„A győztesek lehetnek buták” – interjú Gerő Andrással

Oszd meg másokkal is:

Portré

Gerő András negyven éven keresztül tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ELTE BTK), ahol huszonkét évig vezette a Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszéket. Ezzel párhuzamosan huszonkilenc évig volt a Közép-Európai Egyetem (CEU) professzora, de több külföldi egyetemen is oktatott. 2002 óta a Habsburg Intézet igazgatója, valamint közel ötven könyv szerzője is. Tizennyolc évig a Budapesti Negyed főszerkesztője volt. Gerő András szakmai életéről sok információt tartalmaz ide kattintva elérhető honlapja. Családjáról, pályájáról, könyveiről, médiaszerepléseiről és jövőbeni terveiről Kárbin Ákossal beszélgetett.

Gerő András
Gerő András

Újkor.hu: Milyen volt a gyermekkora? A kezdetekben is történész szeretett volna lenni?

Gerő András: Szeretetteli, biztonságot nyújtó, szabad légkörű családban nőttem fel. Mai fejjel azt mondanám, hogy egy kispolgári élethelyzetű család volt, értse úgy, hogy tizenhat éves koromig egy ferencvárosi egy szoba, hall, személyzetis lakásban éltünk, utána váltottak a szüleim egy szobával nagyobbra. A szüleim élettörténete pedig, amit soha nem titkoltak előttem, az én szememben kalandos volt. Mert ez egy kispolgári család volt, de másfelől egy zsidó származású család, ahol is a szüleim soha nem rejtették el a származásunkat, szemben sok más Magyarországon maradt zsidó családdal, ahol ezt elhallgatták a gyerekek előtt. Nálunk ez mindig felvállalt volt. Ugyanakkor a családi miliő az egyértelműen magyar volt, tehát nem is volt kérdés, hogy mi magyarok vagyunk. Kisebb gyerekként a TV-ben láttam diplomatákat, és úgy gondoltam, hogy én is diplomata szeretnék lenni. Aztán rájöttem, hogy ez nem működik. Nem fogtam fel teljesen, hogy mit jelent diplomatának lenni egy szocialista országban, nem volt ilyen percepcióm. Viszont érdekeltek az emberek, de leginkább az, hogy mit tettek, és mit nem tettek. Szerettem a szépirodalmat is, a fikciókban létező világot, de jobban érdekelt az, ami a valóságban zajlik. Mindenesetre a képzeletemet megfogta az, hogy akár szépirodalmi, akár ismeretterjesztő módon közel kerüljek az egykor voltak megértéséhez. Úgy gondoltam, hogy az emberek olyanok, amilyenek, és ha megtudom, hogy régen mit tettek és miért, akkor jobban megérthetem a környezetemben élő világot is.

Hogyan hatott a holokauszt az ön családjára?

A családban részben éppen a holokausztélmény nyomán volt egy erős baloldali indíttatás. Családtörténetileg közvetlenül csak annyiban érintett engem, hogy apai nagyapámat nem ismertem, mert 1944. március 19. után elvitték a németek. Kirakatrendező és egyben szakszervezeti ember volt. Társadalmi besorolását illetően „munkásarisztokratának” hívnám. Nagymama sokat beszélt róla, de számomra ő nem volt valóságos élmény. Közvetve nagyon is szerepet játszott a holokauszt, mert anyám első férjét akkor ölték meg, apám első felesége pedig szintén a holokauszt áldozata lett. Ezt a szüleim mindig elmondták nekem. Az apám hat évet töltött szovjet hadifogságban Nyizsnyij Tagilban, az Urálban, de ez nem ábrándította ki a baloldalból, mert neki az volt az alapélménye, hogy az oroszok voltak a fogva tartók és az apámék voltak a foglyok, de azt mondta, hogy pont olyan rossz volt az oroszoknak, mint nekik. Tehát nem volt nagy életvilágbeli különbség közöttük. Én már értelemszerűen nem éltem át azt, amit a szüleim, de szívesen beszéltek erről. Semmi nem volt eltakarva, eltitkolva és ez megerősítette bennem az emberek iránti érdeklődésemet.

Gerő András
Gerő András

Meghatározó volt a családjában a vallás?

Családi örökség az ateizmus és a materializmus. Engem a létező szocializmus összeomlása – szemben sokakkal – nem ösztönzött világnézetváltásra. Távolságtartó vagyok mindegyik vallással szemben, de ez nem azt jelenti, hogy ne fogadnám el vagy ne tisztelném, hogy másnak ez a világnézete. Mindezzel együtt tisztában vagyok azzal, amit az európai kultúrkör jelent, tehát hogy ez egy antik-zsidó-keresztény világ, amely normáiban vallási eredetű, de a napi életvilág szintjén szekuláris. Ebben az értelemben szekuláris zsidó és szekuláris keresztény vagyok. Ez harmonizál liberális meggyőződésemmel is. A család vallási karakteréről azt tudom mondani, hogy a szüleim mindketten ateisták voltak. Az anyai nagyszüleim mind a ketten életben maradtak, a nagyapám nem volt vallásos, a nagymamám egy picit, ami annyit jelent, hogy a nagy zsidó ünnepeket megtartotta. Nem vezetett kóser háztartást, nem tartotta be azt a számtalan szabályt, ami a zsidó vallásban az életvilágot szabályozza. Az apai részről a háborút, mint említettem, csak a nagyanyám élte túl, ő meg egyáltalán nem volt vallásos.

