„A történelem olyan, mint egy véget ért párkapcsolat” – interjú Szeghő Patrikkal

Szeghő Patrik történész, a Balassi Intézet oktatója és a Károli Gáspár Református Egyetemen óraadó tanára. A bácskai Zentán született, doktori disszertációját a délszlávbarát brit értelmiségiek küzdelméről írta, akik egy egyesült délszláv állam létrehozásáért lobbiztak az első világháború során. Az Újkor.hu Világtörténelem rovatának vezetőjével többek között arról beszélgettünk, hogyan lehet háborús helyzetben tanulni, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie határon túli magyarként, mit gondol a történettudományról, és miért hasznos a nőtörténet – még akkor is, ha nem ez áll kutatásunk fókuszában. Szőts-Rajkó Kinga interjúja.

Látogatás az oxfordi rendi gyűlés (1644-1645) egykori üléstermébe

Az Újkor.hu 2014 nyarán indult, idén öt éves lesz. Szeretnénk, ha olvasóink jobban megismerhetnének minket, ezért interjú-sorozatot indítottunk, hogy megszólaltassuk szerkesztőségünk tagjait. A sorozat első részeként főszerkesztőnk, Szőts Zoltán Oszkár szólalt meg. Másodikként Mozgókép rovatunk vezetőjét, Árvai Tündét, harmadikként Lapozó rovatunk vezetőjét, Novák Ádámot, negyedikként Oktatás rovatunk vezetőjét, Fekete Bálintot, ötödikként Sujtó Attilát, Naptár és Aktuális rovataink vezetőjét ismerhették meg jobban. Korábban pedig Szőts-Rajkó Kingával és Katona Csabával olvashattak beszélgetéseket.

Újkor.hu: Hogyan kezdtél el érdeklődni a történelem iránt?

Szeghő PatrikA történelemhez – bármennyire furcsán is hangzik – az asztali szerepjátékok vezettek. Az embargó sújtotta és morálisan lezüllesztett Kis-Jugoszláviában túl sok – anyagilag megengedhető – szórakozási lehetőség nem adódott. Fiatal tizenévesként asztali szerepjátékkal töltöttük az időnket, kiváltképp a NATO légicsapásai idején, amikor tavasztól tanítási szünetet rendeltek el, miközben a katonai akció eredményeképp rendszeres áramkimaradásokra került sor. Ezek a játékok a létező világunk egyes elemeit építették be saját szabályrendszerrel körbeírt, kitalált világukba. Mivel a játékostársaim kezdetben hanyag módon, felületesen sajátították a világra és az abban létező karaktereikre vonatkozó részleteket, szabályokat, ezért játékmesterként elkezdtem teszteket íratni a bő világleírással rendelkező szerepjátékból. Elképzelt országok, fajok, tájak történelme, gazdasága, társadalmi viszonyai és legendái kerültek be ezekbe az előre bejelentett írásbeli számonkérésekbe. Ebben az időszakban éjt nappallá téve játszottunk, a már említett bombázások miatt. A számítógép akkor még drága volt, annyira kamaszok pedig még nem voltunk, hogy eljárjunk otthonról. De maga a szerepjáték a beszédkészségemre, valamint a folyamatokban és rendszerekben való gondolkodásomra is hatással volt. Ezt a megközelítésmódot, látásmódot azóta a történelemtudomány terepére is át tudtam ültetni, és – bár a mikrotörténelemmel szemben nincs semmi kifogásom – ha azt egy nagy egészbe be tudjuk illeszteni, akkor nem csak lóg a levegőben a feldolgozott anyag és a kutatás is hasznosabb volt.

Interjúkészítés – történészi minőségében – Jeszenszky Gézával (Fotó: Kasza Zoltán Krisztián)

Melyik egyetemre jártál történelem szakra, milyen élményeid voltak?

