„A történelem végül is ugyanolyan emberi konstrukció, mint az irodalom” – interjú Kántás Balázzsal

Kántás Balázs irodalomtörténetből doktorált, értekezését Paul Celan bukovinai német zsidó költő életművéből írta. Költőként, műfordítóként is jegyez köteteket, ugyanakkor levéltárosként dolgozva sorra adja közre forráskiadványait, és történettudományi doktori eljárását is elindította, így hamarosan két PhD-fokozat büszke tulajdonosa lehet. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Gérecz Attila-díjas főlevéltárosával pályájáról, terveiről, a Holokauszt irodalmáról, az 1920-as és ’30-as évek szélsőjobboldali mozgalmairól, illetve paramilitáris alakulatairól, a történet- és az irodalomtudomány viszonyáról, a kettő együttes művelésének lehetőségeiről beszélgettünk, de az open access és a forráskiadás is szóba került.

Kántás Balázs

Újkor.hu: Az Újkor.hu Portré rovatához készülő interjúk során az első kérdésben rendre azt firtatom, hogy miként lett beszélgetőpartnerem történész. Azok, akik érettségi után egyből történelem szakra mentek, nyilván gyerekkori hatásokról beszélnek ilyenkor. Te viszont irodalomtudományból szereztél tudományos fokozatot, utána lett belőled levéltáros, majd több komoly publikáció után kezdtél bele a történettudományi doktori képzésbe, ami teljesen más utat sejtet. Hogyan alakult így az életed?

Kántás Balázs: Hol is kezdjem? A pályám alakulásához számos véletlen járult hozzá. Az igazsághoz mindenképp hozzátartozik, hogy sajnos elég súlyos beszédhibás vagyok, következésképpen tanításra annyira nem vagyok alkalmas, verbális műfajokban annyira nem szoktam túltengeni. 2015-ben védtem meg az irodalomtudományi PhD-értekezésemet (egyébként Holokauszt-irodalomból, Paul Celan bukovinai német zsidó költő életművéből doktoráltam, ami erősen kötődik azért a XX. századi történelemhez is), aztán, miként sok fiatal kollégám, itt álltam állás nélkül, ráadásul még némileg nehezített körülmények között. Az angol és a magyar (irodalom- és kultúratudomány) szakom mellé elvégeztem közben egy könyvtár kiegészítő szakot is, közgyűjteményi pályára készültem, könyvtáros szerettem volna lenni.

Mégis levéltáros lettél.

Igen. Végül a Magyar Nemzeti Levéltárban adódott egy álláslehetőség, ahol a legtöbb kolléga ugyan történelem szakos, de azért akad más humán diplomás ember is a levéltárosok között, így talán nem rívok ki annyira. A könyvtáros és a levéltáros (no meg persze a muzeológus) amúgy eléggé rokon szakmák, minden mindennel összefügg. Ha már levéltáros lettem, az addigi kutatói előéletemmel valahogy adódott, hogy levéltári forráskiadványok szerzője-társszerzője is lettem. A párom, aki amúgy az OSZK-ban könyvtáros, illetve maga is irodalom- és művelődéstörténész, 2008 körül találta meg még egyetemistaként egy lomtalanításon Bicskey Erzsébet, egy 1944-ben fiatal lány (2008-ban már idős hölgy, egyébként 2010-ben halt meg) második világháborús naplóját. Ez a forrás sokáig lappangott a mi magántulajdonunkban, majd felmerült a lehetősége, hogy forráskiadványt kellene belőle csinálni, mert komoly társadalomtörténeti kordokumentum-értéke van. A könyv 2019-ben jelent meg ,,Belső várkastély”, Bicskey Erzsébet, egy fiatal lány naplója 1940–1946 címen a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára (a naplóíró nyírségi volt, a leírtak jó része Nyírbátorban és Nyíregyházán játszódik) gondozásában, a párom, Szabó Piroska, Szerényi Ildikó levéltáros kolléganőm, Kunt Gergely, a Miskolci Egyetem adjunktusa, illetve jómagam szerkesztésében. Körülbelül ezzel indult a forráskiadási tevékenységem. A második világháborús napló egy mellékszála, hogy a naplóíró édesapja, Bicskey Elek tartalékos főhadnagy 1928-ban a Vajdaságban pénzhamisítási ügybe keveredett, amiért négy és fél évet töltött börtönben. Ebből az ügyből is készült tavaly egy forráskiadvány A dinárhamisítók nyomában címmel, ugyancsak a párom, Szabó Piroska, Szerényi Ildikó levéltáros kolléganőm, valamint Berkes József, az MNL OL nyugalmazott főlevéltárosa szerkesztésében, aki vajdaságiként kiválóan tud szerbül. Az 1928-as dinárhamisítás mindazonáltal valószínűleg nem köztörvényes bűncselekmény, hanem a frankhamisításhoz hasonló titkosszolgálati jellegű, diverziós hadművelet volt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság ellen. Ennek kapcsán kezdtem el kutatni az 1920-as évek magyar titkos-féltitkos irreguláris katonai alakulatainak a történetét. A folyamatban lévő történettudományi doktori fokozatszerzési eljárásom (egyéni felkészülésű doktorandusz vagyok a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Doktori Iskolájában az egyik könyvemmel) lényegében csak annak bizonyítása, hogy alsó hangon talán történelemmel foglalkozó kutatóként is megállom a helyem azzal együtt, hogy történelem szakot nem végeztem. Sokkal beljebb nem leszek vele, illetve történésznek amúgy nem aposztrofálnám magam ezzel együtt sem, inkább csak levéltárosnak, aki forrásokat dolgoz fel, ad ki. Olyan kutatónak, aki az irodalom mellett történelemmel is foglalkozik. Szemléletem amúgy interdiszciplináris, vallom, hogy minden mindennel összefügg, irodalom-, történelem-, kultúratudomány egymástól nem olyan távol álló területek. Egyébként több fiatal nemzedéktársamat vagy kevésbé fiatal kollégámat tudnék említeni, akik szintén több területtel foglalkoznak kutatóként.

