A Horthy- és a Kádár-korszak mélyállamainak metszéspontjain – interjú Pócs Nándorral

Pócs Nándor történész 1988-ban született Margittán. Történelem szakos diplomáját a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerezte 2013-ban. 2016 óta dolgozik az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, jelenleg kutató levéltáros, a Betekintő című, állambiztonság-történeti szakfolyóirat főszerkesztője. E mellett a Pécsi Tudományegyetem védés előtt álló történész doktorandusza, disszertációjának témája a Horthy-korszak máig kevéssé ismert kvázi-állami félkatonai szervezete, az Országos Nemzetvédelmi Szövetség története. Varjúsereg című, a Horthy-korszak paramilitáris fajvédő mozgalmai és a magyar kormányzat ellentmondásos kapcsolatrendszerét bemutató kismonográfiája nemrégiben jelent meg. Mind a Horthy-, mind a Kádár-korszak mélyállamának történetét, valamint ezek metszéspontjait kutatja. Kutatásairól, jövőbeni terveiről Kántás Balázs történész-levéltáros beszélgetett vele.

Újkor.hu: Hogyan és miért lettél történész?

Pócs Nándor: Első generációs értelmiségi vagyok, ezért elég kacskaringós út vezetett a szakmához. Annak idején azért jelentkeztem történelem szakra, mert úgy voltam vele, hogy a humán tudományok közül talán itt juthatok hozzá a legkomplexebb tudáshoz. Mindennek van történetisége, szóval nem igazán tudok mellényúlni – gondoltam akkor. Másrészt fiatal koromtól kezdve érdekelt a kultúra és a közélet, amit lépten-nyomon különféle történelmi szimbólumrendszerek kísérnek. Szerettem volna tisztán látni, érteni. De az az igazság, hogy ennél konkrétabb céljaim nem voltak.

Talán ennek is köszönhető, hogy, miután elvégeztem az egyetemet, antikváriumban, fakitermelésen, multinacionális cégnél és építkezésen is dolgoztam. Bár már ekkor is sokat olvastam és jegyzeteltem, csak azután kezdtem el rendszeresen kutatni, publikálni, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa lettem. Itt találtam meg azokat a forrásokat, amelyek segítségével – ha fogalmazhatok így – végre belőttem a célirányt. Az 1944–45-ös ellenállásról fennmaradt forrástöredékek olyan kérdéseket vetettek fel, amik a mai napig foglalkoztatnak és valószínűleg még fognak is egy jó darabig.

pócs nándor
Pócs Nándor

Jelenleg tudományos kutató vagy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, de sokakhoz hasonlóan iratőrző levéltárosként kezdted az ottani munkádat. Jó iskola volt az iratőrző referensi tevékenység a tudományos kutatáshoz?

Feltétlenül. Akarva-akaratlanul is jól megismerhettem a Történeti Levéltár iratait, annak előnyeit és korlátait egyaránt. Talán mondanom sem kell, a szocialista állambiztonság tevékenységét még most is komoly érdeklődés kíséri, valamiféle mindenhatóságot feltételezve róla; főleg Magyarországon, ahol a különféle összeesküvés-elméletek amúgy is komoly hatást gyakorolnak a társadalomra. Egyszerűen könnyebb azt hinni, hogy mindent azok csináltak, és hogy ami 1989 előtt történt, pusztán egy óriási állambiztonsági machináció. Mi csak elszenvedtük a szocializmust, egyébként nincs közünk hozzá. Ávósok és ügynökök, ennyi az egész. Az alapján, amit referensként láttam, tényleg sokan gondolják így.

Ezzel szemben a helyzet az, hogy az állambiztonság csak egy nagyon szűk mezsgyén volt képes információkat szerezni. Végig ki volt szolgáltatva a saját koncepcióinak, illetve az általa mozgatott hálózat sem mindenható, ideológiától és gonoszságtól túlmotivált alakokból állt.

Valójában egy roppant kicsinyes szervezetről volt szó. Csak képzeljük el: nyitnak egy külön dossziét, ügynököket instruálnak és pénzt, időt, energiát nem kímélve furikáznak fel-alá az országban, csak mert valaki, aki a háború előtt csendőrként szolgált, lop az állami gazdaságból. Persze nem csak ilyenek történtek, de ezekből volt több. “A gonosz banalitása”, ugyebár.