Határon túli magyarként és akkor még csupán szerb állampolgárként egyéb követelményeket is teljesítenem kellett ahhoz, hogy államilag finanszírozott hallgatóvá váljak Magyarországon. Az érettségit követően egy évet töltöttem el az akkori Balassi Bálint Intézet (a későbbi Balassi Intézet) felvételi-előkészítő képzésén, amely gyakorlatban tíz hónapos, emelt óraszámú, intenzív felkészítést jelentett az akkor még létező, külön egyetemi felvételire. Többek között – az időközben a szóbeli érettségire felkészítő kötetet is jegyző – Bori István kiváló munkájának köszönhetően a történelem felvételi vizsgán kétszáz főből a legjobb eredményt tudtam elérni. Mindebben az is motivált, hogy ha nem nyerek felvételt államilag finanszírozott helyre, akkor az anyagi helyzetemből kifolyólag – amelyre a délszláv utódállam hanyatlása rányomta bélyegét – nem biztos, hogy meg tudom kezdeni a felsőfokú tanulmányaimat költségtérítéses formában. Jogviszony híján maradt volna a behívó a jugoszláv hadseregbe. Elkerülendő az utóbbi forgatókönyvet, folyamatosan és szorgalmasan tanultam, és végül pontszám alapján felvettek a Pázmányra, az ELTÉ-re és a Károlira is. Az általános speciális ösztöndíjazási kritériumok egyes csapdáitól tartva első helyen a Károlit jelöltem be, így végül 2004 őszén ott kezdtem meg tanulmányaimat angol–történelem szakpáron. Ez – az akkor még kicsi és sokak által lenézett – intézmény tökéletes választásnak bizonyult: kis évfolyamok, „családias” légkör (a maga előnyeivel és hátrányaival), az oktatók többsége pedig az ELTÉ-n, Pécsett vagy Debrecenben végzett. Egy pillanatra sem bántam meg, hogy ott kötöttem ki végül az ELTE helyett. Az évfolyamunkban gyakorlatilag mindenki névről ismert mindenkit, és egy olyan belső kört örököltem meg innen, akikkel most is heti szinten tartjuk a kapcsolatot.

Megfáradt előadók és alkalmi reklámarcok: Dr. Szeghő Patrik és Dr. Virovecz Nándor avagy Kutatók Éjszakája 2018 az ELTÉ-n

Milyen történelmi téma vagy korszak érdekel a legjobban és miért? 

A „hosszú” 19. század mindig is az érdeklődésem középpontjában állt. A franciaországi eseményekből kinövő forradalmi háborúk – amelyhez a napóleoni háborúk korszakát is sorolom – olyan folyamatokat indítottak el Európában, amelyek meghatározó politikai, gazdasági és társadalmi változásokat idéztek elő. Leegyszerűsítve minden, ami a 19. században történt – közvetlenül vagy közvetve – a francia forradalomra, valamint az ipari forradalomra adott válaszok voltak. Angol szakon Beretzky Ágnes révén alkalmam nyílt elmerülni az eszmetörténet és az angolszász világ politikai gondolkodásában, történelem szakon pedig a kelet-európai nacionalizmusokat boncolgattuk Makkai Béla keze alatt. Egy ideig a magyar reformkor is felettébb foglalkoztatott, kiváltképp, mert a témában olyan szakavatott történészeknél hallgathattam órát, mint Veliky János, Gergely András vagy Pelyach István. Összeségében tehát az újkor a szívügyem, amelynek kezdetét a Bastille ostromára teszem, a végét pedig – az újabb felfogásokkal összhangban – a második világháború lezárásával datálom.

Látogatás és akkulturáció Szarajevóban

Milyen témából írtad a doktori értekezésedet? Miért ezt a kutatási területet választottad?