Kántás Balázs, Kunt Gergely, Szabó Piroska, Szerényi Ildikó: ,,Belső várkastély”: Bicskey Erzsébet, egy fiatal lány naplója 1940–1946. Nyíregyháza, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, 2019.
Kántás Balázs, Kunt Gergely, Szabó Piroska, Szerényi Ildikó (szerk.): ,,Belső várkastély”: Bicskey Erzsébet, egy fiatal lány naplója 1940–1946. Nyíregyháza, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, 2019.

Azt mondod, a verbális műfajokban nem tengsz túl, írásbeli publikációid száma viszont kiemelkedően magas. Az MTMT-adatlapod szerint ma, azaz 2021. november 3-án 508 közleményed van, amiből 85 szerzői kötet. Azért tudsz ilyen gyorsan dolgozni írásban, mert azt az időt, amit mások szóbeli előadások tartására, tanításra, illetve az arra készülésre fordítanak, te az írásba ölöd? Vagy más okra vezethető vissza ez?

Nyilván, ha egy kutató beszédhibás, és nem tanít, konferenciázik, ad elő gyakorlatilag sehol, akkor nem árt, ha legalább írásbeli publikációkban jelen van. Bár valóban elég sokat, és úgy érzékelem, viszonylag könnyen írok tanulmányt és kritikát (mostanában egyébként valamivel kevesebbet, mint régebben), ezek között elég sok az átfedés és az utánközlés. A könyvek száma is csalóka, mert ezek között is vannak vállalt átfedések, önismétlések, utánközlések, mert egyrészt olyan kutató vagyok, aki szereti ugyanazt újra- és továbbgondolni, akár többször új kontextusba helyezni. Másrészt abban is hiszek, hogy minél több reprezentációban létezik valami, annál több emberhez jut el. Szerintem amúgy nem én vagyok az egyetlen kutató, aki így gondolkodik, bár lehet, hogy másoknál egy kicsit többet ismétlem saját magamat. Az online, open acces közlés (ugye számos forráskiadványom és tanulmánykötetem csak elektronikus formában létezik, mert nem lehet és nem is kell mindent kinyomtatni a digitális világban) erre remek lehetőséget ad, és egyébként részben a pandémia terelt ebbe az irányba…

Hogyan terelt a pandémia az online, open access közlés irányába? Hogyan érdemes belevágnia annak, aki ilyen formában szeretne publikálni?

