Kolerajárványok Franciaországban a 19. században
Történelme során Franciaország számos alkalommal nézett szembe olyan nagyszabású járványokkal, amelyek hatalmas pusztítást végeztek az emberéletekben és mind a mai napig élénken élnek a köztudatban. A leggyakrabban a 14. századi pestist és a 20. század eleji spanyolnáthát szokták felidézni, ugyanakkor legalább ekkora kihívást jelentett a kolera is a 19. században, amely ugyanakkor ritkábban kerül az érdeklődés homlokterébe. Ebből kifolyólag az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy röviden bemutassam a betegséget, annak franciaországi felbukkanását és pusztítását, az ellene vívott küzdelmet, valamint utóéletét.
A betegség eredete
A kolera a Vibrio cholerae baktérium által okozott fertőző betegség, amely elsősorban széklettel és szennyvízzel, valamint az ezekkel érintkező nyers élelmiszerekkel terjed. A betegség a megfertőződés után 3–4 nappal hasmenéssel és hányással jelentkezik, amely a szervezet gyors kiszáradásához vezet, súlyos esetekben akár 24 órán belül halált okoz. Megfelelő kezelés nélkül a fertőzöttek több mint fele életét veszíti.
A kór már időszámításunk kezdete előtt jelen volt Indiában a Gangesz torkolatvidékén, ahol az emberi fekália felhasználása a mezőgazdaságban széles körben elterjedt volt, ez pedig elősegítette a kórokozó terjedését, amely rendszeresen nagy emberveszteséggel járó járványokhoz vezetett a térségben. A baktérium az Indiával egyre szorosabb kapcsolatokat kiépítő európai kereskedők révén a 16. századtól kezdve fokozatosan egyre több országba jutott el, de felbukkanása sokáig nem okozott nagyobb méretű epidémiákat a szubkontinensen kívül. Ez a helyzet a 19. század elején változott meg, amikor a kolera Indián kívül olyan mértékben terjedt el és olyannyira pusztító volt, hogy kevesebb mint száz év alatt öt világjárványt is okozott.
Első felbukkanása Európában
Az első ezek közül 1816 és 1823 között zajlott, de ekkor még Európát elkerülve Ázsiában és Afrikában szedett áldozatokat, ugyanakkor már Oroszország határaihoz is eljutott. Ennek következtében az 1826 és 1835 között tomboló második pandémia – az ausztrál és amerikai mellett – az európai kontinensre is kiterjedt, amelyen keletről nyugat felé söpört végig. Franciaországban ugyanakkor az első igazolt kolerás megbetegedéseket az ország nyugati partvidékén regisztrálták 1831 decemberében, ahová a betegség Angliából érkezett a tengeri kereskedelem révén. A helyzet 1832 tavaszán vált igazán súlyossá, amikor a betegség elérte Párizst, majd a sűrűn lakott közegben új erőre kapva a fővárosból kiterjedt az ország szinte egész területére. A Le Constitutionnel című lap 1832. március 29-én megjelent számában a következőkről számolt be: „A Cholera-Morbus veszélyesebb, mint a pestis, mivel minden időjárási körülmények között terjed, megmérgezi a levegőt és a szelekkel terjed. Ahol elterjed, kínokat és halált okoz, a betegek görcsöktől és hasmenéstől szenvednek, elvesztik lelkierejüket, égető forróság falja fel őket belülről, miközben minden végtagjukat lehűti a halál hidege. A vértől és hányadéktól szennyes szájukból bűz árad, ezért a rokonok és barátok is távol tartják magukat tőlük. Két órával a betegség tüneteinek megjelenése után a haldokló már csupán a félelem és a fertőzés forrása.”
A kortársak a rejtélyes kór pusztítása kapcsán „kék félelemről” is beszéltek, ugyanis az áldozatok bőre a hasmenés és hányás következtében kialakuló nagyfokú dehidratáció miatt kékes színű árnyalatot vett fel. Ebből kifolyólag az emberek a kék színt társították a járványhoz, így alakult ki az úgynevezett kék félelem, vagyis az ilyen tüneteket produkáló betegektől való rettegés, hiszen azok komoly veszélyt jelentettek környezetükre.
A legnagyobb nehézséget az egészségügyi szervek tanácstalansága okozta az ismeretlen ragállyal szemben alkalmazandó intézkedések kapcsán, mivel a korábban a más járványok ellen sikeresen alkalmazott útlezárások és karanténzónák felállítása nem bizonyult kellően hatékonynak. A fertőzéssel kapcsolatos ismeretek hiányából adódóan nem tettek komolyabb erőfeszítéseket a higiénés viszonyok javítása érdekében sem, amely a későbbiek folyamán a kórokozóval szembeni leghatékonyabb eszköznek bizonyult. A járvány 1832 októberében a hideg beköszöntével megszűnt az országban, ugyanakkor a statisztikák szerint mintegy 102 000 áldozattal járt, ami az általános halandósághoz képest 16%-os növekedést jelentett. Ezzel az aránnyal Franciaország nagyjából Európa fertőzött államainak átlagos veszteségértékeit tudhatta magáénak.
Újabb kolerajárványok
A harmadik nagy kolerajárvány 1846 és 1861 között pusztított. A pandémia ezúttal is Indiából indult útjára, majd éveken át tartó terjedése során Oroszországon keresztül jutott el ismét Európába 1848 elején. 1848 októberében ütötte fel ismét a fejét Franciaország nyugati felében, ahová újfent brit hajók közvetítésével érkezett. A közel húsz évvel korábbi helyzethez hasonlóan újból a fővárost érintette legsúlyosabban a járvány, ahol 1849 márciusa és októbere között végezte a legnagyobb pusztítást a lakosság körében. Az áldozatok száma valamivel meghaladta a 100 000-et, ugyanakkor ez még nem jelentette a megpróbáltatások végét. A fertőzés következő hulláma 1853-ban érte el az országot, ekkor a megbetegedések döntő többségére a déli és keleti régiókban került sor. A leginkább érintett megyékben az átlagos mortalitás ekkoriban a négyszeresére emelkedett, ugyanakkor a kolera nem pusztított az egész ország területén. E második hullám során több mint 143 000 fő vesztette életét az ország határain belül, ugyanakkor a francia áldozatok száma ennél jóval magasabb volt. Az ekkoriban zajló krími háborúban ugyanis mintegy 95 000 francia katona veszett oda, akik közül a statisztikák szerint megközelítőleg 75 000-en nem a harctéren, hanem különböző betegségekben, közülük sokan kolerában hunytak el. Ebből kifolyólag ez a járvány igen komoly megpróbáltatást jelentett a franciák számára. Egy orvos a következőket jegyezte fel a betegek ápolása során szerzett tapasztalatairól: „Az esetek szinte mindegyikénél hasi fájdalmak előzték meg a többi tünetet […] A legfontosabb okok, amelyeknek hatása egyértelmű volt: az étkezési szokások, a túlzott gyümölcsfogyasztás, valamint főképpen a hideg és a nedvesség, amelyek a mi időjárási körülményeink közepette nagyon jellemzőek. Az előzetes egészségromlás nélküli heves lefolyású kolerás esetek […] nagyon ritkák […] A gyógyulási arány […] magas, ugyanakkor pontos számadatokkal nem tudok szolgálni a betegek diagnosztizálásának bizonytalanságai miatt, mivel egyeseket kolerásnak minősítenek a heves tünetek miatt, míg másokat az enyhébb lefolyás miatt nem.”
A negyedik nagy pandémia 1863-ban kezdődött el ismét Ázsiában, majd a többi földrészen is végigvonulva egészen 1875-ig tombolt. A járvány első hulláma 1865-ban érte el Európát déli irányból, majd pedig a mediterrán kikötőkből kiindulva terjedt tovább a kontinensen. Franciaországban az első kolerás beteget 1865. július 24-én, Marseille-ben diagnosztizálták. A kikötői hatóságok feljegyzései szerint az Egyiptomból érkező hajón mekkai zarándoklatról hazatérő muszlimok egy része már a tengeren elhunyt. Ennek következtében a déli kikötőváros lett az a gócpont (3 000 halottal), ahonnan az ország többi részére is kiterjedt a járvány; Párizsba például szeptemberben jutott el a betegség. Úgy tűnt, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a hideg ismét megállította a kórokozó terjedését, mivel a betegség 1865/66 telén eltűnt az országból. 1867 elején azonban még volt egy fellángolása az északnyugati területeken, ahova minden bizonnyal külföldi hajók utasai hurcolták be, ezúttal azonban sikerült megakadályozni, hogy az egész országot megfertőzze. Noha a kórokozót még mindig nem sikerült azonosítani, ezért a védekezés is a környezet fertőtlenítésére és a betegek elkülönítésére korlátozódott, az áldozatok száma mégis alacsonyabb volt, mint a korábbi járványok idején. Ekkor hozzávetőlegesen „mindössze” 44 000 ember esett áldozatul a betegségnek.
Korabeli megfigyelések a betegség természetéről
A statisztikák alapján a fertőzöttek közül ugyanolyan arányban haltak meg a betegek, mint korábban, a hatósági intézkedések azonban elősegítették, hogy a fertőzés a korábbiaknál kevesebb embert érjen el, így a kisebb mortalitásban mégiscsak szerepet játszottak az egészségügyi szervek lépései. Az orvosok komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy megértsék a betegség természetét, így számos különböző szempont segítségével tanulmányozták a járvány lefolyását. Megállapították, hogy kevesebb nő esett áldozatul, mint férfi, általánosságban a nagyon fiatalok és az idősek hunytak el, valamint az áldozatok többsége a szegényebb társadalmi csoportok soraiból került ki. Tekintettel arra, hogy a statisztikák szerint a kolerajárványokat követő években jelentősen csökkent a halálozás az érintett területeken, az is megállapítható, hogy a kór általában a krónikus betegségekben szenvedőket érintette, akiknek a szervezete kevésbé bizonyult ellenállónak.
A kolera utolsó fellángolása
Az ötödik világjárvány 1883-ban tört ki a kórokozó eredeti ázsiai élőhelyén, majd a korábbi pandémiákhoz hasonlóan végigsöpört valamennyi kontinensen, egészen 1895-ös megszűnéséig. A betegség 1884 júniusában érkezett meg a dél-franciaországi kikötőkbe, ahonnét az ország néhány más régiójába is eljutott, de ekkor már a gyors lezárások miatt nem terjedt ki az ország egészére. Erről tanúskodik a Le Matin című újság 1884. július 8-i cikke is: „Fertőtlenítési intézkedések. A járvány súlyosbodására való tekintettel a prefektusokat felszólították, hogy intézkedjenek az összes utazó fertőtlenítéséről a fertőzött térségből való kilépésükkor. A fertőtlenítést Avignonban végzik el azokon az utazókon, akik északi irányban hagyják el Arles-t vagy Tarascon-t, illetve átkelnek a Rhône jobb partjára, valamint azokon, akik az Alpok irányába tartanak. Az összes utazó, aki Toulon-ból és Marseille-ből utazik a városokon kívülre, indulása előtt fertőtlenítésen esik át. Ugyanilyen fertőtlenítő eljáráson esnek át, ha olyan nagyvárosba érkeznek, ahol ezek a szabályok hatályosak. Arról is döntés született, hogy a Marseille és Párizs közötti vonatjáratokon folyamatos orvosi felügyeletet biztosítanak.” A járvány a hideg beköszöntével eltűnt, majd következő évben visszatért, hogy a tél beálltával ismét megszűnjön.
Egy hosszabb szünetet követően 1892 és 1893 melegebb időszakaiban újból felbukkant a betegség, de ekkor már csak elszigetelt gócpontokban ütötte fel a fejét, ahol gyors és heves lefolyású járvány formájában több ezer fő halálát okozta (a mortalitás egyes északkeleti megyékben a 35%-ot is elérte), de az ország nagy részét egyáltalán nem érintette. Annak ellenére, hogy a kolera ebben az időszakban világszerte több százezer ember halálát okozta, Franciaországban az áldozatok száma 10 000 fő alatt maradt, ami elsősorban a betegséggel szembeni hatékonyabb fellépésnek volt köszönhető.
A betegség visszaszorítása
Az gyorsan nyilvánvalóvá vált az egészségügyi szakemberek számára, hogy a fertőzés elsősorban emberi közvetítéssel terjed, ugyanakkor sokáig nem voltak tisztában azzal, hogy milyen módon kerül át a kórokozó az egyik emberről a másikra. A század közepén jöttek rá arra, hogy a higiéniai viszonyok – elsősorban a jó minőségű ivóvízhez való hozzáférés és a szennyvíz elvezetése – nagymértékben befolyásolják a kolera terjedését, ezért a köztisztasági helyzet javítását tanácsolták a hatóságoknak. Ugyanakkor ezt sokkal könnyebb volt javasolni, mint össztársadalmi szinten megvalósítani, hiszen komoly beruházásokat igényelt a megfelelő csatornarendszer kiépítése. Az áldozatok magas számára való tekintettel a hatóságok nekiláttak a jelentős anyagi forrásokat felemésztő infrastrukturális fejlesztéseknek, amelyek következtében a 19. század második felére a lakosság egyre nagyobb része jutott hozzá tiszta ivóvízhez, miközben az egészségügyi intézményekben is a korábbinál jóval nagyobb hangsúlyt fektettek a higiéniás viszonyok javítására. A betegség elleni harcban komoly szerep jutott Robert Koch német mikrobiológusnak, a bakteriológia egyik megalapítójának is, akinek 1883-ban sikerült izolálnia a kolera terjesztéséért felelős baktériumot, ami lehetővé tette a járvány elleni hatékonyabb fellépést.
Érdekes módon e kórnak komoly szerepe volt a francia főváros ma ismert képének kialakulásában is. Tekintettel arra, hogy a kolera áldozatainak száma nagyon magas volt Párizsban, ez arra késztette a kormányt, hogy a fenti ismeretek birtokában jelentős átépítéseket hajtsanak végre a közegészségügyi helyzet javítása érdekében. Így került sor a 19. század második felében az egymáshoz egészségtelen közelségben épült középkori épületek lebontására, széles sugárutak és körutak kiépítésére, hatékony csatornarendszer létrehozására és nagy zöldterületek létesítésére. Ezek következtében nem csupán egy esztétikus és modern nagyváros jött létre, de a betegség táptalajául szolgáló körülmények is megszűntek.
Ezen eredmények hozzájárultak ahhoz, hogy a kolera visszaszoruljon Franciaországban és járványként a későbbiekben már ne okozzon problémát. A 20. század folyamán már csupán ritkán és elszigetelt esetekben – elsősorban külföldi megfertőződés révén – jelent meg az anyaországban, ugyanakkor a kevésbé jó infrastruktúrával rendelkező tengerentúli francia területeken (pl. az Indiai-óceánon fekvő Mayotte szigetén) még időnként napjainkban is felbukkan.
Összességében tehát megállapítható, hogy a tudomány és az urbanizáció fejlődésével egy veszélyes betegséget sikerült felszámolni a nyugati országokban, azonban ezért a sikerért komoly árat kellett fizetni, hiszen a felbukkanásától az eltűnéséig terjedő időszakban a rendelkezésre álló statisztikák alapján Franciaországban hozzávetőlegesen 500 000 áldozatot követelt.
A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.
Korábbi járványtörténeti cikkeink a PTE BTK TTI jóvoltából:
Fedeles Tamás: A fekete halál a 14. század közepén
Lindner Gyula: Egy túlélő följegyzései – Thuküdidész és az athéni járvány
Grüll Tibor: „Könyörögjenek a halandók jó orvosságért!” – Róma Antoninus-kori járványa
Fedeles Tamás: Kígyóméreg, fahéj, arany – Középkori pestis elleni praktikák és csodaszerek
Czeferner Dóra: Florence Nightingale és a modern nővéri hivatás kezdetei
Löffler Erzsébet: Az 1831-es kolerajárvány az Egri Főegyházmegyében
Madarász Fanni: A nagy londoni pestisjárvány (1665–1666)
Hornyák Árpád: A 20. század legnagyobb tömeggyilkosa: a spanyolnátha
Géra Eleonóra: A spanyolnátha Budapesten
Kruppa Tamás: Pestisjárvány és háború a 16. századi Magyarországon
Tájékoztató irodalom:
Patrice Bourdelais – Jean-Yves Raulot: Une peur bleue. Histoire du choléra en France 1832–1854. Paris, 1987.
Patrice Bourdelais – Michel Demonet – Jean-Yves Raulot: La marche du choléra en France: 1832–1854. Annales 33. (1978):1 125–142.
Mádai Lajos: Kolerajárványok és az általános halandóság trendjei Európában a XIX. században. Demográfia 26. (1983):2-3. 330–351.
Jacques Piquemal: Le choléra de 1832 en France et la pensée médicale. Thalès 10. (1959) 27–73.
Thibault Weitzel: Le fléau invisible – La dernière épidémie de choléra en France. Paris, 2011.
Ezt olvastad?
További cikkek
A halhatatlanság iránti vágy kőbe öntött monumentuma. A bécsi kapucinus kripta építéstörténete és jelentősége
Bécs, a hajdani császárváros első kerületének utcái alatt található egy több kamrából álló pincerendszer, amely figyelemre méltó műalkotásokat rejt magában. E csöndes, föld alatti világban évszázadokon átívelő gyász uralkodik – […]
Egy kalóz háborúban is kalóz! – Sir Francis Drake a Spanyol Armada ellen
1588 nyarán a spanyol és az angol királyságok flottái csaptak össze a Le Manche-csatornán, hogy eldőljön: a kihívó Anglia vagy az akkor a világ legerősebb hatalmának tartott Spanyolország lesz a […]
Színészből elnök: Ronald Reagan és elnöksége
Ronald Reagan az Amerikai Egyesült Államok negyvenedik elnöke volt 1981 és 1989 között. A színészből lett elnök pályafutását Magyarországon jellemzően a hidegháború lezárásában játszott szerepe, valamint a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés […]
Előző cikk
Egy mondvacsinált forradalmár? Egy új kötet Perjessy Sándorról
A rendszerváltások viharában a közhivatalt viselő személyek számtalan dilemmával kerülhettek szembe: együttműködjenek-e a megszülető új rendszerekkel, vagy álljanak ellen – netán próbáljanak meg egyszerűen túlélni? Magyar Endre Lénárd könyvében, ami […]