Volt-e lehetőség a családjában a holokauszt feldolgozására?

A másodgenerációs holokauszt-túlélőkről sokat írtak, most már ennek külön szakirodalma van. Ennek a másodgenerációs holokauszt-túlélésnek az is része, hogy valaki áldozatként élje meg az életét tényleges, átélt áldozatiság nélkül. Mert áldozatnak lenni morális előnyhelyzet. Ugyanakkor nem kell átélni azokat a retorziókat, ami egyébként az elődjét, a szüleit, a nagyszüleit érte. Lehet, hogy azért gondolkodom erről így, mert a szüleim mindig nyíltan beszéltek azokról az időkről, amikor származásuk miatt retorziók érték őket, de nem kívántak áldozati pózt felvenni. Ez egy minta volt. Ezért aztán számomra racionálisan létezik a holokauszt élménye, egészen pontosan az, hogy származásuk miatt megbélyegeznek és ki is irtanak embereket. De lelkileg semmilyen értelemben nem tehertétel, tehát nem hánykolódom éjszakánként amiatt, hogy mi történt a nagypapámmal, mi történt a család azon tagjaival, akik elpusztultak a holokausztban. Megtörtént a dolog, de énnekem megvannak a lehetőségeim, hogy a magam identitása mentén kibontakozzak. Ennek az identitásnak része a zsidóellenesség bármely formájának elutasítása.

Gerő András
Gerő András

A családjában volt-e olyan személy, aki érdeklődött a történelem iránt? Vagy ez egy egyéni felfedezés volt, és talált rá a saját útjára?

A családban közvetlenül nem volt ilyen indíttatás. Az anyám pénzügyi és számviteli főiskolát végett, vízügyes volt. Apám végül is az élete egy szakaszában kulturális intézetben, egy más szakaszában pedig az Országos Műszaki Könyvtárban dolgozott. Szóval humán érdeklődés volt az apám részéről, de a történelem mint diszciplína iránt nem volt. Miután a szüleim adottságnak tekintették és nem titkolták zsidó származásukat – nem szégyellték, de nem is voltak rá büszkék –, ezért gyerekkoromtól az alapélményem volt, hogy a nemzeti identitása az embernek magyar, de nem magától értetődik, hogy ezt mindenki így gondolja. Tehát itt volt egy – akkor én még nem tudatosítottam – olyan feszültség, amivel valamit kezdeni kellett. Hogyan van az, hogy mi élünk egy országban, amelyik egy időben – ez a szüleimre vonatkozott – meg akart minket bélyegezni, el akart minket pusztítani, de mi mégis magyarok vagyunk.

Ez a felismerés identitáskérdést fogalmazott meg önben?

Igen. Komlós Aladár, aki irodalomtörténész volt, mondta azt egyszer egy személyes beszélgetés során, hogy „nézze, én azt hittem, hogy a magyarokhoz asszimilálódunk, pedig csak Adyhoz asszimilálódtunk”. Ez engem elgondolkodtatott, hogy az ember magyarnak gondolja magát, de magyaron belül nagyon sok variáció van, és nem mindegy, hogy az ember ezen a magyar identitáson belül kit választ. Zárójelben megjegyzem, hogy ennek a választásnak nagy szerepe volt abban, hogy az érdeklődésem előbb-utóbb a 19. század felé fordult. Mert úgy gondoltam, hogy az akkori jeles magyarokhoz érdemes asszimilálódni, érdemes velük azonosulni.

A 19. században találta meg azokat a személyeket, akiknek az élete akár érdekes is lehetett az ön számára. Ki tudna emelni közülük egy példát?

Én a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a Kölcsey Gimnáziumba jártam és emlékszem, hogy például ott volt Kölcsey-pályázat, amin indultam. Írtam Kölcseyről, ő is egy 19. századi személyiség. Intellektuálisan érdekes volt számomra; kicsit furcsa volt fiatalon, 16–17 évesen őt olvasni. Egy szóval elkezdtem olvasni Kölcseyt, és vonzó volt számomra az az elhivatottság, ahogy ez az ember gondolkodott a világ dolgairól. Ezek lehettek erkölcsi kérdések, érdekeltek A szatmári adózó nép állapotáról írott vagy elmondott szövegei, azok, amelyekről tényleg azt érzékeltem, hogy ez az ember valamit akar a világban, és ez nekem nagyon tetszett. Másfelől az életével megismerkedve sok mindent nem értettem. Nem értettem, hogy fél szemmel miként lehet teljes életet élni. Az is furcsa volt nekem, hogy elvileg nem volt barátnője, de ugyanabban a házban élt, mint az elhalt testvérének a felesége. Nem tudtam ezzel mit kezdeni.

Gerő András
Gerő András

Gimnazistaként mi érdekelte a legjobban?

