„A szerencsétlen Lengyel Királyság kapzsi és hitvány feldarabolása” – A kortárs brit közvélemény Lengyelország második és harmadik felosztásáról

Lengyelország első, 1772. évi felosztását követően a lengyel uralkodó, II. Szaniszló Ágost (1764–1795) hiába bízott a nyugat-európai államok támogatásában. Többek között sem Franciaország, sem Nagy-Britannia nem kívánt katonai konfliktusba kerülni a felemelkedő orosz és porosz nagyhatalmakkal, vagy a közép-európai rendezések szempontjából olykor kecsegtetőbb partnernek ígérkező Ausztriával. A II. Katalin orosz cárnő és II. Frigyes Vilmos porosz király által 1793 januárjában megkötött szentpétervári egyezmény értelmében újabb lengyel felosztásra került sor, melynek határmódosításait a grodnói szejmnek kellett jóváhagynia. A lengyel–litván államalakulat utolsó országgyűlése, amely kényszer hatására fejezte be munkáját 1793. november 23-án, lengyel oldalról is ratifikálta a második felosztást; ezt 1795-ben végül az ország harmadik, egyben teljes felosztása követte. Hogyan vélekedett a lengyel ügy alakulásáról a brit politika és közvélemény? Mit közvetített a kortárs brit politikai média Lengyelország további felosztásairól, illetve a második felosztást követő, Tadeusz Kościuszko-féle felkelésről? Az alábbi írás több példán keresztül ezekre a kérdésekre igyekszik válaszolni.

1790–1791-re a nemzetközi politikai légkör reménytelenül negatívvá vált Lengyelország számára; az 1790-ben kikényszerített és aláírt lengyel–porosz szövetségkötés feltételei már előrevetítették az állam további felosztásait. A négyéves szejm, másnéven nagy szejm (1788–1792) 1791. május 3-i alkotmányában foglalt, Oroszország jóváhagyása nélkül hozott reformok arra késztették II. Katalin orosz cárnőt, hogy 1792-ben megtámadja a megmaradt lengyel területeket. Ennek részét képezte az 1792 tavaszán Targowicében, orosz háttértámogatással megalakuló konföderáció, amely érvénytelenítette a négyéves szejm alatt kialakított közigazgatási rendszert, és nemesi felkelést hirdetett az államhatalom ellen.

Az orosz és porosz fél egymás ellen nem kívánt háborúba bocsátkozni, így javaslatot fogalmaztak meg Lengyelország újabb – második – felosztására vonatkozóan, amelyet Katalin és Frigyes Vilmos 1793 januárjában írt alá Szentpéterváron. A porosz fél annak a segélynek a fejében, amelyet a francia forradalom elleni háborúban a nyugati szövetségeseinek, köztük Nagy-Britanniának nyújtott, mintegy „költségtérítésként” bővítette területeit az elcsatolás során.

Bár 1791 tavaszán az Ocsakov-ügy fokozta Oroszország és egyben a lengyel szövetség értékét Nagy-Britannia számára, továbbá 1791 márciusa és májusa között tetőzött is egy angol–lengyel megállapodás lehetősége, ez a stratégiai opció az orosz fegyverkezési válsággal együtt, valamint az 1792 tavaszán kirobbanó francia–osztrák és francia–porosz háború okán gyorsan szertefoszlott. Mindez annak ellenére alakult így, hogy a brit közvélemény, sőt még a kormányzat is elsöprő többséggel üdvözölte a Május 3-i alkotmányban foglalt lengyel reformokat. Ezekben az években a lengyel ügy alakulása nagyban foglalkoztatta a brit közvéleményt, amely 1791-ben az Ocsakov-válság és keleti kérdés kapcsán egyébként is állandó tárgya volt a parlamenti vitáknak.

A második felosztás erőszakos lengyel (grodnói) ratifikációja 1793 őszén, majd az 1794 tavaszán kitörő lengyel lázadás, a Tadeusz Kościuszko-féle felkelés még a korábbinál is élénkebb érdeklődést váltott ki a brit közvélemény részéről. Ifj. William Pitt brit miniszterelnök (1783–1801) és kormánya az Ocsakov-ügyet követően azonban úgy ítélte meg, hogy a brit érdekeket nem feltétlenül szolgálja a keleti kérdésben egy aktív és önzetlen brit külpolitika. A Kościuszko-felkelés elbukása után végül egy évet sem kellett várni arra, hogy Oroszország és Poroszország, valamint a hozzájuk újfent csatlakozó Habsburgok 1795. október 24-én megállapodást kössenek Lengyelország harmadik, egyben végső és (hosszú ideig) teljes felosztásáról.