Nyilván ott kezdődött, hogy 2020-ban sokáig nem nagyon lehetett sehová menni, hosszú időre minden bezárt, a társas kapcsolatok erősen visszaestek, lényegében minden átköltözött az online térbe. Ekkor kezdtem el én is elektronikus forráskiadványokat szerkeszteni, lévén a nap igen nagy részében otthon voltam. A társas kapcsolataim sokakéhoz hasonlóan visszaestek, programlehetőségek nemigen voltak, így a levéltárosi munkámon túl a szabadidőmben rengeteget kutattam. Ami azt illeti, a pandémiától függetlenül, már előtte is open acces párti voltam, de a járvány és a belőle fakadó lezárások még inkább azzá tettek. Egyébként nem vagyok egy nagy informatikai szakember, annyit tudok mondani, hogy aki elektronikus könyvet akar közzétenni, annak szerencsés ingyenes ISBN-számot igényelnie az Országos Széchényi Könyvtártól, illetve nem árt alapvető szövegszerkesztési, szerkesztői és tördelői tudással rendelkeznie. Az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtár szolgáltatása, az MTA Könyvtárának REAL Repozitóriuma és akár az Academia.edu pedig kiváló platformok csak elektronikus formában létező tudományos művek közzétételére. Ami ide mindenfajta térítés nélkül felkerül, potenciálisan sok olvasóhoz jut el.

Berkes József, Kántás Balázs, Szabó Piroska, Szerényi Ildikó (szerk.): A dinárhamisítók nyomában – Bicskey Elek vajdasági tanítók pénzhamisítási ügye, 1928-1929. Budapest, L’Harmattan Könyvkiadó, 2020.

Említetted, hogy irodalomtudományi értekezésedet Paul Celan életművéből írtad, aki publikációidnak is visszatérő alakja. Mi fogott meg benne annyira, hogy ennyi időt töltöttél a rá vonatkozó kutatással?

Paul Celannal Pilinszky kapcsán már gimnazistaként, bővebben elsőéves angol szakos egyetemistaként megismerkedtem, és – mondjuk – BA-tanulmányaim vége felé kezdtem el tőle verseket is fordítani. Celan szerintem, és persze az európai irodalomtudományi közgondolkodás egy jó része szerint is a huszadik század egyik legjelentősebb európai költője, és mindenképpen legjelentősebb német nyelven alkotó költője.  A szerző 1945 utáni pályaszakaszának alapvető élménye a Holokauszt traumája és az egyszerre egyéni és kollektív trauma nyelvi kifejezhetetlensége, a nyelvi és az identitástudat elvesztésének és állandó keresésének érzése, illetve ebből kifolyólag a nagyon radikális igény az újításra. Az otthontalanság és az identitáskeresés egyébként még a nevében is megjelenik, hiszen a szerző Paul Antschel néven a Román Királyság területén született, de vezetéknevét „honosítva” Ancelként írták a román okmányokban, a háború után pedig Franciaországba emigrált, egy francia grafikus művésznőt vett feleségül, és franciásított írói álneve az eredeti családneve román írásmódjának anagrammája.  Természetesen mindehhez ismétléskényszer is társul, mert töretlenül az egyén és az emberiség traumájáról, az ember elembertelenedéséről próbál valamit elmondani. Megítélésem szerint ez egy igen izgalmas, nehezen érthető, és persze nehezen fordítható költészet, az értelmezés kihívása pedig mint irodalomtörténészt és műfordítót, nagyon érdekelt és érdekel a mai napig. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy amit Paul Celan költészetéről tudok, azt már közreadtam abban a számos kisebb-nagyobb tanulmánykötetben, amelyeket e témában írtam. A Holokauszt történelmi traumája irodalmi reprezentációinak kutatása egyébként egyenes úton vitt a magyarországi jobboldali radikalizmus és antiszemitizmus történetének kutatása felé is.

Kántás Balázs: Nyelv / rács / törés. Közelítések Paul Celan költészetéhez. Budapest, FISZ, 2013.
Kántás Balázs: Nyelv / rács / törés. Közelítések Paul Celan költészetéhez. Budapest, FISZ, 2013.

A Holokauszt történelmi traumájának irodalmi reprezentációja mennyire tekinthető feldolgozottnak?

Erre a kérdésre nem tudok egyértelmű választ adni, hiszen rengeteg irodalmi mű szól a Holokausztról, amely az elmúlt 100–150 év talán legnagyobb történelmi traumája. Nyilván rengeteg monográfia és tanulmány született a Holokausztot tematizáló jelentősebb szépirodalmi művekről, így bizonyos mértékig a téma feldolgozott, sokan kutatják, elemzik. Ugyanakkor a szépirodalmi művek elemzése nem az a humántudományi műfaj, amely egy kijelölt ponton lezártható, megszakítható. Szépirodalmi művekről mindig írhatók új szempontok alapján születő elemzések, máskülönben az irodalmárok lehúzhatnák a rolót. Teljes feldolgozása bármilyen irodalmi témának tehát nem létezik. Amúgy azt gondolom, az irodalom és a történelem egymástól nem is annyira távol álló műfajok, hiszen a történész az irodalomtörténészhez hasonlóan értelmez, eseményeket, forrásokat, narratívákat mesél el, az értelmezés pedig nem egyféle, hanem sokféle, bár a történelem esetében az értelmezés azért nyilván bizonyos határok között mozog.