A doktori programot már az ELTE berkeiben végeztem el, méghozzá az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Doktori Programon. A doktori értekezésem témáját és részben alapját gyakorlatilag a három szakdolgozatom adta. Az első két szakdolgozatot még a Károlin írtam meg a két ottani szakomra. A dolgozatokban a britek szerepét tekintettem át a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság létrehozásában. Ezen belül elsősorban a brit délszlávbarátok prominens tagjaira összpontosítottam. Részben ugyanezek a szereplők vetették fel elsőként Ausztria–Magyarország feldarabolását is az antant hatalmak számára. Utóbbit Beretzky Ágnes saját értekezésében már kikutatta, az ő javaslatára, ösztönzésére kezdtem el foglalkozni a délszláv vonallal, amely – mint csakhamar kiderült – javarészt feldolgozatlan volt. A doktori képzésre tehát a nagy-britanniai délszláv lobbival jelentkeztem. 

Elkészült doktori értekezés – a hivatalos leadás előtti búcsúpillantások (Fotó: Kasza Zoltán Krisztián)

Hozzátartozik a történethez, hogy a doktori képzéssel párhuzamosan a Közép-európai Egyetemen elvégeztem egy mesterszakot 2014-ben, a társadalmi nemek területével háromra bővítve az okleveleim számát. Az utóbbi évek aktuálpolitikai eseményeinek tükrében kimondani mindezt visszás érzéseket kelthet, de a gyakorlatban viszont arról volt szó, hogy az értekezésem megírásához nőtörténettel is foglalkoznom kellett. Az első világháborúban felőrlődő Szerbiába ugyanis mintegy háromszáz, szinte kizárólag nőkből álló egészségügyi kontingens érkezett önkéntes szolgálatot teljesíteni a balkáni fronton. 1915-1916-ban ezek a hölgyek váltak csaknem az egyedüli brit forrássá a londoni kormányzat és a szigetország sajtójának számára a szerbiai események kapcsán. A balkáni ország elfoglalását követően a brit egészségügyi alakulatok közül többen megjelentették a háborús naplóikat, visszaemlékezéseiket, amelyek egytől-egyig csodálatos képet festettek Szerbiáról és a szerb népről. Mindezeket olvasva két kérdés vetődött fel bennem: miért akartak brit nők önként a balkáni frontra menni, és miért írtak oly pozitívan arról a Szerbiáról, amelyet a háború előtt általános megvetés övezett a szigetországban. A társadalmi nemek szakra „egy próbát megér” módon kerültem be, de ezzel elérhetővé vált számomra az egyetem pazarul felszerelt könyvtára és adatbázisa, illetve a szabadon válaszható tárgyak révén az érdeklődési körömet a nemzetközi jog és a határváltozások, a gyarmatosítás, a tudománytörténet, valamint a nacionalizmuselméletek területén is kiszélesíthettem, igyekezve a lehető legtöbbet kihozni a CEU-n töltött évből. Megismerhettem többek között a szakdolgozati konzulensemet, a nemzetközi szinten is ismert és elismert Pető Andreát, a luxemburgi Florian Biebert, a délszláv történelem egyik kiváló kutatóját, továbbá alkalmam volt a megboldogult Sághy Marianne óráját is hallgatni. Addig sosem gondoltam volna, hogy a kora keresztény időszak számomra bármilyen szinten is érdekességeket tartogathat, de a tanárnő erre hatalmas tudásával és előadókészségével rácáfolt.

Kutatómunka kezdete a belgrádi Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SASA) könyvtárában

A kutatómunkám Zágráb és Belgrád mellett természetesen Londonra is kiterjedt. Ha túlzó akarok lenni, akkor azt mondhatnám, az utóbbi helyszínen majdnem véget ért a disszertációs kutatásom, hiszen amikor UCL School of Slavonic and East European Studies levéltári anyagát böngésztem, megszólalt a tűzjelző. Robert William Seton-Watson skót történésznek, az értekezéseim egyik központi figurájának szinte teljes hagyatéka náluk lehető fel, ezért amikor égett papírszagot éreztem, majd megszólalt a jelző, a dobozokat szorgosan az asztal alá pakoltam, nehogy a vízszóró eláztassa a pótolhatatlan elsődleges forrásaimat. Egy másik doboznyi kéziratot viszont ösztönszerűen a hónom alá csapva indultam ki a lépcsőházon keresztül az épületből, de út közben „lekapcsoltak” a megóvás szándékával magammal cipelt anyagokkal, amelyeket átadtam az illetékesnek, aki azokat biztonságba helyezte.

