként szerzett népszerűségére, és tiltotta, hogy a párton belül bárki is túlságosan kiemelkedjen. Vas visszautasítja a feltételezést a kiemelkedésre vágyásról, és megjegyzi, a párton belül mindenki Rákosi népszerűvé tételén munkálkodott, de a főtitkár már ekkor is a saját kultuszát építette (Sztálinéval együtt).  A szöveg tehát alátámasztja azt a már sokat kutatott állítást, hogy az MKP-n belül nem csupán a „magyarországi” és a moszkovita tömb között létezett egy törésvonal, de a Szovjetunióból visszatértek között is.

A leírással kapcsolatban felmerül a kérdés, vajon Vas ténylegesen az akkori érzéseire és gondolataira emlékezett vissza, vagy Rákosi emlékétől akarta magát távol tartani Budapest első kommunista polgármestere, aki 1956 után kegyvesztetté vált az új pártban. Különösen érdekessé válik a kérdés, ha kibővítjük a felhasznált anyagok körét Vas egy 1981-ben adott interjújával, amely állításai miatt végül csak 1991-ben jelent meg a Magyar Nemzetben. (Magyar Nemzet, 1991. március 11. 5.)

Ebben Vas azt állítja Boros István újságírónak, hogy ő a szovjet modellből már a negyvenes évek elején, amikor a Szovjetunióba került, kiábrándult. Sztálin kultusza és a terror elidegenítették őt az országtól, a felesége rettegésben élt, és a lenini alapokból semmit nem látott viszont. Ezután a kérdező felveti, 1945 után Magyarországon oldódott-e benne ez a feszültség, mire Vas azt válaszolja, „egyetlen pillanatig sem, mert nekünk ezeket a dolgokat a magyar nép előtt feltétlenül tagadni kellett”. Majd mondandóját azzal folytatja, hogy úgy jöttek haza a Szovjetunióból – és ezt Rákosira is vonatkoztatja -, hogy meg voltak róla győződve, ez a fajta személyi kultusz Magyarországon nem lehetséges. Mindemellett kiderül szavaiból, hogy teljesen tisztában van vele, csupán a Vörös Hadsereg támogatásának és fenyegető jelenlétének köszönhették, hogy az ország átalakításához lehetőséget kaptak.

Kibontakozik előttünk egy másik narratíva: Vas Zoltán visszafogott beszéde mögött nem csupán Rákosi ellenérzése áll, de a pártfőtitkár stílusának elutasítása is. Ugyanakkor ellenérvként megjegyezhetnénk, hogy Vas sokáig, 1953-ig töltött be pozíciót a Rákosi-rendszerben.

Vas Zoltán után a tüntetésen még Kéthly Anna szociáldemokrata politikus is felszólalt, beszédében elsősorban a nők közötti szolidaritást emelte ki a szélsőjobboldali eszmék újbóli térnyerése ellen folytatott harcban. A nőket leginkább anya- és feleségszerepben mutatta be, amely élethelyzetekben a fő feladatuk az, hogy férjeiknek és gyermekeiknek egy jobb és szabadabb jövőt biztosítsanak. Végezetül Kossa István, a Szakszervezeti Tanács főtitkára mondott egy rövidebb összefoglaló beszédet, majd a tömeg hazaindult.

Április 4-i ünnepség a Hősök terén, 1952-ben (Kép forrása: Fortepan/Magyar Rendőr)

Magyarországon végül május 8-a nem vált fontos dátummá, talán azért, mert a propaganda az ország „felszabadulását” április 4-hez kötötte. Érdekes módon már a következő évből sem találunk az esetleges budapesti megemlékezésekről vagy felvonulásokról szóló beszámolókat a fent idézett baloldali napilapokban, így azt feltételezhetjük, hogy politikai akarat hiányában és a háború utáni eufória megszűntével a május 8-i ünnepségek helyett a kommunista párt inkább április 4-e ünneplését helyezte előtérbe. Magyarország „felszabadulásának” napja 1950-ben lett hivatalosan ünnepnap, és a megemlékezés módja sokban hasonlított az 1945. május 8-i forgatókönyvre: a kommunista párt vezetői dísztribünről éltették a Szovjetuniót és a Vörös Hadsereget, hitet tettek a szocializmus építése mellett és emlékeztették az ünnepségen résztvevőket (illetve később a rádióhallgatókat és a tévénézőket) a második világháború utáni újjáépítés során elért eredményekre és a további, közösen elérendő célokra is.

Németh Patrik

Források és szakirodalom:

A hála első szava a Szovjetuniónak szól. Szabad Nép 1945. május 9./37. szám 1.

Anne Applebaum: Iron Curtain. The Crushing of Eastern Europe 1944–1956. Anchor Books, 2013.

Apor Balázs: Láthatatlan tündöklés. Rákosi Mátyás kultusza a sztálinista Magyarországon (1945–1956). Budapest, 2022.

Ian Buruma: Year Zero. A History of 1945. London, 2013.

Mámoros tömegek ünnepelték Európa felszabadulását a Szabadság téren. Népszava 1945. május 9./86. szám 3-4.

John L. Austin: Tetten ért szavak. Hermész Könyvek. Budapest, 1990.

Budapest népe lelkesen ünnepelte az európai háború végét. Magyar Nemzet 1945. május 9. / 7. szám 3.

Harald Jähner: Afterlife. Life In the Fallout of The Third Reich 1945–1955. London, 2021.

Schifferné Szakasits Klára: Fent és lent 1945–1950. Budapest, 1985.

Palasik Mária: Vas Zoltán. In: A főváros élén. Budapest főpolgármesterei és polgármesterei 1873–1950. Szerk: Feitl István. Budapest, 2008.

Perényi Imre: Sztálingrád újjáépítése. Tér és Forma 1944–1945 (17-18. évfolyam) 11. szám. 212-213.

Rita Palfi: Seven things you may not know about Victory Day in Europe  https://www.euronews.com/culture/2023/05/09/seven-things-you-may-not-know-about-victory-day-in-europe  utolsó elérés: 2024. 04. 20.

Kovai Lőrinc: Éljen a béke! Szabad Nép 1945. május 8. / 36. szám 2.

Vas Zoltán felszólalása. Szabad Nép 1945. május 9. / 37. szám  2.

Palasik Mária: Szakasits Árpád. In: A főváros élén. Budapest főpolgármesterei és polgármesterei 1873–1950. Szerk: Feitl István. Budapest, 2008.

Münnich Aladár: A főtömbök jelentősége a városrendezésben. Tér és Forma 1944­­–1945 (17–18. évfolyam). 4. szám. 57–60

Vas Zoltán: Akkor önmagunkról. Önéletírás II. Tények és tanúk. Budapest, 1982. 107-108.

Vas Zoltán: Nem nézhetek így tükörbe. Magyar Nemzet 1991. március 11. / 59. szám. 5.

Kálmán László – Trón Viktor: Bevezetés a nyelvtudományba. Budapest, 2007.

Boldog felszabadultsággal ünnepelte szerdán Budapest lakossága a Vörös Hadsereget, Sztálin marsallt, a szovjetnépet és a békét. Szabad Nép 1945. május 10. / 38. szám 5.

Prohászka László: Szoborhistóriák. Városháza, Budapest, 2004.

Ezt olvastad?

A valaha készült talán leghitelesebb történelmi sorozat. Ezzel az egy mondattal jellemezhető legjobban a 2001-ben az HBO által bemutatott Az
Támogasson minket