Kántás Balázs 2019-ben átveszi a 35 éven aluli, jelentős alkotásokat létrehozó irodalmároknak odaítélhető Gérecz Attila-díjat
Kántás Balázs 2019-ben átveszi a 35 éven aluli, jelentős alkotásokat létrehozó irodalmároknak odaítélhető Gérecz Attila-díjat

Csakugyan több olyan forrástípus van, amely irodalomtörténeti és történettudományi szempontból egyaránt elemezhető. Miben látod a történészi értelmezés határait az irodalmihoz viszonyítva?

Míg az irodalom többnyire fiktív, a történelem azért inkább faktuális műfaj (bár már itt is megjelentek olyan irányzatok, mint a kontrafaktuális vagy virtuális történelem, amelyek a „mi lett volna, ha?” kérdést feszegetik, és azon lehet vitatkozni, hogy az ilyen kérdésfeltevés mennyivel faktuálisabb vagy gyakorlatibb, mint mondjuk a filozófusok munkája). Mindent egybevetve azért úgy érzem, a történeti források – természetesen forrásbőségtől és -típustól, kontextustól, a kontrollforrások lététől vagy hiányától függően, hiszen egy forrás nem forrás, vagy legalábbis mindig kritikával kezelendő – többnyire zártabb határok között értelmezhetők, mint a szépirodalmi szövegek. Ugyanakkor nem gondolnám, hogy a történettudományban létezne a tökéletes objektivitás. Ha nagyon leegyszerűsítem a dolgokat, akkor azt tudom mondani, hogy a történeti forrást is emberek hozták létre valamilyen társadalmi, történeti és politikai kontextusban, valamilyen céllal, valamilyen szükségszerű elfogultságokkal. A történész ezeket a forrásokat ugyancsak egy adott társadalmi, történeti és politikai kontextusban, a saját műveltsége, szemlélete, szükségszerű elfogultságok mentén értelmezi. Elég, ha vetünk egy pillantást mondjuk a Horthy-korszak rendszerváltás előtti és utáni historiográfiájára. Én úgy vélem, igen sok marxista történész is belül mozgott a tudományos kereteken, és igen sok elvileg apolitikus, liberális(nak elkönyvelt) vagy jobboldali(nak) elkönyvelt történész is a tudományosság keretein belül mozog. Mégsem értenek egyet alapvető kérdésekben, ok-okozati összefüggésekben, motivációkban, történelmi személyek megítélésében. Napjaink történészvitái is világosan rámutatnak, hogy bár nyilván törekedni kell az objektivitásra a történeti igazság (ha van olyan) minél árnyaltabb megismerésére és bemutatására, a szubjektivitás egyszerűen semmilyen ember által végzett szellemi tevékenységből nem iktatható ki. Szóval összességében úgy vélem, a történeti tények és események szűkebb határok között értelmezhetők, mint az irodalmi szövegek, ugyanakkor itt is jelentős mozgástér áll rendelkezésünkre. A történelem végül is ugyanolyan emberi konstrukció, mint az irodalom. Nem önmagában létezik, hanem értelmezés, kutatók előállította szövegek által jön létre, és ugyanaz a történet akár többféleképpen is elmesélhető. Jelzem, ha nem így lenne, és mindent megírtak, feldolgoztak volna egy autentikus és tovább nem bővíthető narratíva szerint, akkor a történészeknek sem sok munkája maradna, hasonlóan ahhoz, mintha az irodalomtudósok lezárnának mindenféle értelmezést…

Kántás Balázs: Poetica humanistica hungarica. Postmoderna? Személyesség, közösségi beszédmód, humanizmus reprezentatív kortárs magyar költők életművében. Veszprém, Művészetek Háza, 2019.
Kántás Balázs: Poetica humanistica hungarica. Postmoderna? Személyesség, közösségi beszédmód, humanizmus reprezentatív kortárs magyar költők életművében. Veszprém, Művészetek Háza, 2019.

Persze, hiszen mindenkinek megvannak a maga kérdései, amik eltérnek másokétól, sőt, minden generációnak vannak általánosan jellemző kérdései, amelyek fel sem merültek korábbi nemzedékekben – ez egy-egy téma historiográfiai áttekintésekor világosan ki szokott derülni. Neked vannak visszatérő saját kérdéseid mindazokban a témákban, amelyekben elmélyedsz?

Természetesen nekem is megvannak a magam kérdései, és bár lehet, hogy túl általánosan hangzik, de elsősorban az emberi természet megértésre irányulnak. Irodalmárként nagyon érdekelt, érdekel az ember elembertelenedéséből fakadó történelmi traumák irodalmi feldolgozása, és persze egyáltalán a feldolgozhatósága vagy épp feldolgozhatatlansága. Nagyjából ebből az érdeklődésből egyenes út vezetett a háborús és polgárháborús erőszak, az 1920-as évekbeli magyarországi politikai radikalizmus, antiszemitizmus, politikai terrorizmus történetének, illetve az 1920-as évek többnyire radikális jobboldali magyar milíciái és az állam/hadsereg meglehetősen komplex, ellentmondásos viszonyának kutatásához. Az egyik fő kérdésem, hogy milyen körülmények között és milyen hatásokra válhat embertelenné az ember, és hogy az egyéni vagy kollektív történelmi traumák ezt adott esetben szinte szükségszerűen előidézik-e?

Még az is lehet, hogy ez egy generációs kérdés, mert magam is feltettem már a magukat egyik pillanatról a másikra az első világháború lövészárkaiban találó sorkatonák kapcsán… Ezt a kérdést vizsgálod a történettudományi doktorira beadott könyvedben is? Jut eszembe, melyik is ez a könyv?

Igen, mint az talán közismert, elég sok, persze némileg önismétlő forráskiadványt közzétettem online a témában. Ennek a munkának a szintézise, de nem a vége a Milicisták, puccsisták, terrorfiúk – mikrotörténeti esettanulmányok és levéltári források a Horthy-korszak első éveiben működő radikális jobboldali titkos szervezetek és a hozzájuk köthető paramilitáris alakulatok tevékenységéről, 1919–1925 című könyvem, amely ugyancsak bárki számára elérhető az interneten. Gyakorlatilag itt Robert Gerwarth és angolszász kollégáinak azon gondolatából indulok ki, hogy az első világháború nem biztos, hogy véget ért 1918-ban, hiszen utána még sokáig működtek főként a vesztes államokban irreguláris katonai alakulatok, milíciák, olykor polgárháborús körülmények között. Elég, ha a német Freikorpsokra vagy az osztrák Heimwehrekre gondolunk. Magyarországon elég hasonló volt a helyzet, a kormányzat pedig ezeknek az irreguláris katonai alakulatoknak a fenntartásával/támogatásával a trianoni békeszerződés fegyverkezési korlátozásait is igyekezett kijátszani. A trianoni országvesztés után a politikai radikalizmus itt is szükségszerűen lángolt fel, a korai magyar radikális jobboldal mozgalmak pedig elég szoros átfedésben álltak a hadsereggel.

Kántás Balázs: Milicisták, puccsisták, terrorfiúk – mikrotörténeti esettanulmányok és levéltári források a Horthy-korszak első éveiben működő radikális jobboldali titkos szervezetek és a hozzájuk köthető paramilitáris alakulatok tevékenységéről, 1919–1925. Budapest, Irodalmi Jelen Könyvek, 2021.
Kántás Balázs: Milicisták, puccsisták, terrorfiúk – mikrotörténeti esettanulmányok és levéltári források a Horthy-korszak első éveiben működő radikális jobboldali titkos szervezetek és a hozzájuk köthető paramilitáris alakulatok tevékenységéről, 1919–1925. Budapest, Irodalmi Jelen Könyvek, 2021.

Ha ezt a kötetet már szintézisnek tekinted, akkor bizonyára már új kutatásba kezdtél a befejezése óta. Min dolgozol most és milyen szakmai terveid vannak a közeljövőre?