A disszertációírás egyedi, előre nem látható kihívásai – UCL School of Slavonic and East European Studies, London

Az értekezést egyébként angol nyelven írtam meg The Champions of Lasting Peace: Pro-Yugoslav British Intellectuals’ Crusade for a United Southern Slav State in the Course of the Great War címmel, amelyet a szintén első világháborús témát kutató szerkesztőkolléga, Szőts Zoltán Oszkár értekezésével együtt június 28-án adtunk le. Azt hiszem, első világháborúval foglalkozók számára kevés stílusosabb dátum létezik, mint ez a nap. Az értekezést végül 2018. szeptember 11-én, – zentai révén – a zentai csata évfordulóján védtem meg.

Doktori védés (Fotó: Kasza Zoltán Krisztián)

Mit tartasz a legfontosabb publikációdnak és miért?

A disszertáción kívül büszke vagyok két olyan történelemtankönyvre, amelyek a Balassi Intézet egyetemi előkészítő képzésére készültek. Ezek olyan átfogó munkák, amelyekkel nem magyar anyanyelvű hallgatóknak – leendő közgazdászoknak, szociológusoknak, történészeknek, politológusoknak, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozóknak – adunk képet a világ társadalmi, gazdasági és politikai fejlődéséről, illetve ezek globális összefüggéseiről.

Borítók: Kónya Miklós – Lancea Design

A tudományos publikációk sorából többek között kiemelném a horvát jugoszlávizmusról írott munkám, amely összefüggéseiben mutatja be a különböző horvát nacionalizmusok lehetőségeit és útvesztőit a dualizmus korában. Az Újkor.hus ismeretterjesztő írások közül a Fekete Kéz titkos katonai szervezettel, a zentai csatával, Shakespeare és a Tudor-mítosszal, Wilson Pax Americanájával, valamint Görgey Artúr áruló voltával foglalkozó munkákat emelném ki. Ezek a témák különbönző okokból mind kötődnek hozzám: a bácskai Zentáról származom, Shakespeare az egyik nagy kedvencem, Görgeyt az ország egyik legnagyobb zsenijének tartom, az első világháborúval kapcsolatos világtörténelmi témák pedig alapból foglalkoztatnak.

Interjú az újvidéki Vajdasági Televízió Duna menti városok c. műsorában

Mikor csatlakoztál az Újkor.hu szerkesztőségéhez?

A történetem hasonló Novák Ádám kollégáéhoz: Szőts Zoltán Oszkár későbbi főszerkesztővel 2013-ban, a Doktoranduszok Országos Szövetségének Történelem- és Politikatudományi Osztályában ismerkedtem meg, sőt mi hárman adtuk a csapat első vezetőit, különböző pozíciókban. Részben e gyümölcsöző ismeretség, barátság és szakmai együttműködés folytatásává nőtte ki magát az immáron ötödik éve működő Újkor.hu. A kutatott és oktatott témáim nyomán a Világtörténelem rovat szerkesztése került a kezem alá, amelyben – ahogy arról a neve is árulkodik – az egyetemes történelemhez kapcsolódó írások kerülnek, gyakorlatilag korszaktól függetlenül. Ahogy korábban a Kossuth Rádióban velünk készült interjúban is elmondtam, maga az Újkor.hu egy olyan felület, amely egyszerre kínál témát a történelem iránt érdeklődőknek, a történészhallgatóknak, a történészeknek, valamint a kiadók, intézetek és múzeumok munkatársainak. Tituláltak már bennünket – kis túlzással – a történészek közéleti lapjának is, akik próbálnak a történésznemzedékek között, a hallgatók, doktoranduszok, fiatal doktorok és a tudomány „nagyjai” között élő kapcsolatot teremteni. Maguk a történészinterjúk is olyan szakmai és élettapasztalatot kívánnak nyújtani, amely hasznosak lehetnek egy ifjú történészek számára.