Tehát csak azt szeretném mondani, hogy aki a korszak iránt érdeklődik, semmiképp se gondolja, hogy itt mindent megtudhat. A Történeti Levéltár iratanyaga egy valóságos kincsesbánya, de a bölcsek kövét sajnos nem nálunk helyezték el. Ezért a III-as Főcsoportfőnökség iratai helyett (vagy inkább: mellett) érdemes az Országos Tervhivatal, a Magyar Televízió vagy a Termelőszervezetek Országos Tanácsának anyagait is átnézni. A háztáji, a panelházak és a keleti mintájú fogyasztói társadalom valóságát ezek az intézmények hozták létre, és nem az állambiztonság. Ráadásul a hagyatékuk is jóval maradandóbb.

Varjúsereg című, nemrég megjelent könyvedben a két világháború közötti, radikális jobboldali paramilitáris szervezetekkel foglalkozol. Hogyan látod, ezek milyen viszonyban voltak a két világháború között a magyar kormányzattal, és mennyire használták egymást?

Ha csak a habitusaikat és a társadalmi pozícióikat vesszük figyelembe, óriási szakadék volt a különítményesek és a politikai elit között. Bethlen István a tolnai sváb falu kispolgári közegéből érkező Gömbös Gyulát is lenézte, és undorral fordult el az olyan elvadult egzisztenciáktól, mint a Rongyos Gárda, az Alföldi Brigád vagy a Prónay-különítmény tagjai. De nem is ez volt a lényeg: szükség volt rájuk. A szegedi zászlóbontástól a trianoni rendelkezések hatályba lépéséig tulajdonképpen nélkülözhetetlenek voltak. Amíg a kommunistaellenes tisztogatások folytak, és valódi esély nyílt rá, hogy diverziós eszközökkel módosítsanak a trianoni határokon, kvázi strómanokként használták őket és minden botrányukat eltussolták. Ezután viszont fokozatosan kényelmetlenné váltak, és a háttérbe szorításuk időszakában gyűltek össze azok a sérelmek is, amelyek miatt később sokan csatlakoztak a rendszertagadó nemzetiszocialistákhoz. Azok, akiknek nem voltak 200 holdas szőlősbirtokai, mint Héjjas Ivánnak vagy Francia Kiss Mihálynak, hentes standja a Vásárcsarnokban és halászbérleti joga a Tiszán, mint a Gyulai Molnár családnak, könnyedén becsapva érezhették magukat. Ráadásul a politikai céljaik sem teljesültek: miniszterelnöki kinevezésekor megígértették Gömbössel, hogy nem nyúl a zsidókérdéshez, földet nem osztottak, és a revíziós háborút sem hirdették ki. Ezért nem csoda, hogy az 1930-as évek derekától szerveződő új generációs szélsőjobb „homo novusokként” új reményt adott a csalódott fajvédőknek. Az Imrédy- és a Teleki-kormányoknak nem kevés energiájukba került, hogy az idősebb mozgalmárokat az oldalukon tartsák.

Nem mondhatjuk tehát, hogy ezek a paramilitáris csoportok a mindenkori kormány meghosszabbított karjai lettek volna, de azt sem, hogy halálos ellenségekként álltak szembe egymással. A rendszer belső ellenzékét képezték, de ha úgy alakult, alkalmi szövetségesek voltak. A Varjúseregben is ezt a bonyolult kapcsolatot igyekeztem bemutatni.

Az ÁBTL-ben leginkább a Kádár-korszak titkosszolgálatainak iratanyagát dolgozzák fel és történetét kutatják. Kutató levéltárosként hogy jutottál te el mégis a Horthy-korszak radikális jobboldali, félkatonai szervezeteihez?

A Történeti Levéltár iratanyagának egy tekintélyes részét a Horthy-korszakkal kapcsolatos dokumentumok teszik ki. Nem csak a háború utáni felelősségre vonások vizsgálati iratai, de azok az A-anyagok is, amelyek 1945 előtt keletkeztek. Ezek többségét szinte csak nálunk lehet kutatni, így a Levéltár abban is érdekelt, hogy a szóban forgó iratokat valamilyen módon feldolgozzuk, és a megfelelő történeti, módszertani kontextusba helyezzük. Ami a saját kutatásaimat illeti, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára P szekciójának irataiból olyan, jórészt 1942-ben keletkezett nemzetvédelmi jelentéseket is feldolgoztam, amelyek a háború utáni állambiztonság működése szempontjából is érdekesek lehetnek. De mondok mást. Azoknak a Rongyos Gárdistáknak egy csoportját, akik 1938 és 1939 fordulóján részt vettek a kárpátaljai diverziós hadműveletben, 1947-ben elítélték; részben az ott elkövetett háborús bűncselekmények miatt, de leginkább azért, mert (a háttérben nyugati kapcsolatokat feltételezve) puccsista szándékokkal vádolták őket. Még az 1970-es évek elején is jellemző volt, hogy egyes, ekkor már nagyon idős személyek csak azért keveredtek gyanúba, mert valamilyen formában exponálták magukat a háború előtti rendszerben.

Tehát, bármennyire is 1945 volt a huszadik századi Magyarország legkomolyabb cezúrája, az élet nem állt meg kifújni magát, ezért e furcsa választóvonal mindkét oldalával dolgunk van.

Szerencsére ezt a Levéltár vezetősége is hasonlóképpen látja, így a munkámnak nincs különösebb akadálya.

Doktori értekezésed témája, melyet épp most írsz, ugyanez, némi szűkítéssel, a második világháború időszakára vonatkozóan. Mi is volt pontosan az Országos Nemzetvédelmi Szövetség, milyen szerepet játszott az állam működésében, és milyen források alapján lehet megírni a történetét?

Egy olyan szervezetről van szó, amely sokkal érdekesebb annál, mint ami végül is látszódott belőle. A Nemzetvédelmi Szövetség tulajdonképpen azon személyek közössége, akik rendelkeztek az Országos Nemzetvédelmi Bizottság által odaítélt ún. Nemzetvédelmi Kereszttel. Az első néhány ezer kereszt kiosztása után a Bizottság feloszlatta magát, és 1942-től Országos Nemzetvédelmi Szövetség néven működött tovább. A kitüntetésre az 1919-es ellenforradalom, a 1920–21-es és az 1938–39-es Rongyos Gárda-akciókban részt vettek, illetve az elcsatolt területeken „kiemelkedő nemzetvédelmi munkát” végzők pályázhattak. Ahogy a korabeli sajtóban is olvasható volt, egy „új lovagrend” alapjait vetették meg.

A kérdés az, hogy a Vitézi Rend mellett miért volt szükség egy újabbra? A választ a Teleki-kormány nyilasellenes politikája adja meg. A vitézeket egyszerűen már nem tartották elég megbízhatónak, radikális felfogásuk miatt sokukat kizárták, vagy önként kiléptek a rendből. A tendencia pedig azonnal beindította az elit 1918-ban szerzett félelmeit. Még mielőtt az adminisztráció, az állami vállalatok és a hadsereg is idegen befolyás alá kerül, egy rendszerhű, katonai és állambiztonsági feladatokat is ellátni képes szervezetnek kell közbe lépnie – gondolhatta Teleki. A Nemzetvédelmi Szövetséget tehát minden forradalmi alakulat, így elsősorban a nyilasok ellen állították fel, de a hírszerző osztálya a visszacsatolt vármegyék területén a helyi nemzetiségeket, rémhírterjesztőket, árdrágítókat és persze a zsidóságot is szemmel tartotta. A szövetségnek a Kállay-kormány is kiemelt szerepet szánt, legalábbis addig, amíg a szövetségesek balkáni partraszállásában reménykedni lehetett. Jelzésértékű, hogy élete során a legnagyobb tömeg előtt Kállay a nemzetvédők 1944. februári ülésén szónokolt. Bár a német megszállás után a Nemzetvédelmi Szövetség korábbi – erősen németellenes – vezetőit letartóztatták vagy lemondatták, magát a szervezetet a Sztójay-apparátus végül is nem oszlatta fel. Jórészt ennek is köszönhető, hogy az októberi kiugrás idején a szövetség helyi alapszervezetei lettek az átmenet idejére felállítani szándékozott karhatalom, a Nemzetőrség alappillérei. A puccs után a Nemzetőrség Kisegítő Karhatalommá, azaz a híres-hírhedt KISKA-vá alakult át. Zugló, Angyalföld és néhány belpesti kerület vált az ellenállás fészkévé, olyannyira, hogy egyes utcákban a nyilasok csak komoly túlerőt felvonultatva mertek razziázni. 1945. januárjára azonban az összes ilyen KISKA-alakulatot felszámolták. A Szálasi-kormány az első teendői között tárgyalta a Nemzetvédelmi Kereszt viselésének szankcionálását, illetve – sok más „úri” maradvánnyal együtt – magát a szövetséget is betiltották.