Gimnazistaként inkább a lányok érdekeltek. Akkoriban három világi egyház volt: az Illés, az Omega és a Metró. Én az Illés egyházba léptem be. A fordulópontot az jelentette, hogy oroszból az országos tanulmányi versenynek köszönhetően bekerültem az egyetemre, és akkor már csak történelemből kellett felvételiznem, ami sokkal egyszerűbb volt. Akkoriban, aki a versenyen az első tízben benne volt, azt felvették automatikusan az egyetemre. A történelmi felvételim jól sikerült. Az egyetem előtt egy év kötelező sorkatonai szolgálatot teljesítettem (11 hónap és egy nap) a hódmezővásárhelyi Zrínyi Miklós laktanyában. Ami egyébként nagyon tanulságos volt. Nem is tudják a mai fiatalok, hogy milyen nagy vívmány az, hogy eltörölték a kötelező katonai szolgálatot. 1972-ben megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat az ELTE BTK-án. Egy idő után leadtam az oroszt, s 1973-ban felvettem a szociológiát, ami akkor indult. Mert a kommunista rendszer megszüntette a szociológiát, és a kommunista rendszer, a Kádár-rendszer visszaengedte. Még egy dolog ebből a körkörösségből: amikor megalakult Németh G. Béla vezetésével 1982-ban a Művelődéstörténeti Tanszék, ugyanez a történet volt. A kommunisták betiltották a művelődéstörténetet, tényleg így történt a Rákosi-világban, majd a Kádár-rendszer ezt megengedte. Ezért jöhetett létre a Művelődéstörténeti Tanszék.

Mely oktatók voltak önre nagy hatással az egyetemi évei alatt?

A 19. század iránti érdeklődésemben nagyon fontos lökést adott az, hogy az egyetemen megismerkedtem olyan tanáregyéniségekkel, akiknek döntő hatása volt rám. Nem arra, hogy én mit gondoljak, hanem arra, hogy merre forduljak. Az egyik ilyen személy, s abszolút kiemelendő, Szabad György volt. Szabaddal a tanítványin túli viszonyba is kerültem, ez a kapcsolat valamelyest elhidegült, amikor ő vezető politikai szerepet kezdett játszani. Ez egy nagyon szoros intellektuális viszony volt, ami nem azt jelentette, hogy ugyanúgy gondolkodtam, mint a Szabad, aki egy abszolút „kossuthiánus”, függetlenségi párti ember volt. Én meg inkább a kiegyezés világának vagyok híve, úgy gondolom, hogy a Habsburg Birodalom dualista formája inkább jó volt Magyarországnak, mint rossz. De ez nem hagyott nyomot a viszonyunkban. Nagyon fontos volt még Diószegi István, aki szintén foglalkozott 20. századi külpolitikával is, de azért neki a fő témája Andrássy Gyula volt, illetve Bismarckhoz fűződő viszonya és a Monarchia külpolitikája. Teljesen más alkat volt, mint Szabad; olyan volt, akitől meg lehetett tanulni, hogy szenvedélymentesen nézzük a világot. Azt, hogy a tények, és ne a vágyaink mentén gondolkodjunk.

Hatással voltak-e önre Szabad és Diószegi professzorokon kívül más tanáregyéniségek?

Hogyne, például Arató Endre. Ő egy nagyon helyes és kedves ember volt, és a nemzetiségi kérdésről rengeteget lehetett tanulni tőle. Ma már senki nem emlegeti a nevét, pedig akadémikus is volt. Felvidéki származású volt, így döntően a szlovák ügyekkel foglalkozott, de szakmai tevékenysége másra is kiterjedt. Fontos volt még nem a szakirányú érdeklődésem tekintetében H. Balázs Éva, aki intellektuálisan egy abszolút européer jelenség volt, olyan látókörben tudott gondolkodni, ami nem volt jellemző a magyar szellemi életre.

Az első könyve Az elsöprő kisebbség címet viseli. Hogyan választotta ezt a témát?

Ezt a témát különösebben nem támogatta, de nem is ellenezte Szabad. Ezért mondom, hogy nem a témaválasztásaimra és gondolkodásomra, hanem arra hatott, hogy szeressem és próbáljam megérteni a 19. századot. Az elsöprő kisebbség témáját én találtam magamnak. Jószerivel az elsők között voltam, aki a dualizmus kori magyar parlament valamilyen szempontú históriáját föl akarta dolgozni. Az egyetemi doktori disszertációm témája más volt. Azt tárgyaltam, hogy a 1867 után az új rendszer politikailag miként konszolidálta magát, s mi volt ehhez az ellenzék viszonya. Ebből jött az az ötlet, hogy talán a dualizmus kori parlament egészét kellene vizsgálni. Így tehát teljesen más téma volt Az elsöprő kisebbség, mint a kisdoktori témám. Kortársaim közül sokan másként jártak el, de nekem inspiráló volt a sok munkával járó eltérő témaválasztás.

Az elsöprő kisebbség első, második és angol nyelvű kiadásának borítója

Hogyan kezdte meg a pályáját az egyetemen mint oktató?

A diploma megszerzését követően szerettem volna tudományos pályára kerülni, és számomra ennek az volt a kívánatos útja, hogy dolgozhassak az egyetemen. Ez azért nem volt olyan egyszerű. Szabadnak ebbe semmilyen beleszólása nem volt, ő nem volt igazán hatalmi helyzetben. Diószegi Istvánnak erre inkább volt lehetősége. Ő akkor azt tette – nemcsak velem, hanem egy másik kollégámmal is –, hogy fölvett minket GYES-en lévő kismamák státuszára. Arató is segített: azt mondta, hogy a Kelet-Európa tanszéknek legyek a tudományos segédmunkatársa. Végeredményben munkajogi értelemben a helyzetem a ’80-as évek elején oldódott meg, amikor létrejött a Művelődéstörténeti Tanszék. Szóval évekig az ember így „lebegett”. Aztán Németh G. Béla létrehozta ezt a tanszéket, és azt mondta, hogy mint fiatal tanársegédet odavesz engem. Így lettem kollégája Hanák Péternek, a 19. századot kutató jelentős történésznek.

Milyen volt az akkori Művelődéstörténeti Tanszék hangulata? Kik voltak a kollégái?

A korábbi rövid szerződésekhez képest egzisztenciálisan biztonságot jelentett a tanszékbe való bekapcsolódásom. Kitűnő emberekkel kerültem össze. Már említettem Németh G. Bélát. Hanák Péter, aki megmaradt az Akadémia Történettudományi Intézetében is, ’56 után ekkor került vissza az egyetemre. Kollégám lett az ország egyik legnagyobb tudású irodalomtörténésze, Szegedy-Maszák Mihály, illetve Kósa László, a kitűnő néprajzos. Ez volt a mag. Később került oda Vörös Károly, aki szerintem Magyarország legjobb Budapest-történésze, és elképesztően nagytudású ember volt. Ott lehetett érdemi eszmecseréket folytatni.

Ha volt valami problémán, mondjuk Mikszáth kapcsán, úgy erről el lehetett velük érdemben beszélgetni. Mikszáth, akit mindenkinek a figyelmébe ajánlok, mert szerintem ő az a magyar író, aki nem avul el. Minden érdemit leírt, amit le lehetett írni politikáról (is). Tehát aki politika iránt érdeklődik, olvasson Mikszáthot, ráismer a mai Magyarországra. Emlékszem például arra, amire Németh G. Béla hívta fel a figyelmemet, hogy olvassak Arany Lászlót. Nagy hasznom volt belőle, mindenki elfelejtette Arany Lászlót, de én nem. Hanáknak az volt a jellegzetessége, hogy inkább tanulmányokban volt jó, monográfiákban kevésbé. Nekem ez az időszak produktív volt, mert Hanáknak volt egy olyan érzékenysége, ami Szabadnak nem, és viszont. Hanák igen érzékeny volt az intellektualizálható mentalitástörténetet illetően. Szabadnak sokkal több volt a politikatörténeti érzékenysége. Emellett volt társadalomtörténeti fogékonysága is, de ez Hanákra is jellemző volt, ebben azonosak voltak. Hanák segített abban, hogy az én blendém is kinyíljon, nemcsak módszertanilag, hanem tematikailag is. Paradox módon még abban is segített, hogy előbb-utóbb írjak olyan könyvet, ami közvetve az ő ösztönzésére jött létre. Már meghalt szegény, amikor megírtam. Én úgy láttam, hogy ő a századforduló Monarchiájáról intellektuális értelemben egy olyan pozitív képet mutatott föl, aminek azért van árnyoldala is. Ennek az eredménye lett a Se nő, se zsidó című könyvem, mert egy picit a Carl E. Schorske és Hanák vonulatot akartam megkérdőjelezni. Adolf Hitler is az Osztrák–Magyar Monarchiából jött, s mindent, amit a Mein Kampfban megírt, az Osztrák–Magyar Monarchia miliőjéből szívta magába. Ez ugyanannak a századfordulós világnak volt egy másik metszete, amelyet Hanák magaskulturálisan istenített. Nem az ő eredményeit akartam kétségbe vonni, hanem azt kívántam jelezni: egyidejűleg vannak komorabb színek is.

Tehát úgy véli, hogy érdemes egy kettős arculatú Monarchia-képben gondolkodni?

Ma a világban európai értékekről beszélnek, és a hideg futkároz a hátamon ettől az ostobaságtól. Mert mit tekintünk európai értéknek? A toleranciát, a kulturáltságot, az egymás véleményének tiszteletét, mintha Európa ebből állna, s mintha Európa története nem azt bizonyítaná, hogy igen, ezen a kontinensen született meg a nácizmus, a bolsevizmus, gyilkolták az embereket többek között két világháborúban, voltak véres vallásháborúk. Az európai értékeket miért nem úgy tekintjük, mint ahogy egy vallási világkép tud gondolkodni? A vallási világkép általában jó és rossz harcában látja a világot, az egész keresztény világkép isten és ördög dualitására épül, és itt fontos a dualitás. Nem tudom, hogy miért nem lehet ezt a vallási világképet átvinni szekularizált formába? Miért nem lehet azt megragadni, hogy itt minden benne van a pakliban, és nem mindegy az, hogy mi győz, melyik lesz domináns? Tehát amikor ma a politikusok és a társadalomtudósok európai értékekről beszélnek, egy fehérre mosott európai történelemről szólnak, holott az európai értékek egy halmaz, amiben benne van a jó is, meg a rossz is. Ez egyébként a Monarchiára is igaz. Az ember is egy olyan komplex egység, amiben ott lapul a jó is, meg a rossz is. Nem mindegy, hogy mi jön ki belőle. A századfordulós Monarchia kultúrája is egyszerre mutat hihetetlen szellemi, kulturális teljesítményeket, de közben megszületik egy szörny is, ami aztán idővel képes megfertőzni szinte mindent.

Gerő András
Gerő András

Ön szerint milyen következményei voltak az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolásának?

A 20. század közép-európai tragédiája az volt, hogy az első világháború utáni béketeremtők a térségbeli nacionalisták egy részének aktív támogatásával felszámolták a Duna menti államalakulatot. Amikor a 20. század kifejezést használom, akkor ezen az első világháború végétől a bipoláris világ megszűntéig terjedő időszakot értem. A másik nagy tragédia az volt, hogy megtagadtak minden olyan európai hagyományt, amely a vesztfáliai béke óta számított, nevezetesen elfeledkeztek arról, hogy a tartós békék érdekbeszámításos békék. Ez úgy jelent meg, hogy nemcsak vereséget mértek Németországra, hanem tönkre is akarták tenni, és meg is kívánták alázni. Ha ez a két tragédiával felérő hiba nem realizálódik, akkor ennek a térségnek a története – sok konfliktussal ugyan, de – másként alakul. Például nem kerül hatalomra egy igazi tömeggyilkos a maga faji diktatúrájával, mindazzal a szellemi munícióval, amit a századforduló Monarchiájában szívott magába. Mindezt el lehetett volna kerülni, de ostobák voltak, és bornírtságukban azt hitték, hogy egy olyan békét hoznak létre, amely minden háborút el fog lehetetleníteni. Erre azt tudom mondani, hogy amikor a Szent Szövetséget létrehozták 1815-ben, az nagyjából száz évre biztosított egy összeurópai békét. Amiben benne voltak helyi konfliktusok, benne voltak háborúk, de nem volt összeurópai háború. Ez a békerendszer 1919 és 1939 között állt fönt, húsz évig, s mire jutottak vele? Egy még véresebb háború jött. Persze a dunai államot nem abban a formában kellett volna fenntartani, amiben volt. Egyébként senki sem gondolta, hogy ebben a formában fennmaradhatott volna. Az igazság az, hogy már Rudolf trónörökös sem gondolta így. Ferenc Ferdinánd is át akarta alakítani ezt a Monarchiát. A magyarok nagyon nem szerették, de ez most mindegy, az átalakításban gondolkodott. Hovatovább Jászi Oszkár is, teljesen más politikai beállítottsággal azt mondta, hogy át kell alakítani a Monarchiát. A később győztes antant hatalmak is úgy gondolták egészen 1918 elejéig, hogy valamilyen formában meg kellene tartani a Monarchiát, a dunai államot. Aztán paradigmát váltottak, és a felszámolás mellett döntöttek. Mai nyomorúságaink egyik oka az, hogy ez a döntés megszületett. Kossuth Lajos is úgy vélte, hogy valami kell a dunai térségbe, ő egy „Dunai Szövetségben” gondolkodott, Habsburgok és Német-Ausztria nélkül. A dunai konglomerátum szétdarabolásával a térséget kitették egy elébb német, utóbb szovjet befolyási övezetnek, ahol az itt élő népeknek változtak az urai, de a népek maradtak. Még Rudolf írta, hogy a Monarchiában ő kicsiben látja az Európai Egyesült Államokat. Mindenesetre volt egy keret, amit ha a győztesek okosak, akkor az általuk is preferált tartalommal töltenek meg. Tanulsága ennek a történetnek, hogy a győztesek lehetnek buták.

Hogyan tanult nyelvet, ami a későbbi külföldi oktatói gyakorlatát megalapozta?

A középiskolában tanultam angolt. Egy idő után arra gondoltam, hogy tökéletesíteni ezt a tudást csak nyelvterületen lehet. 1982-től folyamatosan jelentkeztem állami ösztöndíjakra, döntően az Egyesült Államokba. Hét éven keresztül elutasítottak, és ’88-ban kaptam meg. Ez még a rendszerváltás előtt történt. Az elsöprő kisebbség ezt megelőzően jelent meg Már kint voltam, amikor a Ferenc József, a magyarok királya című könyvem kijött. Annak idején az ösztöndíjpályázatot az egyetemen kellett beadni, s ott bírálták el, ha támogatást kapott, akkor engedték tovább. Ezek a dolgok úgy történtek, hogy az ember soha nem tudta meg, hogy beadott papírjára milyen válasz jön. Egy ponton túl nem értettem, mi az oka folytonos elutasításomnak. Ugyan minden kritériumnak megfeleltem, de utólag megtudtam, azért nem kaptam meg az ösztöndíjat, mert én nem voltam benne a pártban, vagy a párthoz közeli networkben. Zárójelben megjegyzem a világ nem sokat változik, tulajdonképpen szabályként kicsit bonyolultabban most is ez érvényesül.

A Ferenc József, a magyarok királya első, második és angol nyelvű kiadásának borítója

Milyen hatások érték önt a külföldi egyetemeken tanításai során? Melyik volt a legjobb? Melyiket emelné ki? A családja is önnel lehetett?

Mindegyik külföldi tartózkodásomat szerettem. Mindegyiket egy kalandnak fogtam fel, és mindegyik rendkívül tanulságos volt. Azt tudni kell, hogy nagyon szeretem Amerikát, sok ember ódzkodik tőle, én kifejezetten szeretem. Mindazzal az európai szempontból nézve tehertétellel együtt, ami jellemző rájuk. De ezzel együtt Amerika egy nagyszerű hely. Az USA-ban két Ivy League (Borostyán Liga) egyetemen tanítottam. Az egyik – több éven át – a University of Pennsylvania, a másik a Columbia University volt. Ezek nagyon színvonalas, kiváló intézmények. Hollandiában is tanítottam, Amszterdamban és Utrechtben is, azokat is nagyon kedveltem. A család tekintetében az volt a helyzet, hogy egyes esetekben a fiam és második feleségem is velem volt. A fiamnak nagyon nagy haszna van ebből. Nagyon jól megtanult angolul, mert Philadelphiában járt iskolába, és a munkájához kell az angol. A Columbia Egyetem esetében nem lehet eltekinteni New Yorktól. Az más, mint Amerika, szóval New York az New York. Ahogy mondani szokták „the City that never sleeps”, tehát egy olyan város, ami soha nem alszik. Ott az ember, ha mondjuk éjjel 2-kor akar kimenni a Fifth Avenue-ra, akkor is lüktet az egész. Philadelphia sem kisváros, azért ott van egy normális városi ütem, éjjel elcsendesedik a város, nem úgy, mint New York.

Milyen hallgatókkal találkozott? Mit tanított az egyetemeken?

Az Osztrák–Magyar Monarchiáról tanítottam a hallgatóknak. Az volt a jó, hogy sok esetben olyan amerikai diákok jöttek, akiknek a családjában benne volt a monarchiai eredet. Lényegében többet akartak megtudni saját családjuk múltjáról. Értelemszerűen nem családtörténeti óra volt, de mégis egy kurzus – vagy kurzusok – arról a világról, amiből a nagypapa, a nagymama, a dédpapa jött. A másik érdeklődő típus pedig analógiákat keresett; ők ázsiai gyerekek voltak, vagy ázsiai amerikaiak, akik a saját történetükhöz kerestek támasztékot, összehasonlítási alapot. Voltak olyanok is, akiket egyszerűen valaki rabul ejtett ebből a monarchikus világból, és meg akarták ismerni azt a történelmi miliőt, amiból az illető érkezett. Például, ha valaki beleszeretett Sigmund Freudba, akkor többet akart tudni erről a világról. Vagy beleszeretett Kossuth Lajosba, hiszen New Yorkban is van Kossuth szobor, és ő egy szabadsághősnek számít Amerikában, tehát olyasmi, mint Garibaldi. Ő Amerikában úgy rögzült, mint egy szabadságharcos, s az amerikaiak szeretik a szabadságharcosokat. Tehát érdekelte az, hogy milyen világban lett szabadsághős Kossuth. Az óráimon ezek a hallgatók voltak az alaptípusok, meg persze a lézengő ritterek. Szerettem ott tanítani.

Már az is nagy dolog, hogy hallottak Kossuthról. Vagy valóban ismert volt az ő neve és tevékenysége?

Nem olyan nagy dolog, mert ha az ember megnéz egy középiskolai amerikai történelemkönyvet, akkor jószerivel három magyar név tűnik fel. Az egyik, hogy megemlítik az európai államalapításoknál Szent Istvánt, a másik 1848-as európai forradalmaknál Kossuthot. A harmadik pedig ’56-nál Nagy Imrét. Tehát nem volt meglepő számomra, hogy Kossuthot ismerték.

Gerő András
Gerő András

Úgy tudom, hogy volt egy emlékezetes esete az egyik hallgatójával? Megosztaná-e ezt az Újkor.hu olvasóival?

Volt egy vak diákom, aki mindig az első sorban ült le velem szemben. Braille-írásos laptopja volt, de miután vak volt, neki engedélye volt arra, hogy a vakvezető kutyáját is hozza az órára. Az történt, hogy én álltam szemben az osztállyal, ő az első sorban ült, és mögötte volt az összes többi hallgató. Igen ám, de a vakvezető kutya meg lefeküdt elém meg ő közé. Még ez is rendben lett volna, mert fegyelmezett kutya volt, de egy idő után elaludt a kutya, aztán elkezdett horkolni és büdöseket szellenteni. Az amerikai diákok röhögtek, mert hát pontosan érzékelték a helyzetet. Én meg ott álltam, és rájöttem arra, hogy itt mindenkinek vannak jogai, a vakvezető kutyának joga van horkolni és pukizni, a vak hallgatónak joga van behozni a kutyát, a diákoknak joguk van meghallgatni az előadást és vigyorogni, csak nekem nincsen semmilyen jogom. Nekem tartanom kell az órát, akkor is, ha ilyen történik. Szóval megtudtam valamit a működő liberalizmus természetéről.

Milyen volt Amszterdamban tanítani?

Amszterdamban más volt a helyzet, mert zömében európai hallgatók tanultak ott. Egyszerűbb dolgom volt, mert rengeteg hollandnak képzetei voltak Bécsről, Budapestről, Prágáról. Adott esetben jártak is ezeken a helyeken. Egyébként a hollandok imádnak utazni, igazi világjárók. Nekik életélményük, s időnként tapasztalati anyaguk is volt erről a térségről. Nagyon élveztem ott tanítani. Amszterdamban az volt az érdekes, hogy az egyetem vendégházában laktam, ami ott van a vöröslámpás negyed szélén. Itt napközben, amikor vásároltam a közértben, megismerkedtem magyar lányokkal, akik ott dolgoztak mint örömlányok. Megkérdezték, hogy mit csinálok, ők is elmondták azt, hogy mit csinálnak, és volt köztük kettő, aki azt mondta, hogy bejönne az órámra. Ez számomra megtiszteltetés volt, kifejezetten bátorítottam őket az óralátogatásra. Ők éjjel dolgoztak, én nappal tanítottam, tehát az ő részükről ez áldozat volt a tudás oltárán.

Egy remek intézmény jött létre a Habsburg Intézet formájában. Erről tudna mesélni?

Ez az ötletem valójában a rendszerváltás után szinte közvetlenül megszületett, de nem formálódott ki, és ami a leglényegesebb, nem volt hozzá kellő háttér. 2002-ben azonban egy új helyzet állt elő, és többirányú támogatást lehetett szerezni. Először is két olyan ember került be az akkori új kormányba, akit nem volt nehéz meggyőzni erről. Az egyik Magyar Bálint volt, akit rég ismertem, mert együtt voltunk katonák és csoporttársak az egyetemen. Ráadásul Bálint az egyik közvetlen leszármazottja Szemere Bertalan 1849-es miniszterelnöknek, aki elásta a koronát Orsovánál. A másik Görgey Gábor író, akinek meg a családfájában ott volt Görgei Artúr. Politikai oldalról Magyar Bálintnak döntő szerepe volt – utólag is köszönet érte –, de számíthatott a kulturális miniszter támogatására is. Akadémiai részről Kosáry Domokos karolta fel a kezdeményezést. Levelet is írt ennek érdekében. S nem utolsó sorban támogatott Habsburg Ottó, aki aztán a kuratórium elnöke is lett. Az intézet végül is létrejött. Abszolút jól működött, rengeteg kiadványunk, konferenciánk volt, azonban a támogatási összeg folyamatosan fogyott. Ez az összeg Hiller István minisztersége alatt nagyon lecsökkent, de még éppen hogy fönt tudtunk maradni. A következő kormány valamilyen ok miatt úgy döntött, hogy megpróbálja megszűntetni az intézményt. Az igazság az, hogy egy másik nagyon régi ismerősöm, Schmidt Mária azt mondta, hogy miért ne lehetne integrálni abba a Közalapítványba, ami a Terror Házát és más intézeteket is működtet. Így Mária hathatós segítségével a Habsburg Intézet megmaradt, amiért szintén kijár a köszönet. Azóta az intézet egy redukáltabb tevékenységet fejt ki, de bízom benne, és erre határozott ígéretem van, hogy egy bővülő tevékenységkeret elé nézünk. Örömmel dolgozom itt, persze, mint mindennek, ennek is van időbeli limitje.

Gerő András
Gerő András

És mi a helyzet a budapesti egyetemekkel, az ELTE-vel és a CEU-val?

Az ELTE-n 2017-ben járt le a tanszékvezetői megbízásom. Ekkor én már 40 éve tanítottam az ELTE-n, s ebből az időszakból huszonkét éven át voltam tanszékvezető, illetve egyetemi professzor. Úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt. Szép volt, jó volt, de minden történetnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége. Professzorként a magyar jogszabályok szerint 70 éves koromig maradhattam volna, de úgy döntöttem, hogy ezt a történetet befejezem. A Közép-európai Egyetemen – közismert nevén CEU –1991 óta dolgoztam részállásban; még Hanák vitt oda, mert az alapításnál ő volt a Történelem Tanszék vezetője. Mint az közismert, a CEU oktatási tevékenysége Budapesten megszűnt, mert a magyar kormány ki akarta szorítani innen a Soros György által alapított egyetemet. Ők végül is úgy döntöttek, hogy Bécsbe teszik át az egyetemi oktatást. Ahogy rossz döntésnek tartottam a kormányzat részéről a CEU kipaszírozását, úgy rossz döntésnek tartom azt is, hogy Bécset választották. Az alapítástól 2020-ig tanítottam a CEU-n, tehát 29 éven át. A Monarchiáról tartottam előadásokat, és ugyan az óráimon voltak amerikaiak, ausztrálok és sok más nyugati nációból jövő hallgatók, mégis a diákjaim többsége a posztkommunista térségből jött. Azzal, hogy a CEU elment Bécsbe, szociológiailag nehezül el, hogy a posztkommunista országok középosztálya odaküldje a gyerekeit, merthogy Bécs Európa egyik legdrágább városa. Ezért mondom, hogy hibát követett el a CEU, hogy Bécsbe költözött. Voltak ugyanis más ajánlatai is. Én biztos, hogy a helyükben egy posztkommunista országba mentem volna. Így tendenciájában el fog lehetetlenülni az, hogy azoknak a fiataloknak legyen amerikai típusú képzésük, akik döntően a posztkommunista világból jönnek. Nem akartam Bécsbe menni, így aztán 2019-ben megbeszéltük, hogy 2020-ban közös megegyezéssel búcsút veszünk egymástól.

A Habsburg Intézet több kiadóval is együttműködött. Hogyan jött az együttműködés ötlete az Új Mandátum kiadóval és a Columbia University Press-szel?

Az Új Mandátum tulajdonosát, Németh Istvánt ismertem, és megkerestem, hogy hozzunk létre együttműködést. Ennek az volt a célja, hogy azok a monográfiák, amelyek az intézet keretein belül készülnek, napvilágot lássanak. Sok könyvünk megjelent. De volt egy másik kiadói együttműködés is, amelynek az volt a célja, hogy magyar kutatók munkái angolul megjelenjenek; lehetőleg úgy, hogy garantált legyen az útjuk a nemzetközi tudományos közösség felé. Ezért együttműködési szerződést kötöttünk a Peter Pastor által működtetett kiadói vállalkozással, amelynek az volt a sajátossága, hogy ők meg megegyeztek a Columbia University Press-szel, s így a náluk kiadott könyvek bekerültek a Columbia University Press networkjébe. Ez annyit tesz, hogy a terjesztés az ő dolguk, tőlük rendelik meg az egyetemi könyvtárak vagy éppen magánemberek. A Columbia University Press pedig a világ egyik legjobban jegyzett tudományos könyvkiadója. Nagy megelégedésemre szolgál és büszke vagyok rá, hogy így segíteni tudtam jó néhány magyar történész munkájának megjelenését; azt, hogy bekerüljenek a nemzetközi vérkeringésbe, ami a mai világban nagyon is fontos. A szerzők névsora sokszínű: Miskolczy Ambrustól Ablonczy Balázson át Pálffy Gézáig terjed a sor.

Professzor úr a televízióban a politikai, kulturális beszélgetős műsorok egyik megkerülhetetlen alakjává vált ez elmúlt időszakban. Hogyan érzi magát a média világában?

Kicsit komolytalanra véve a választ idézni tudom az általam tisztelt és szeretett, már elhunyt Péter Katalint. Ő mondta nekem, hogy „András, azért kell a tévében szerepelni, hogy megismerjenek az orvosnál”. Katinak volt igazsága abban, amit mondott. Soha nem jelentkeztem rádiónál, tévénél, hogy szerepelhessek. Mindig ők kerestek, és van, amire igent mondta, van, amire nemet. A nem vagy azzal függött össze, hogy éppen elfoglalt voltam, vagy úgy ítéltem meg, hogy inkompetens lennék. Nagyon ritkán, de előállt az a helyzet is, hogy a lehetséges beszélgetőpartnert ítéltem számomra nemkívánatosnak. A szereplés ugyanazzal függ össze, mint a tanítás. Az tanít és szerepel, akibe valamilyen exhibicionizmus szorult, illetve az a hit, hogy jó, ha gondolatai minél többekhez jutnak el. Persze az is kell, hogy a különféle szerkesztők a meghívott szereplőről ilyen-olyan ok miatt úgy gondolják: a nézők vagy hallgatók érdeklődésére tart igényt. Ahogy a különféle egyetemeken, úgy a médiában is általában komfortosan érzem magam, tudniillik olyat nem vállalok, amiről úgy gondolnám, hogy számomra kellemetlen lenne. A helyzet az, és ezt általában mondom, hogy alkatilag olyan vagyok, aki szereti jól érezni magát. És ezt nem egyszerűen a külvilágtól várom, hanem magam is teszek érte. Ennyiben nem vagyok tipikus magyar, merthogy a magyarok szeretnek panaszkodni. Én ezt nem teszem.

Gerő András (jobbra) és Kárbin Ákos (balra) közös fotója az interjú alkalmából
Gerő András (jobbra) és Kárbin Ákos (balra) közös fotója az interjú alkalmából

Ha Gerő Andrást mint magánembert kérdezem, akkor mivel foglalkozik, mivel tölti a szabadidejét? Min dolgozik most?

Nagyon szeretek olvasni, ami persze foglalkozási ártalom. Közvetlen családomban ugyanaz működik, mint a szüleim esetében: szeretet, biztonság, és a szabad megvitatás lehetősége, egymás kölcsönös segítése. Ehhez a feleségem abszolút partner, és ezért sok köszönet jár neki – sokkal kevesebbet értem volna el a feleségem nélkül, mint vele. Most már van egy unokám is, akinek a társasága kifejezetten üdítő. Mint említettem, nem szeretek panaszkodni, úgyhogy újabb pozitív elemet mondanék az életemből: van egy kutyám és két macskám, igencsak élvezem a velük való együttlétet. Ha már ennyi ideig műveltem a történész szakmát, akkor ezt nem is akarom abbahagyni. Ezért aztán mindig foglalkoztat valami, amit meg is írok. Teljesítménykényszerem már nincsen: minden tudományos fokozatot megszereztem, és írtam majdnem ötven könyvet. Így aztán a történészkedés most már igazán hobbi: csak élvezet, és nincs benne semmi kötelezettség. Terveim szerint idén is lesz könyvem, illetve lehet, hogy könyveim. Az egyik monográfia, a másik szerkesztett kötet. Amióta az eszemet tudom, individualista vagyok és szabadsághívő. Következőleg mostani életvilágomban, elfoglaltságaimban szinte maradéktalanul örömömet lelem.

Kárbin Ákos

A cikkben szereplő fényképeket Gerő András bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Hogyan lehet egy Háry Jánoshoz hasonlított ember mégis igazmondó? Krúdy Gyula minden bizonnyal tudta volna a választ, hiszen ő volt
Támogasson minket