Interjú a szerkesztőséggel: Szeghő Patrik, Szőts-Rajkó KInga és Szőts Zoltán Oszkár a Kossuth Rádióban

Azt hiszem nem árulok el titkot, ha azt mondom, nem a történészi hivatást tekintik a társadalom és gazdaság számára a legfontosabbnak. Piacgazdaságban élünk, s akármennyire is korlátozott lehetőségek állhatnak egyes időszakokban rendelkezésünkre, nekünk kell meggyőzni másokat, hogy valóban hasznos és létjogosultsággal rendelkezik, amivel foglalkozunk. Ezt nem mindenkinek fog sikerülni, s létjogosultság terén nem kell feltétlenül világmegváltó felfedezésekre gondolni. Maga az ismeretterjesztés, kultúraközvetítés is valós igényeket szolgálnak ki. A történész folyamatában látathatja az egyes eseményeket, nincs új a nap alatt, legfeljebb a módszerek, eszközök változnak. A történész a nemzet pszichológusa, akinek segítenie kell feldolgozni, megérteni a múlt történéseit, hogy a jelenből előre tudjunk lépni egy működőképes jövőbe a helyes válaszok segítségével. Ez nagyon sekélyesen hangozhat, de mondok egy sarkalatos példát: ha tonnaszámra húznak fel bárhol szobrokat és emlékműveket ahelyett mondjuk, hogy megújuló energiaforrásokba fektetnének, ott komoly szemléletbeli problémák adódnak, s időt és pénzt is pazarolva a múltnak élnek, nem a jövőnek. A történelem a múltról szól, de a jövőnek. Bármennyire is közhelyesen hangzik, de a lényeg, hogy értelmezni tudjuk a múltat, és tanuljunk belőle.

Wilson és a New Diplomacy – előadás az I. Tóth Zoltán Kör meghívásából (Forrás: ITZ–Facebook)

A történelem olyan, mint egy véget ért párkapcsolat: tovább kellene lépni, s nem mindegy, mit viszünk ebből a kapcsolatból tovább magunkkal. Lesz olyan, aki nem képes továbblépni, s a múltban ragad, oda – abba a tökéletes, de elvesztett – állapota vágyik vissza; lesz, aki sérelmeket visz magával, és elégtételt vár el; s lesz olyan, aki semmit sem tanult belőle, és ismét elköveti majd a korábbi hibákat, miközben másokat hibáztat; s lesz olyan is, aki igyekezik teljesen kitörölni a múltat az emlékezetéből egy csalóka és mindennél sikeresebb új kezdet illúziójától fűtve. A történelemtudomány többszintű forrásokra, egyéb tudományok eredményeire épül, és ez alapján próbál múltképet alkotni. Sokan nehezen értik meg, de a múlt nem állandó, s történészként felelőtlenség lenne azt állítani, hogy valami biztos így vagy úgy volt, csak azért, hogy egyének vagy csoportok világképét alátámogatva lelki megnyugvást hozzunk számunkra. Egyébként a többi tudományterületre is igaz – így például az orvostudományra – hogy minél mélyebbre ásunk valamiben, annál kevesebbet tudunk, ugyanis minden kutatással újabb kérdések merülhetnek fel. De természetesen nem mondhatjuk azt, hogy egy-egy előrelépéssel valójában eljutottunk oda, hogy még kevesebbet tudunk. Mindez viszont ösztönzőleg hat egy kutató, így a történelemtudomány területén tevékenykedők számára is.

