A magyar történet folytatója: Istvánffy Miklós
A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézete 2018-ban tanulmánykötet jelentetett meg a Magyar Történeti Emlékek sorozatban Istvánffy Miklósról, a 16. századi humanistáról, a Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV c. munka szerzőjéről. Tóth Gergely bevezetője után – előbb Istvánffy személye és származása, majd történetírói tevékenysége, végül pedig egyéb művei és könyvgyűjteménye kerül az egyes tanulmányok középpontjába. A kötet a 2015. december 1-én, Istvánffy Miklós halálának 400. évfordulója alkalmából rendezett konferencia előadásainak írott változatát, továbbá Mikó Árpád művészettörténész és Bagi Zoltán Péter történész tanulmányait tartalmazza.
Tóth Gergely bevezetője összefoglalta a historiográfiát, és a kutatás problematikáját, valamint azt is bemutatta, hogy miben hoztak újat az egyes tanulmányok, és a tanulmánykötet egésze. Tóth fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a Historianak nincs modern magyar kiadása, de kritikai jegyzékkel ellátott latin se, ami gátolja az Istvánffy-kutatásokat.
Ács Pál Istvánffy édesapját, Pált állította vizsgálódása középpontjába, rámutatva a közös pontokra, eltérő lehetőségekre. Mindketten Padovában tanultak, Istvánffy Pál is verselt, néhány olasz, latin művet magyarra is átültetett, fia azonban már latinul írta verseit, s történetírói művét is. Varga Szabolcs a Baranyához kötődő nemesi család történetét tekintette át. Rámutatott a késő középkori pécsi egyházmegye kiemelkedő művelődési és kulturális viszonyaira, a terület jelentős köznemesi rétegére. A 15. században feltűnő Istvánffy-család kezdetben nem emelkedett ki a környék nemesei közül, de Miklós édesapja már egy arisztokrata családba nősült. A tanulmány bemutatja azt a baranyai miliőt is, amelynek végét a mohácsi csatavesztés jelentette, s a török miatt az Istvánffy-családnak is menekülnie kellett.
Fazekas István tanulmánya Istvánffy életének azzal a tizenkét évével (1569–1581) foglalkozik, amikor Istvánffy részt vett a Magyar Kancellária munkájában. Előbb ismerteti a kancelláriai titkár feladatkörét, bemutatja azokat a kancellárokat, akik alatt Istvánffy dolgozott, de munkatársait, mint a további titkárokat, conservatorokat, jegyzőket is. A tanulmány kitér a 16. századi kancelláriai ügyintézés folyamatára, s bemutatja, hogy Istvánffy hogyan kapcsolódott be ebbe a munkába. Liszthy János halála után gyakorlatilag Istvánffy vezette a kancelláriát, azonban mivel ez a tisztség csak egyháziak előtt állt nyitva, nem tudott feljebb lépni a kancelláriában. Többek között 1581-ben ezért lett nádori helytartó.
Balásfi Tamás (1580–1625) boszniai püspök Istvánffyról írt életrajzát Nagy Gábor elemezte. A forrást eredeti nyelven közli is, majd egy-egy témát felvillantva bemutatja, hogy ez hogyan jelenik meg az életrajzban: például családja, származása, Istvánffy itáliai tanulmányútja, hivatali tisztségei, rokonsága, kortársai. Nem vonja kétségbe Kollár Ádám Ferenc (Adam František Kollár) meglátását, miszerint még Istvánffy életében elkészült róla ez az életrajz, de ehhez több újabb támpontot nyújt, s feltételezi, hogy Balásfi ismerhette a készülő Historia kéziratát.
Iva Mandušić az életpályája horvát vonalát tekintette át: Istvánffy a közélettől való visszavonulása után a vinicai birtokára költözött, itt fejezte be művét és életét is. A tanulmány bemutatja a Historia hatását a későbbi horvát vagy horvát területen élő történészek munkájára, valamint Istvánffy szerepét a terület rekatolizációjában. Kitekint még arra, hogy mi maradt meg Istvánffy viniciai életére vonatkozóan, és rámutat hogy gyakorlatilag semmi. Még a kulturális életben való részvételét sem ismerik el, de a szerző céljának tekinti, hogy a további kutatások újra ismertté tegye Istvánffyt Horvátországban.
A következő tanulmányok szerzői a Historia c. műre koncentrálnak. Petneházi Gábor ezt Forgách Ferenc történetírói művével állította párhuzamba egy érdekes paradoxonon keresztül:
– hiteles történetírói művet csak az tud írni, aki maga is részese az eseményeknek, de aki részese, az már nem tud tárgyilagos lenni.
Áttekinti a kora újkori történetírás főbb jellemzőit, felvázolja a két történetíró eltérő karrierlehetőségeit. Konklúzióként megállapítja, hogy a műveket fenntartásokkal, de hitelesnek lehet tekinteni, de a korszak sajátosságait nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Kasza Péter Buda elfoglalásának történetét vette górcső alá, kiemelve, hogy az Egri csillagok németellenes képe már a Habsburg-párti Istvánffy Miklósnál is megjelent. Buda eleste a Nándorfehérvárral és Mohácssal összevetve kiemelt visszhangot kapott a kortársak között. Istvánffy művével nagy hatással volt a 16. századi gondolkodásra, de – a szerző megállapítása szerint – Paolo Giovio olasz humanista munkáját használta fel, s annak németellenes képét dolgozta át. A tanulmány utolsó részében kontrollforrásként még Wolfang Laziusnak, I. Ferdinánd udvari orvosának történetírói művét is bevonja, hogy így árnyalja a Buda visszafoglalására tett kísérletekről kialakult képet.
Bagi Zoltán Péter Szigetvár ostroma kapcsán a személyesen is érintett Istvánffy forrásait kereste. Bóta Károly 1938-as munkájából ismert, hogy ezek között van Cserenko Ferenc, Zrínyi szolgájának horvát műve is, de Bagi rávilágított, hogy ezt Istvánffy több helyen kiegészítette. Az ostromot túlélők közül Orsits István királyi hadnagy jöhet szóba, mint további forrás, de Bagi arra is rámutat, hogy a különböző elbeszélések összedolgozása során Istvánffy hibázott, Novák János halálát például kétszer is leírta. A szerző a források vizsgálata során megállapította, hogy Cserenko nem követte végig az ostromot, így több helyen kétségbe vonható.
A kötet utolsó nagyobb egysége egy kulturális térben elhelyezve mutatja be Istvánffyt. Kiss Farkas Gábor Istvánffy a születésnapi ajándékként párfogójának, Oláh Miklósnak szánt panegyricust vizsgálta. Művében alapvetően követte az ókori műfaj kötelező elemeit, de elhagyta az iskolák és mesterek ismeretét, ami a szerző szerint erősíti, hogy Oláh nem folytatott egyetemi tanulmányokat. Istvánffy művéből úgy tűnik, hogy Oláh a magyarországi hadieseményeben való részvétele miatt nyerte el az érseki címet. Csehy Zoltán a Istvánffy költészetét vizsgálta meg, három csoportra bontva: miniatűr pásztoridill, az ún. sodales-versek, és a miniatűr eclogák. A bukolikus költészetet megidéző versek elsődleges forrása az 1552-ben megjelent öt itáliai költő verseit tartalmazó Carmina Quinque Illustrium Poetarum. Csehy konkrét példákkal igazolja, hogy Istvánffy mit merített ezekből. A sodales-versek keletkezésénél a Radéczy-kör szellemi megtermékenyítő szerepét hangsúlyozza, s végül néhány sírvers irodalmi elemzését hozza.
Mikó Árpád tanulmánya Istvánffy és a művészetek kapcsolatát vizsgálta. A szerteágazó tanulmány előbb az Istvánffy-arckép tudatos készítésre hívja fel a figyelmet, rámutatva, hogy Radéczy István egri köréhez tartozó más személyek arcképe is Martino Rota, sebenicói születésű udvari metsző munkája. Istvánffy sírverseiből előbb a szintén Radéczy-körhöz tartozó Nicasius Ellebodiust, Istvánffy gyermekkorában elhunyt fiának, Palkónak és a feleséggel közös síremlékének a feliratait emeli ki. A tanulmány utolsó részében a szerző Istvánffy exlibrisét és a címeres supralibrosszal díszített könyvkötéseit mutatta be.
Orlovszky Géza tanulmánya az egykori pálos könyvtár egyik autográf Istvánffy-bejegyzésére fókuszál, ami a római Farnese-palotában őrzött Mátyás király-képpel hozható párhuzamba. Istvánffy római tanulmányútja alatt láthatta ezt, de a bejegyzés Bonaventura Vulcanus (1538–1614) leideni professzor gnómáival is párhuzamba állítható. A két személy között valamiféle személyes kapcsolat is feltételezhető. Bevezetőben ezt Tóth Gábor párhuzamos tanulmánynak nevezte: Orlovszky váratlan halála után, Szentmártoni Szabó Géza egészítette ki a dolgozatot: újra megvizsgálta a feliratot, és a képről is további adatokat hozott, megállapítása szerint Rómában nem egy, hanem két Mátyás-ábrázolással lehet számolni.
A könyv névmutatóval zárul, illetve az egyes tanulmányokhoz tartozó színes képanyag is itt található. A mű nemcsak a történészek, hanem a művészettörténészek, valamint az olasz és latin irodalommal foglalkozók érdeklődésére is számot tarthat, hiszen egyes tanulmányai ilyen témaköröket is részletesen tárgyalnak.
Menyhárt Ágnes
Az ismertetett kötet adatai: „A magyar történet folytatója” Tanulmányok Istvánffy Miklósról. Szerk. Ács Pál, Tóth Gergely. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történeti Intézete, 2018. (Magyar Történelmi Emlékek). 292. pp.
Ezt olvastad?
További cikkek
„Merész ejtőernyősök kis csoportjai az éj leple alatt.”
Az ejtőernyős hadviselés általában lenyűgözi a modern hadtörténet iránt érdeklődőket, hiszen kiugrani egy ép repülőgépből, hogy a baráti erőktől teljesen elvágva folytasson harcot egy katona az ellenséggel, minimális fegyverzettel felszerelkezve […]
Súlyemelés edzésmódszerek a 19. század végén 20. század elején
Írásomban a 19. század végén, 20. század elején használt súlyemelő edzés módszereit közlöm. Nyugat- és Közép-Európa módszereinek legszélesebb ismertetését Hellman Lajos írta meg Izomfejlesztés könyvében – a cikk nagy részében […]
„Csudáknak éve” – Kézzel foghatóvá tenni a történelmet
A modern, polgári Magyarország „teremtésmítoszának” kétségkívül az egyik legfontosabb sarokköve az 1848-49-es szabadságharc, valamint az azt megelőző reformkor és a márciusi forradalom. Mivel az ország és a nemzet szempontjából kiemelt […]
Előző cikk
Gamifikáció az összefüggő tanítási gyakorlaton
Kezdjük a legelején: mi az a gamifikáció? Röviden és egyszerűen, a gamifikáció, tehát a játékosítás, egy olyan módszer, amely során játékos elemeket alkalmazunk a tanórán. Ez nem azt jelenti, hogy […]