Látható tehát, a Nemzetvédelmi Szövetség szálai a rendszer kezdetétől annak egészen az utolsó napjaiig érnek, emiatt rengeteg érdekes kérdéssel számot kell vetnünk.

Mit gondolsz, dolga a történésznek, hogy a szakmai közönség mellett a műveltebb laikusokat is megszólítsa, megismertesse velük a történeti múlt egyes szegmenseit? Te magad végzel ismeretterjesztő, közművelődési tevékenységet?

A tudományt önmagáért művelők ezt bizonyára vitatják, de számomra történésznek lenni mégis csak valamiféle közszolgálat. Egyrészt a kutató kollégák, másrészt viszont a társadalom számára írunk szövegeket és tartunk előadásokat.

Ugyan a publikációk és a konferencia-előadások pro forma közművelődési tevékenységnek minősülnek, de tudjuk jól, hogy ez egy szűk mezsgye, a szakma és azon belül is csak az adott téma szakértői számára érthető és elérhető. A szakkönyvek ára, a tudományos szempontból is szakszerű szövegek nyelvezete, a konferenciák helyszíne és a szervezésre fordított pénzek szűkössége miatt a végeredmény nem is lehet más, mint szélsőségesen elitista. Mindez pedig úgy áll fönt, hogy a történészeket foglalkoztató intézmények többsége valamilyen nemzeti vagy más közösségi felhatalmazás alapján működik. Tehát a közszolgálatiság eszméje és a tényleges valóság nem teljesen fedi egymást. Másrészt ez az intézményi védelem a szakma elitista jellegét is konzerválja, és a történészeket a saját témájuk buborékában tartva, könnyedén érdektelenné teheti az aktuális társadalmi problémákkal és igényekkel szemben. Talán ennek is köszönhető, hogy akadémiaellenes hangulat van az országban.

De nem szeretnék igazságtalan lenni. A történészek többsége borzasztóan leterhelt, cserébe még rosszul is keresnek. Csak a különféle intézmény- és projektvezetők vihetnek haza nagyobb fizetéseket, de az adminisztratív teendőik miatt nekik meg nincs elég idejük kutatni. Mindezek fényében aligha csodálható, hogy a tágabb értelemben vett közművelődési feladatokra már nem nagyon jut idő, energia és kedv.

A baj csak az, hogy a magyar, főleg a vidéki közművelődés komoly problémákkal küszködik, bőven lenne teendő. Kiszámítható életstratégia híján a néhány évtizede még rendkívül aktív helyi értelmiség eltűnőben van, ami csak részben magyarázható az általános globalizációs folyamatokkal. A saját vonzerejének kiaknázásában mindig is gyengélkedő magyar vidék a képzett kútfőket szinte képtelen otthon tartani, azok többnyire csak a fővárosban tudnak elhelyezkedni. Extra Budapest non est vita. Mindenki számára érdekes lehet, ha a saját munkakörnyezetében végez egy kisebb népszámlálást. Például nálunk, a Történeti Levéltár Tudományos Főosztályán messze a nem budapestiek vannak többségben, az arány jelenleg kilenc a négyhez. Meggyőződésem, hogy ez a tendencia nem csak az otthon maradóknak, de az elszármazottaknak sem jó.

Mielőtt túlságosan eltérek a tárgytól, a kérdésre is válaszolok. Időről-időre igyekszem ismeretterjesztő folyóiratokban publikálni, illetve aktív szerepet vállalni a levéltár közművelődési tevékenységében. Ebből azért van sok: konferenciákat szervezünk, iskolai és egyetemi csoportokat fogadunk, vagy mi magunk megyünk egy-egy oktatási intézménybe előadásokat tartani. A Betekintővel igyekszem a tapasztalt és a fiatalabb kutatók számára is publikálási lehetőséget biztosítani, illetve időről-időre kísérletet teszünk a szigorú értelemben vett állambiztonsági tematika elhagyására, és egy kicsit könnyedebb témákat járunk körül. Idén a film és színház, tavaly a zene világában merültünk el.

Ha úgy alakul, munkán kívül is próbálom közhasznú tevékenységekkel tölteni az időmet. Sewer Art néven működtetek egy oldalt, ahol míves és kevésbé míves csatornafedelekről készült fotókat osztok meg, mindig kiemelve az adott hely sajátosságait, történeti érdekességeit. Emellett pedig a legnagyobb videómegosztó felületen van egy csatornám, ahol kevésbé ismert, de annál izgalmasabb zenekaroktól és zenészektől osztok meg tartalmakat. Mostanában alig van időm az ilyesmire, a jövőben ezekkel is többet szeretnék foglalkozni.

A PhD-értekezésed mellett milyen kutatáson dolgozol most, mik a jövőre vonatkozó szakmai terveid?

Főszerkesztőként jelenleg a levéltár hivatalos folyóirata, a Betekintő idei utolsó számán dolgozom. Mostantól minden évben indítunk egy teljesen angol nyelvű számot, ezzel is népszerűsítve a hazai kutatási eredményeket a nemzetközi tudományos piacon. A távlati célunk pedig, hogy a Betekintőt az ÁBTL és az összes regionális társintézmény közös tudományos folyóiratává emeljük, ami a kicsi és tudományos szempontból sem túl befolyásos országok kutatói számára talán komoly kiugrási lehetőségekkel kecsegtet.

A saját kutatásaimban a megkezdett úton szeretnék tovább haladni, hiszen bőven van még mit kutatni. Bármilyen hihetetlen, de továbbra sincs Rongyos Gárda monográfiánk, illetve hiányoznak a legfőbb különítményes vezetők és mozgalmár fajvédők életrajzai is. Nagyon fontos lenne a magyar katonai titkosszolgálat, az „agyonmisztifikált” 2. vkf. osztály működését is alaposabban megismerni. A hiányosságaink leküzdéséhez egy külön projekt szervezésével szeretnék majd hozzájárulni, amellyel az első világháború után alakult paramilitáris szervezetek, segédrendőri alakulatok, különféle nemzetvédelmi osztályok és más szürkezónás csoportok feldolgozását vennénk célba. A fehérterror dimenzióin túl, az ekkor kialakult kapcsolatrendszereket is érdemes volna felderíteni, mert ezeknek később, pl. az 1931-es ún. Vannay-puccs és a második világháború előestéjén is nagy szerepe volt.

Továbbá nagyon izgatja a fantáziámat egy eszmetörténeti kutatás, ami a fajvédelem kérdéskörét tárgyalná. Ezzel kapcsolatban fontos publikációk születtek már, pl. Gyurgyák János tollából, de a korábbaikban főleg azokról volt szó, akiket a történeti szakirodalom a jobboldali radikalizmus nem-nyilas táborába sorolt. Véleményem szerint nem csak maguk a fajvédők gondolkodtak fajvédelemben, e rendkívül tág perspektívájú eszmeiség mindenki fejében ott bujkált. A parasztságot az írástudatlanságtól, az erdélyi magyart az elrománosodástól, a budapesti ügyvédet a zsidó konkurenciától féltők ugyanúgy ebben a keretrendszerben gondolták el a magyar jövőt. Nem csak azért, mert hülyén hangzik, a gondolat erejét is bizonyítja, hogy mindeddig senki sem használta a „fajvédelem-ellenes” kifejezést. Pedig nem csak ma, jobbára akkor is az antitézisek jelentették a politikai önmaghatározások alapját.

Kántás Balázs

Ezt olvastad?

2022. október 19-én és 20-án a Clio Intézet kétnapos konferenciát szervezett „A magyar holokausztkutatás legújabb eredményei” címmel Budapest Főváros Levéltárában