A doktori értekezés

Most min dolgozol és hogyan tovább?

2011 óta a Balassi Intézetben dolgoztam történészként gyakorlatilag szinte az összes képzési programon, s július 1-ig képzésvezetői szerepkört is betöltöttem. (Az Intézet magyarországi ágát beolvasztották a Külgazdasági- és Külügyminisztériumba.) E mellett jelenleg a Károli Angol Nyelvű Kultúrák és Irodalmak Tanszékén is jelen vagyok óraadóként, s reményeim szerint a jövőben további órákhoz juthatok más egyetemeken is. Imádok tanítani, általában jó előadó is vagyok, kedvelem a hallgatókat is, és van pár szerintem kiváló óraötletem, amely nemcsak érdekes, de a 21. századi igényekhez is igazodik.

Hobbiszakácskodástól a food history-ig?

Amennyiben sikerül lefordítani az értekezésem angol nyelvről, akkor egy magyar nyelvű könyv formájában napvilágot láthat a közeljövőben. A nagy kérdés, hogy a délszláv lobbival kapcsolatos kutatásaimat kiterjesszem-e az Egyesült Államokra. Egy Fulbright-pályázaton gondolkodom, amivel mindez megvalósítható lenne. Ugyanakkor hobbiszakácsként egy régi vágyam food history-val foglalkozni. Az ételtörténet egy viszonylag új irányvonala a történelemtudománynak,  szerteágazó lehetőséget biztosít koronként az étel- és italkultúra identitásképző szerepének, továbbá a társadalmi-gazdasági hátterének vizsgálatára. Ismeretterjesztő előadások keretében korábban már foglalkoztam a paprikával mint a 19. századi, kibontakozó magyar nemzeti eszme egyik jelképével, de jelen pillanatban a paleoétkezés kérdéseiről is szándékozom egy ismeretterjesztő cikket írni, történészszemszögből. Gyakorlatban a food history érdekes, a közönség számára is könnyen „emészthető” téma, amelyre akár egy közösségi főzésre és gasztroturizmusra épülő vállalkozást is meg tudnék alapozni a későbbiekben.

Szalonbeszélgetés a New York Palotában a Versailles-i békeszerződés centenáriuma okán (Fotó: Kasza Zoltán Krisztián)

Másrészt az első világháború centenáriuma okán igyekszem a tudásommal és saját kutatásommal jelen lenni a hivatásunkban. Egy osztrák magánkezdeményezés révén – amely az újkori szalonélet hálózatépítő világát kívánja közép-európai keretben újjáéleszteni – nemrég lehetőségem nyílt egy angol nyelvű szalonest rendezésére a New York Palotában. A Versailles-i békeszerződés centenáriuma okán, az általam moderált beszélgetés témája a békeszerződéshez vezető út és közvetett közép-európai hatásainak bemutatása volt, amelyben beszélgetőpartner volt Habsburg György herceg, Jeszenszky Géza, Magyarország egykori külügyminisztere és washingtoni nagykövete, továbbá a kiváló amerikanista, Glant Tibor. A centenárium okán az első világháborús témát akár a forró vasat, ütnöm kell, amennyire lehetséges, s lehet, egy-két nemzetközi megjelenésre is lehetőségem lesz hamarosan.

Habsburg György herceggel az első világháborús beszélgetést követően (Fotó: Kasza Zoltán Krisztián)

Mindemellett nagy álmom egy angolra fordított, átfogú forrásgyűjtemény a magyar történelemmel, pontosabban a Magyar Királyság történelemével kapcsolatban, de ehhez pénzügyi támogatás és idő mellett megfelelő csapatra is szükség lenne. Meglátjuk, mit hoz a jövő, persze az ősz hajszálakon túl.

Szőts-Rajkó Kinga

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket