„Halassza el a csatát!” – Mohács özvegye megért(et)i a közös múltat

„Alig múlt húszéves II. Lajos, amikor meghalt Mohácsnál. Felesége, a királyné, egyetlen szerelmét gyászolta haláláig. Mária nem tudhatta, és egész életében azt kutatta, hol nyugszik a négyszer eltemetett király teste, és hogy pontosan mi okozhatta a halálát.” Ezzel az izgalmas felütéssel veszi kezdetét Miklya Luzsányi Mónika pedagógus, író, szerkesztő, szociál-etika szakos teológus Mohács özvegye című könyve, mely egy látszólag – akár az utóbbi időben is – számos alkalommal vizsgált történetet köré építi a cselekményét. A mű azonban nem történelemkönyv, hanem vérbeli történelmi regény, mely elsősorban nézőpontkarakterek szemszögéből ábrázolja azt a kort, amely a középkori Magyar Királyság bukását jelenti. Mennyire sikerült megelevenítenie a szerzőnek ezt a korszakot, s mennyit áldozott fel a cselekmény izgalmassá tétele érdekében a történelmi tényekből?

Aki kezébe veszi a kötetet, nem fog csalódni, amennyiben nem szokványos történelmi regényt vár. Miklya Luzsányi Mónika műve ugyanis minden, csak nem a megszokott, romantika korabeli zsáner, sokkal inkább áll közel ahhoz a fajta (félig) történelmi regényhez, amely jelen korunk szórakoztató irodalmát jelenti. A megdöbbentően sűrű cselekmény, mely 1515-től 1558-ig mutatja be „Magyarországi Mária”, a Mohácsnál megözvegyül Habsburg királyné élettörténetét, a középkori Magyar Királyság kálváriáját a török elleni védekezéssel, s mindeközben impozáns tablóját nyújtja a XVI. század első felének kiemelkedő szereplőinek. A szerző különös gondot fordított a történelmi hitelességre – a legtöbbször lábjegyzetekkel jelölve vesz át idézeteket szó szerint vagy torzított formában a kor (vagy épp az antikvitás idejének) jeles történeti vagy éppen teológiai munkáiból, leveleiből, szépirodalmi alkotásaiból. A nagyobb fejezetegységek végén korabeli szövegeket kap az olvasó, melyek látszólag kizökkentenek az elbeszélő szöveg világából, valójában szórakoztató és inspiráló játékra hívnak bennünket. Machiavelli: A fejedelem című művének részleteitől kezdve Zsigmond lengyel király 1520-ban Jagelló Lajoshoz írt levelén át Brodarics István mohácsi ütközetről szóló tudósításáig változatos kordokumentumokat kapunk egy-két oldal terjedelemben. Ám ezek nem pusztán illusztrációk, nem csupán a korszak szellemiségét mutatják meg nekünk, hanem árnyalják a bonyolult narrációs technikával elmondottakat – olykor megerősítik, olykor cáfolják mindazt, amit az elbeszélő(k) közvetítettek pár oldallal korábban. Ezt tovább erősíti, hogy olykor a az elsődleges elbeszélő, Habsburg Mária helyett más veszi át a narrációs stafétabotot: jó példa erre a mohácsi csatában résztvevő, ott halálát lelő félig-fiktív Szaniszló története.

A Mohács özvegye primer elbeszélője alapvetően retrospektív módon, 1558-ból tekint vissza az időben. Habsburg Máriát, II. Lajos özvegyét a hispániai Cuacos de Yustéban található Szent Jeromos monostorban találjuk a regény felütésében. Tudatosan készül az elmúlásra, de még utoljára számot akar vetni sorsával, meg akarja érteni, meg akarja értetni múltját. Személyében valódi reneszánsz személyiséget ismerhetünk meg, aki egyfelől még hisz a lélekben és a gondviselésben, másrészről viszont nagyon is tisztában van az ember szabad cselekedetével, tetteinek súlyával és azok valamennyi következményével. A regény újra és újra visszatér 1558-ba. Ebből az időpontból, szemszögből beszéli el Habsburg Mária II. Lajossal osztozott szerelmén keresztül a Mohácshoz vezető, visszafordíthatatlannak és végzetszerűnek látszó utat. Mária elbeszélője cseppet sem elfogulatlan, a jelen perspektívájából szemlélve immáron tisztán látja saját (és Lajos) elkövetett hibáit, s bővelkedik véleményalkotásban azokról, akikkel csak találkozott és akik megelevenednek a regény lapjain. Mária szenvedélyesen szerette Lajost, túlfűtött és szexualitásban is bővelkedő kapcsolatuk szintén reneszánsz életérzést sugall – itt, e világon kell élvezni mindazt, ami megadatott. A szerelmes, románcos elbeszélések évszázados eszköztárát vonultatja fel a szerző, ám nem csúszik el a műfaj, s inkább egyfajta végzetszerű, zabolátlan, ősi szenvedély szemlélői lehetünk, amely alapvetően határozta meg a királyság uralkodójának, s ezáltal valamennyi alattvalójának sorsát. II. Lajos a regény egyik legjobban sikerült szereplője – bár szerethető, gyermeki naivitás és olykor már-már bárgyú rövidlátás jellemzi, ebből kifolyólag nem képes átlátni az udvari intrikákon, ugyanakkor korának lovageszményét két szempontból tökéletesen megtestesíti: bátor, mindenre elszánt harcos és lángoló szerelemmel ég Mária iránt. Jól eltalált szimbolika teszi mindezt még átélhetőbbé: a cselekményben mindvégig jelen lévő és fontos szerepet játszó, láncocskán lógó aranyszív a királyi pár portréjával, vagy épp a Lajos ruházatát ékesítő M és L betűk, melyek kettejük összetartozását, elválaszthatatlanságát jelzik. S itt említhetjük meg a kolostor magányában minduntalan feltűnő Lélek jelenlétét is, mely egyfajta spirituális réteget jelent a szövegvilágban, s amely minduntalan terelgeti Máriát a múlt teljes, hiánytalan feltárása és a megértés felé. Mohács özvegye egyáltalán nem elfogulatlan Lajossal, annál inkább bontakozik ki már-már mániákus önostorozása, ahogyan próbálja összerakni a múlt kirakósának apró darabkáit, hogy általuk megérthesse a jelenhez vezető bonyolult összefüggések láncolatát, végeredményképpen végzetének beteljesülését.

Ugyanilyen elfogult az elbeszélő, Mária a korból megjelenített valamennyi valós és fiktív szereplővel, akikben a regény valóban bővelkedik: V. Károly császár, Habsburg Ferdinánd, Szapolyai János, Török Bálint, Oláh Miklós, Tomori Pál, Sárffy Ferenc vagy Burgio pápai nuncius egytől-egyig alapos kutatómunka után felfestett karakterek, még akkor is, ha kevéssé tűnnek irodalmi szempontból kidolgozottnak, s megszólalásaik is inkább mintha történelmi munkák megállapításait közvetítenék, minthogy a karakterek jelleméből kibontott, motivált cselekedetek által mozgatott szereplők lennének. Ennek ellenére jelenlétük cseppet sem felesleges, nem egysíkú, baltával faragott figurák, s nem egy esetben szórakoztató módon lendítik elő a cselekményt intrikáikkal vagy éppen meglepő cselekedeteikkel. Nem kevésbé emeli a regény történelmi hátterének színvonalát, hogy a kor jeles tudósaira, gondolkodóira, meghatározó európai családjaira is számos utalást találunk: Rotterdami Erasmusra, Lutherre vagy éppen a Fuggerekre.

Kiemelendőnek tekinthető a regény nyelvezete, mely olykor meglepően korhűre sikeredett, igaz, mindezt azon az áron, hogy az olvasónak a lábjegyzetekben kell keresnie a mára már elavult vagy éppen kihalt szavak akkori jelentését. Ezt természetesen nem vehetjük hibának – Jókai történelmi regényklasszikusai mára éppúgy nehezen befogadható szókinccsel büszkélkedhetnek, s egyáltalán nem baj, ha egy regényszöveg megszólalásának korhűségét nem áldozza fel a szöveg könnyed élvezhetőégének oltárán. Ilyen módon a könyv soraiból éppúgy tanulhat a ma olvasója, más részről pedig meggyőződhet arról, hogy az akkori emberek is birtokában voltak valamennyi nyelvi regiszternek: az európai uralkodók találkozójának megszólalásait éppúgy keretezte a fennkölt, arisztokratikus nyelvhasználat, mint a vaskos trágárságok egész sora, melyek helyenként igencsak kreatívra és meghökkentőre sikerültek. Különösen igaz ez Liekének, Mária dadájának megnyilvánulásaira vagy éppen Bornemisszáné átkozódásaira – aki egyébként a regény egyik legjobban sikerült antagonistája,; egyéni sértettsége okán minduntalan igyekszik intrikával keresztbe tenni a fiatal és tapasztalatlan, udvari viszonyokat még nemigen ismerő királyi párnak.

S hogy a nem kevés képzelőerővel, de korabeli dokumentumok tanulmányázásával  megalkotott karakterek, izgalmas fordulatok kavalkádjában mennyi maradt meg a történelmi hűségből? Szinte minden, s az 1515-ös esztendőtől kezdve valamennyi lényeges fordulópontnak szem- és fültanúi lehetünk – de a korábbi időszakra való visszautalások is kimondottan szakszerűek és tényszerűek, gondolva itt Dózsa György keresztes hadjáratára majd felkelésére vagy éppen Hunyadi Mátyás központosított uralmára. A korabeli viszonyokat, a széthúzó magyar politikai elitet és az uralkodói hatalom fokozatos, egyre inkább nyomasztó gyengülését hitelesen sikerült megrajzolni, annak ellenére, hogy néhány részlet kissé talán szájbarágósra sikerült – gondolva itt a királyi kincstár pénzügyeinek reformját vagy éppen a korabeli európai dinasztikus politikát kifejtő részekre. Ezek azonban semmit nem vonnak le a Mohács özvegye értékéből, sokkal inkább közelítik egy kvázi ismeretterjesztő, dokumentarista munka irányába, amely minduntalan visszatalál az elmesélt történet pergő, sodró lendületű elbeszélésére, az idő- és elbeszéléssíkok virtuóz egymásra játszásához. Szédült haláltánc ez két fiatal szerelmi történetével a középpontjában – a vég elkerülhetetlen.

A Mohács özvegye tragikus történet két naiv, tenni akaró reneszánsz személyiség lángoló szerelméről és hatalmi ambíciójáról, akik végül szükségszerűen buktak el a történelem porondján, de ahogy Mária élete végén, úgy az olvasó is csupán az események láncolatának megértését tűzheti ki célul. A török hódítás, Mohács vagy éppen a három részre szakadás krónikája közismert eseménysor, ezért meglepő fordulatra nem számíthat az olvasó. Aztán minderre mégiscsak rácáfol a szöveg, hiszen bár megismerjük II. Lajos halálának „kanonizált” történetét, aztán mégis megjelenik egy nézőpontkarakter alternatív elbeszélése, mely az „akár így is történhetett volna” módon ad szokatlan és meghökkentő kvázi-befejezést – ennek megítélését azonban az olvasóra bízza a regény, s teszem ezt magam is, mert a Mohács özvegye egyik legfrappánsabb, legváratlanabb megoldásáról van szó itt.

Összességében a regény ajánlható mindazok számára, akiket érdekel a Mátyás halálát követő, török kort megelőző, méltatlanul alábecsült jelentőségű időszak, amikor a Magyar Királyság önnön létezéséért küzd, de belső széthúzás, a jelentős külső segítség hiánya és számos eleve adott külső tényező miatt szükségszerű katasztrófának nézett elébe. Mindezt pedig izgalmas, érdekes történetvezetéssel, korhű nyelvezettel és gyönyörű, testiséggel és szélsőséges érzelmekkel átfűtött szerelmi történet keretében.

Maróti Zsolt

Ezt olvastad?

Mohács: Tradíció – kooperáció – innováció

A magyar közélet, s ezzel párhuzamosan a hazai tudományosság határozott lépésekkel közelít a mohácsi csata közelgő, 2026. évi ötödik centenáriumához.

X