Kutatás-szintetizálás-tudásátadás – Kaleidoszkóp a kora újkori Magyar Királyság fejezeteiből

Az Árkádia Kiskönyvtár történelem sorozatának legfrissebb, ötödik kötete Gőzsy Zoltán és Varga Szabolcs szerkesztésében jelent meg. Az előző négy kötet az Eszmetörténet, a Magyarország a 20. században, Az abszolutizmus kora és az Ókor címeket viseli; Az abszolutizmus kora című kötetről Szeghő Patrik, a sorozat első részéről, az Eszmetörténet és a Magyarország a 20. században című kötetről pedig Maróti Zsolt Viktor írt az Újkor.hu portálra recenziót. Az abszolutizmus korát továbbá Schvéd Brigitta Kinga ismertette a Pontes 3. Határ – átmenet – változások című kötetének hasábjain.

A szerkesztői előszóban rögzített célkitűzések a következőképpen foglalhatók össze: olyan tanulmányok közreadása, amelyek közérthetően szemléznek a Magyar Királyság kora újkori történetéből, reflektálva a középiskolai tantervekben és tankönyvekben szereplő témakörökre is. A tanulmányok – a kiadói szándék szerint – tehát egyfelől érdemben tágítják a kora újkori történelmünkről alkotott ismereteinket, másfelől pedig reagálnak a közoktatásban tankönyvről tankönyvre konzekvensen öröklődő pontatlanságokra vagy a mára már meghaladott tudományos eredményekre. A sorozat célközönségét tehát elsősorban a közoktatásban résztvevő szaktanárok, diákok, valamint egyetemi hallgatók teszik ki.

A tanulmányok sorát Pálffy Géza írása nyitja, mely három részre tagolódik. Az első, bevezető jellegű fejezet a szerző célkitűzéseit tartalmazza, valamint a korszak Habsburg-magyar viszonyrendszerének 20. századi félreértéseiből idéz néhányat. A második részben Pálffy mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy az 1526 után körvonalazódó Habsburg Monarchia általában elfeledett előzménye a Habsburg Albert kezében összpontosuló 15. századi közép-európai nagyhatalom; ennek pedig a Magyar Királyság meghatározó tagja, mintegy „zászlóshajója” volt. Ezzel szemben a következő Habsburg Monarchiához az ország immár korábbi erejétől megfosztott, bár politikai súlyát tekintve még mindig jelentős államként csatlakozott. A szöveg hangsúlyozza továbbá azt a ritkán emlegetett tényt is, hogy a 16. század folyamán mind az ország „fővárosa”, Buda (1541), mind a koronázóváros és szakrális központ, Székesfehérvár (1543), mind pedig az ország egyházi igazgatásának centruma, Esztergom (1543) elesett (15. oldal). Az integráció folyamatának elemzésekor a szerző kiemeli a két fél, azaz a Habsburg Monarchia és a Magyar Királyság politikai, gazdasági szempontú egymásrautaltságát, amely különleges kompromisszumhoz vezetett: a magyar területek a Monarchia területeinek védőbástyájaként szolgáltak, cserébe a legfontosabb magyarországi hadi, pénzügyi pozíciókat a magyar elit tagjai tölthették be. A tanulmány egy-egy bekezdésében a 16. századi magyar gazdaságtörténet és a magyar rendiség legfontosabb vonásainak megrajzolására is sor kerül, ezzel teljesebb és modernebb képet alkotva a magyar történelem fordulatos évszázadáról.

Az utolsó fejezet sorra veszi azokat a konfliktuspontokat, amelyek a Habsburg-magyar viszony romlásának részben előidézői, részben pedig szimbólumai voltak. A 17. századi eseményekkel kapcsolatban a szerző megjegyzi, hogy a korszakban a magyar történelem inkább kiegyezésekben, mint forradalmakban vagy szabadságharcokban bővelkedik, azaz a magyar nép – a korábbiakkal ellentétben – nem nevezhető „örök szabadságharcosnak”. Pálffy Géza értékelése szerint a felszabadító háborúkat (1683–1699) követő két igazgatási tervezet különbözősége hűen szemlélteti a kormányzat és a rendek közötti nézeteltéréseket.

Pálffy Géza (forrás: tti.btk.mta.hu)

Oborni Teréz személyében az Erdélyi Fejedelemség egyik legtekintélyesebb szakértője vállalkozott a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom ütközőzónájában kialakult állam bemutatására. A szöveg alapvetően három nagyobb fejezetre bomlik.

Az első részben a két birodalom csatározásai közepette születő állam kibontakozásának folyamatát követhetjük nyomon; különösen az a kérdés kap hangsúlyt, hogy mely időpont tekinthető a Fejedelemség születése napjának (39. oldal). Sor kerül annak bemutatására, létezésének bő egy évszázadában hogyan változott az állam területe. Meghatározására kerülnek a fejedelemség demográfiai adatai is hozzátéve, hogy ebben csupán becslésekre hagyatkozhatunk. A második fejezetben a szerző a híresebb fejedelmek példáján keresztül mutatja be a méltóság bel- és külpolitikai mozgásterének kiterjedtségét. Emellett az „erdőntúli területeken” élő középkori eredetű három nemzet (magyar, székely és szász) unióját ismerteti Oborni. Ezt követően a fejedelemség korszakait ismerhetjük meg, majd az államalakulat szuverenitásainak korlátaira láthatunk példákat, végül pedig a fejedelemség bukásának históriáját foglalja össze a szerző.

Az Erdélyi Fejedelemség felekezeti viszonylatait boncolgatva megismerhetjük a kora újkori erdélyi állapotokat, különös tekintettel az 1568. évi tordai országgyűlés rendelkezéseire, valamint az azt megelőző Izabellához és I. Ferdinándhoz kötődő intézkedéseire, amelyek biztosították szinte minden vallásújító mozgalom követői számára a szabad(abb) vallásgyakorlás lehetőségét. Bár a tordai országgyűlésen foganatosított vallási rendelkezések a kor európai mércéjével is modernnek számítottak, 1570-ben a négy bevett vallási felekezeten túl (katolicizmus, kálvinizmus, lutheranizmus, ortodoxia) az újabb hitújító mozgalmakat már tiltották.

A mű végén képet alkothatunk az Erdélyi Fejedelemségnek a magyar történelmi emlékezetben betöltött szerepéről. Ehelyütt a szerző rögzíti, hogy a fejedelemség valóban a magyar államiság továbbélésének egyik letéteményese a korszakban, azonban ezt elsősorban a magyar nyelvművelés terén bizonyította. Mindazonáltal Erdély a kora újkorban befogadó ország volt a humanizmus és reneszánsz képviselői, valamint a hitújító mozgalmak számára egyaránt.

Oborni Teréz (forrás: Magyar Narancs)

A harmadik tanulmány – ezt Sudár Balázs jegyzi –, a hódoltsági oszmán berendezkedésről nyújt szisztematikus összefoglalót. A szerző célkitűzései közé tartozott az oszmán etnikum és a hódítókkal kapcsolatos terminológia áttekintése; egyúttal az oszmánok Mohácsig tartó államfejlődésének vázlatos bemutatása. Sudár nagy műgonddal elemzi az oszmánok magyarországi hódító tevékenységét, nem csupán I. Szulejmán (1520–1566) időszakára, hanem 150 éves térnyerésük egészére nézve.

A szerző a tanulmány második felében a hódítók közigazgatási szisztémájának és kulturális berendezkedésének a tárgyalásába kezd, amely kapcsán részletesen bemutatja egyfelől a Porta küldöttjeinek szokásait, (vélhető) etnikai és vallási összetételét, valamint a helyben maradt keresztény, (főként) magyar lakosság és a jövevények együttélésének intézményes és hétköznapi vetületeit. A szerző, tanulmánya végén mérleget vonva, kiemeli az oszmánok a magyar kultúrafejlődésre gyakorolt hatásainak negatívumait, amelyek között hangsúlyozza a középkori magyar királyság fejlődési ívének megtörését, a főváros és az ország centrumterületeinek súlyvesztését, illetve az Erdélyi Fejedelemség létrejötte és fennmaradása miatt a középkori integráns területi egység különállását. Sudár is megerősíti azt a sokat hangoztatott tényt, miszerint a Kárpát-medencei lakosság etnikai térképe ezekben az évtizedekben radikálisan átformálódott, a folyamatos háborús viszonyok pedig hátráltatták a magyarországi kulturális fejlődés korábbi eredményeinek kibontakozását. Ezek ellenpontjaként a szerző szerint alig van olyan elem, amelyek a megelőző időszak magyar kultúrájának folytonossága szempontjából pozitívnak számíthatnak. Mindazonáltal kétségtelen, hogy reformáció terjedésére az oszmán tisztviselők passzivitása valóban ösztönzőleg hatott, elősegítve ezáltal a hittérítők munkáját. Emellett az oszmánok e területre importált kultúrájának számos példáját fedezhetjük fel ma is (dzsámik, fürdők, jövevényszavak stb.), ezek azonban korántsem kárpótolhatnak a hódítás és a tartós oszmán jelenlét okán elszenvedett – a szerző szavaival élve – kiheverhetetlen károkért, amelyek alapvetően határozták meg a Magyar Királyság történelmének további menetét.

Sudár Balázs (forrás: index.hu)

A kötetet társszerzői minőségében jegyző Varga Szabolcs tanulmányában két, a 11–12. század fordulója óta a Magyar Királyság integráns részét képező tartományt, a drávántúli területeket veszi górcső alá. A szerző célja a térség történelmében bekövetkező 15–17. századi hangsúlyváltásoknak, valamint annak a folyamatnak a bemutatása, melynek során a korábban a Magyar Királysággal szimbiózisban fejlődő területek a visszafoglaló háborúkat követő 18. században a magyar Szent Korona országaitól elkanyarodó fejlődési útra léptek. A kötet célkitűzéseivel szinkronban a kontextualizálás jegyében kerül bemutatásra vázlatosan Horvátország és Szlavónia, valamint a Magyar Királyság középkori kapcsolata. A mű második felében az a hatás kerül a középpontba, amelyet az oszmán hódítás gyakorolt a Drávától délre eső területekre. Betekintést nyerhetünk abba, hogyan állt sajátos pályára a déli területek fejlődési útja, melynek során bizalmuk a magyar rendiségben megingott, majd végképp elveszett; végül pedig miként született meg az önálló egységtudat, a Háromegy Királyság (Trojedna Kraljevina) a dalmát, horvát és szlavón területeken. A változások eltérő útjai című fejezet a hadügyigazgatás, a hadszíntérszerep, a reformációs folyamat, valamint a katolikus intézményrendszer szempontjain keresztül kalauzolja el az olvasót. E fejezetben színes képet kaphatunk olyan, a magyar közoktatásban keveset hangoztatott eseményekről, amelyek alapvetően határozták meg a térség történelmi fejlődésének ütemét. Végül a szerző kitér a korszakban születő és a 18. században egyre szélesebb körökben teret nyerő illír gondolatra, mely alapvető fontossággal bírt a 20. században politikai realitássá érő egységes délszláv állam létrejöttében. Varga tanulmánya hiánypótló ismeretekkel szolgálhat a közoktatás számára, egyúttal pedig segítheti annak a folyamatnak a megértését, amely során a középkorban a magyar rendekkel szoros kapcsolatot ápoló horvát és szlavón nemesség csalódott korábbi szövetségeseiben, és elindult az önállósodás rögös útján.

Az első négy tanulmányt követően, melyek egy-egy korabeli politikai alakulat felépítését, kárpát-medencei közigazgatását, etnikai összetételét, valamint az elmúlt évszázadokban hozzájuk tapadt megannyi tévhitet tekintik át, a kötet második felében vagy egy-egy alegység részletes tárgyalására, vagy pedig általános kora újkori folyamatok bemutatására (gazdasági rendszer, hadügyi forradalom) került sor.

Tózsa-Rigó Attila A Kárpát-medence a (közép-)európai gazdasági rendszerben a kora újkor első felében című tanulmányában elsőként arra hívja fel a figyelmet, hogy a középiskolai történelemoktatásban a társadalom- és gazdaságtörténeti szempontok meglehetősen alulreprezentáltak. Ezután a szerző a kollektív emlékezet sokat idézett mítoszát cáfolja: a Magyar Királyságnak a „Nyugattal” szembeni gazdasági kiszolgáltatottsága nem igazolható. A szöveg következő részében a mezőgazdaság, a kézműipar és szolgáltatások, valamint a kereskedelem kerül a középpontba. A szerző foglalkozik azokkal a mezőgazdasági termelési ágakkal, melyeknek köszönhetően a Kárpát-medence szerves része maradt a közép-európai gazdasági hálózatnak. A vizsgált időintervallumban átalakult a birtokszervezet, jelentős méreteket öltött a gabona- és szőlőtermelés, a borkereskedelem, valamint a marha-, a ló- és a juhtenyésztés is. A Kézműipar és szolgáltatás című fejezetben a 16–17. századi városi céhek szemszögéből kerül bemutatásra a korabeli ipari termelés, míg az utolsó, Kereskedelem címet viselő fejezetben Tózsa-Rigó a téma alulreprezentáltságát emeli ki. Ennek keretében ismerteti a Kárpát-medence főbb gazdasági tengelyeit, emellett néhány példán keresztül szemlélteti a magyar marhaexport és bányakultúra jelentőségét is.

Tózsa-Rigó Attila (nemet.uni-miskolc.hu)

Kenyeres István a Hadügyi forradalom és államigazgatás a Habsburg Monarchiában a kora újkorban című tanulmányában az eddigiektől eltérően nem a Kárpát-medence vagy a kora újkorban itt kialakult egyik politikai formáció kerül a fókuszba, hanem a Magyar Királyság sorsát évszázadokra meghatározó Habsburg Monarchia. A megközelítés annak ellenére is örvendetes, hogy a szerző – a formai keretek miatt – csupán a közép-európai birodalom hadtörténetére koncentrált. Az európai hadügyi forradalom általános vonásainak vázolását követően Kenyeres a jelenség adminisztratív elemeinek, valamint a fiskális-katonai állam jellemzőinek a Habsburg Monarchián belüli felbukkanását mutatja ki. Elemzésében sor kerül az államalakulat bürokratikus fejlődési vonalainak, a megjelenő hadügyi újításoknak, a fiskális háttér változásainak, a hadsereg létszámadatainak, a hadi kiadásoknak, illetve utóbbihoz kapcsolódóan az adórendszernek ismertetésére. Végül a „rendi együttműködés” kérdése kerül a középpontba. Képet kaphatunk a cseh, magyar és osztrák rendek (leginkább az adómegajánlás során kifejtett) együttműködéséről.

Kenyeres összegzésében megállapítja, hogy a közép-európai Habsburg Monarchia nem tartozott a korszakban klasszikusnak számító Spanyolország, Hollandia és Svédország fémjelezte csoporthoz. A fiskális-katonai állam kialakulásához szükséges centralizált államigazgatás és hatékony adórendszer terén a Habsburg Monarchia hozzávetőleg egy–másfél évszázad lemaradással követte a mintaadó államokat – az egyetlen szempont, amelyben sikerült már a korszakban felzárkóznia, az államadósság mértéke volt. A fent említett lemaradás vezetett ahhoz, hogy a Bécs központtal szerveződő közép-európai államalakulat ugyan az Oszmán Birodalmat sikerrel szorította vissza, azonban a nagyhatalmi státuszt sikertelenül ostromolta.

Kenyeres István (forrás: mlp.archivportal.hu)

A kötet záró tanulmányát Végh Ferenc jegyzi. A pécsi hadtörténész tudományos munkájának központi eleméről, a török kori végvárakról értekezik. A szerző szemléletesen kalauzolja el az olvasót a kora újkori magyar végvárrendszer három szintjén. Az oszmánellenes védelmi rendszer szintjeit a fővárak, a súlyponti végházak, a kisebb végházak, illetve az őrházak képezik. Az első csoportba tartozó erősségek a végvidéki főkapitányságok központjai, úgymint Eger, Győr, Kanizsa, Szigetvár stb. – ezek központi jellegét bizonyítja, hogy elvesztésük egyben a főkapitányság bukását is jelentette. A második kategóriába tartozó várak kb. 300–600 fős helyőrséggel és 10–20 löveggel voltak felszerelve, idetartozik például Pápa, Veszprém vagy Kiskomárom. A harmadik egységbe tartozó erődök legtöbbje középkori lovagvárakból vagy más, erre alkalmas épületekből (pl. kolostorok) kerültek kialakításra. Végül az ún. őrházak vagy strázsaházak, azaz a valamilyen kőépületből kialakított, önálló katonasággal nem rendelkező erődített helyek kerülnek bemutatásra. A szerző összefoglalásában megjegyzi: „Az oszmánellenes védelmi rendszer végvárai leginkább egymásba kapcsolódó fogaskerekekhez voltak hasonlatosak, amelyek mindegyike szükségeltetett ahhoz, hogy a mechanizmus eredményesen működhessen.

Végh Ferenc (old.btk.pte.hu)

Összességében elmondható, hogy a hét tanulmányt végigolvasva többnyire kerek képet kaphatunk a Kárpát-medence és a középkori Magyar Királyságból létrejövő, annak hagyományait és struktúráit több-kevesebb sikerrel továbbvivő államok, államalakulatok, tartományok kora újkori állapotairól az államfejlődés, a gazdaságtörténet, valamint a hadtörténet szempontjából. Ezek mellett szó esik a művelődéstörténet és az egyháztörténet tárgykörébe tartozó folyamatokról is. Külön kiemelendő, hogy a mindössze 162 oldalas könyv könnyen fogyasztható, több gyakran ismételt történelmi tévhittel szembeszáll, végül pedig alkalmas a sorozatszerkesztő kutatás-szintetizálás-tudásátadás hármas jelszavának teljeskörű megvalósítására.

A szerkesztők (forrás: Gőzsy Zoltán)

Kovács István

Az ismertetett kötet adatai: A Magyar Királyság a kora újkorban. Árkádia Kiskönyvtár – Történelem 5. Szerk. Gőzsy Zoltán, Varga Szabolcs. Pécs, Kronosz Kiadó, 2020. 162 lap.

 

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

A kronologikus megközelítésű, összefoglaló jellegű történelmi tudományos ismeretterjesztő kiadványsorozatok elkészítésének igénye időközönként előtérbe kerül a hazai történettudományi, illetve könyvkiadói szakmában.