A kutatást teljes egészében nem fejeztem be, hiszen mindig kerül elő új adat. A levéltári forrásokból (látszólag, úgy tűnik jelen pillanatban) kicsit kifogytam, ugyanakkor például korabeli sajtóforrásokból mindig derül ki új információ az 1920-as évek radikális jobboldali mozgalmainak, szereplőinek tevékenységével kapcsolatban, ha pedig mondjuk egy bizonyos ügy után megindult egy büntetőeljárás (a téma kiemelkedő forrásai egyébként az igazságszolgáltatási iratok), akkor újabb levéltári forrás is előkerülhet. Még pontosítgatom a szöveg doktori értekezésként benyújtandó verzióját, persze attól félek, nagyon sok új információt már nem fogok tudni kideríteni a milicistákról, puccsistákról és terrorfiúkról, ahogyan némi malíciával elneveztem töredékes narratívám szereplőit. Ugyanakkor jövőre nyomtatásban is megjelenik magyar és angol nyelven, levéltári források nélkül, kétnyelvű kismonográfiaként a Line Desing Kiadó Rerum Fides című sorozatában a Milicisták, puccsisták, terrorfiúk egy némileg leszűkített, valamennyire hadtörténelmi jellegű munkaként is értelmezhető változata A Kettőskereszt Vérszövetség, egy magyar titkos irreguláris katonai alakulat története 1919–1925 munkacímen, amely leginkább a hadsereg és a radikális jobboldali milíciák kapcsolatrendszerére, a szóban forgó paramilitáris alakulatok kvázi állami szerv jellegére, a kezdetben a gyenge kormányzati hatalom miatt szigorúbb kormányzati kontroll nélkül tevékenykedő szabadcsapatok regularizálásának, állami irányítás alá helyezésének történetére, illetve a korabeli német Freikorpsokkal való igen erős hasonlóságára koncentrál. Jelenleg ennek a változatnak a véglegesítésén, kicsit a bővítésén is dolgozom. Persze, közben irodalomtörténészként sem szűntem meg teljesen létezni, várható egy kisebb tanulmánykötetem a kiváló kortárs magyar költő, prózaíró és műfordító, Turczi István munkásságáról. Ezen kívül erősen foglalkoztat a gondolat, hogy ha nem is kismonográfiát, de egy igen hosszú, részletes életrajzi tanulmánnyal ellátott forrásgyűjteményt adjak közre (ezt csak open access, elektronikus formában tervezem) a korai magyar radikális jobboldal egyik szerintem fontos figurájáról, Héjjas Iván tartalékos főhadnagyról, akinek életpályája több, mint ellentmondásos és érdekes.

Kántás Balázs

A kutatás bizonyára sok idődet leköti. Van időd valamilyen hobbira mellette? Mivel szoktál kikapcsolódni?

Ami azt illeti, valóban egy kissé munkaalkoholista vagyok, a levéltárosi főállásomban a feladatom csak igen kis részben a kutatás, tehát inkább munkaidőn kívül foglalkozom vele a legtöbbet. A párom az OSZK-ban könyvtáros, ő is elég sokat dolgozik, így, ha tehetjük, a szabadidőnkben kirándulunk, közös programokat csinálunk. Kissé megkésve, 34 évesen szereztem meg a jogosítványt, ennek köszönhetően nyilván mobilabbak vagyunk, több helyre és kényelmesebben el tudunk jutni autóval az országon belül. Alapvetően a kutatáson kívüli hobbi tehát a kirándulás és egyéb, változatos, közös programok. Plusz imádunk társasjátékozni és ostoba, vagy éppenséggel kevésbé ostoba sorozatokat nézni, mint sokan mások. Bár tűnhetek sokak szemében egy meglehetősen sznob, csak a magas kultúra iránt lelkesedő értelmiséginek, egyáltalán nem idegen tőlem a populáris kultúra sem. Ugyanakkor szabadidőmben is szívesen olvasok, sajnos, az utóbbi években inkább szakkönyveket, mint szépirodalmat, tehát elszakadni a szakmai tevékenységtől alapvetően nehezen tudok. Amúgy nyilván ez a kutatósdi ilyen szinten addig mehet, amíg nem lesz gyermekünk. Mivel a párommal a harmincas éveinkben járunk, lassan ez is aktuális lesz. Akkor, mint mindenki életében, a család nyilván sokkal fontosabb lesz, mint bármilyen szakmai, kutatói tevékenység.

Szőts Zoltán Oszkár

A cikkben szereplő fényképeket és könyvborítókat Kántás Balázs bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

2024. február 24-én, a Kárpátaljai Szövetség székházában mutatták be a Közel 80 éve történt című tanulmánykötetet, a Gulág- és Gupvikutató
Támogasson minket