„Lengyelország szabad sasát felemésztette az orosz medve” – A kortárs brit sajtó a lengyel ügy alakulásáról a második és harmadik felosztás éveiben (1792–1795)

Nagy-Britannia a hivatalos kormányzati politika szintjén mindvégig elhatárolódott a felosztásokkal kapcsolatos lengyel, illetve európai aggodalmaktól, de a távolságtartás nem mentesítette a szigetországot a keleti zavargások következményeitől. A lengyel problematikának folyamatosan teret adtak a brit sajtótermékek – főként az ellenzéki lapok – publicistái. A szigetország érdekeltsége a lengyel ügyekben széles körben, sokrétűen és tartósan fennállt, melyek között főleg a geopolitikai kérdések, így az orosz befolyás növekedésétől való félelem, a ruszofóbia, a brit biztonság, kiemelten pedig az európai erőegyensúly veszélyeztetettségének kérdése dominált. Mindezek mellett természetesen a gazdasági érdekeltségek sem voltak elhanyagolhatóak a szigetország szemszögéből, hiszen Lengyelország – különösen a haditengerészeti utánpótlás és a gabona tekintetében – értékes kereskedelmi partnere volt Nagy-Britanniának.

A sajtótermékek aktivitásának köszönhetően a brit közvélemény széles köre folyamatosan tájékozódhatott a lengyel helyzet alakulásáról. A felháborodás fő iránya a második felosztástól kezdve egyre inkább az orosz cárnő ellen irányult; a hírek és főként a kommentárok szinte minden esetben kemény oroszgyűlölő hangnemet ütöttek meg. A Public Advertiserben megjelenő, „Cassandra” álnéven író szerző levelei[1] például hosszasan foglalkoztak Lengyelország vereségével és az orosz törekvésekkel. Poroszország visszavonulását a francia frontról széles körben a nyugati szövetségesek közötti súrlódásoknak tulajdonították, valamint annak a félelemnek, hogy Oroszország osztrák összejátszással annektálni kívánja Lengyelországot.[2]

A brit újságok 1792 és 1793 folyamán alapvetően úgy ábrázolták a lengyeleket, mint akiket ugyan már a földre kényszerítettek, de még nem igáztak le teljesen. Széles körben úgy vélték, hogy a Május 3-i alkotmány feláldozása vagy drasztikus reformja meg fogja akadályozni az ország teljes körű felosztását. Ekkoriban még a Times is határozottan kizárta egy új felosztás lehetőségét, de feltételezte, hogy a három szomszédos hatalom valamilyen formában már elhatározta, hogyan alakuljon Lengyelország sorsa. Idővel azonban egyre kevesebb helyet kaptak a lengyel kommentárok, és az Oracle október 27-i siráma már jól jellemzi a brit sajtóban uralkodóvá váló hangulatot:

„Lengyelország szabad sasát felemésztette az orosz medve – a Zsarnokság letaszította a legszebb Napot, a szabadságot az égből”.[3]

A főbb londoni ellenzéki lapok között a Morning Chronicle élen járt abban, hogy rendszeresen előrevetítette a megmaradt lengyel területek teljes háromfelé osztását. 1793. február 5. után, amikor számos londoni lap leközölte a második felosztásról szóló porosz nyilatkozatot, az ellenzéki sajtó egyöntetűen teljes megcsonkítást jósolt és a megszálló orosz és porosz seregeket ostorozta.

A lengyelországi porosz invázió igencsak megnehezítette Nagy-Britannia helyzetének pozicionálását kontinentális szövetségeseivel, a francia háborúval, valamint a hatalmi egyensúly rendszerének fenntartásával és biztosításával kapcsolatban. Az ellenzéki írók ebben a helyzetben mindinkább fokozták a brit kormányellenes propagandát. A Morning Chronicle-nek fájt, hogy Nagy-Britannia „önelégülten szemlélte (…) egy egész népnek ezt a rettenetes pusztulását, miközben anatémákat zúdított a franciák kegyetlen elvei és nagyravágyási tervei ellen”.[4] A hatalmi egyensúly indokolatlan veszélyeztetése kapcsán pedig így érvelt:

„nem jelent-e veszélyt Európa egyensúlyára oly hatalmak gyarapodása, amelyek már egy egész királyságot birtokba vettek, és nyíltan azzal a kifejezett céllal egyesülnek, hogy egy másik országot megszálljanak, és annak kormányát úgy alakítsák át, ahogy az a saját érdekeiknek vagy szeszélyeiknek a legjobban megfelel? Mégis ezek azok a hatalmak, amelyeknek a fegyvereit segíteni fogjuk, és amelyeknek a hadseregeit talán fizetni fogjuk!” (…) [ti. a brit miniszterek] részesei voltak vagy lennének az elárult királyság [ti. Lengyelország] leigázásának és valószínűsíthető felosztásának?”[5]

Katalin cárnőt egyre erőteljesebben marasztalta el a sajtó. A szentpétervári orosz–porosz egyezményt követően egyre inkább kegyetlenkedtek jellemén és erkölcsein, és gúnyos hangon „üdvözölték” a lengyel győzelem tiszteletére tervezett hálaadásának hírét. Bűneinek litániáját felsorolva – férje, III. Péter cár meggyilkolásától a brutális török háborúkon át Lengyelország immár két felosztásáig – a Cambridge Intelligencer például azt sugallta, hogy a történelem a cárnőt, „Nagy-Britannia nagy, jó és illusztris szövetségesét, (…) a legnagyobb csapások közé fogja sorolni, amelyekkel Isten valaha is az emberi nemet sújtotta”,[6] majd a pokolba való leszállását jósolta.

A sajtótermékek a porosz királyt, II. Frigyes Vilmost is szidalmazták ugyan, azonban jóval ritkábban. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a porosz fél a Franciaország elleni háborúban Nagy-Britannia szövetségesének számított; emiatt – főként a hivatalos sajtóban – nem marasztalták el olyan kemény hangnemben, mint az orosz felet. Miután pedig július elején széles körben elterjedtek a sajtóban azok a minden bizonyítékot nélkülöző híresztelések, hogy Ausztria kisajátította a krakkói, lublini és sandomierz-i pfalziakat (azaz porosz alattvalókat), a brit sajtó előszeretettel állította be II. Ferenc császárt (1792–1806) a harmadik „despotikus ragadozónak”.

A „despoták” elkerülhetetlen, európai előrehaladásáról szóló, mindenütt jelenlévő jóslatok különösen az egyre erősödő brit ruszofóbiára játszottak rá, melyhez kapcsolódóan gyakran alkalmazott retorikai elem volt a hatalmi egyensúllyal szembeni fenyegetés felvillantása. A kormányzati oldalon az Oracle „állandó és szisztematikus” orosz ambíciókat azonosított, mint egy egész Európát fenyegető potenciális veszélyt;[7] a Times pedig Franciaországot „az oroszlánbőrbe bújt szamárnak”, Oroszországot pedig „a báránybőrbe bújt farkasnak” állította be.[8]

1793 és 1794 folyamán a szigetország közvéleményét továbbra is komolyan foglalkoztatta a beavatkozás és fellépés kérdése, ám a kormányzati lapok többnyire egyszerűen csak gyászolták Lengyelországot. Az ellenzéknek kedvező lapok viszont szokás szerint gyakran hivatkoztak Ocsakovra, ezzel párhuzamosan pedig beavatkozásért kiáltottak. A Morning Post például a következőképp szidta a brit kormányt, amiért nem avatkozik be a lengyel ügybe:

„Mi az a közös érdek, ami egyesíti a kormányt és az ellenzéket, hogy tétlenül nézzék egy olyan ország feldarabolását, amely nem követett el más bűnt, minthogy Nagy-Britannia mintájára alkotmányt hozott létre? – MR. PITT! (…) mentsen meg egy tehetetlen nemzetet a despotizmus méregfogától (…)”[9]

Az 1794 tavaszán kitörő lengyel lázadás, melynek vezetését márciustól Tadeusz Kościuszko (1746–1817) tábornok vállalta el, megdöbbentette és egyben ámulatba is ejtette a brit közvéleményt, pillanatnyilag átformálva a lengyel ügyhöz való brit viszonyulást. Lengyelország „szerencsétlenségeinek sorozata” az Oracle szerint áprilisra már azzal fenyegetett, hogy valódi háborút robbant ki Közép-Kelet-Európában. A brit politika szinte minden irányzata optimista volt a felkelés tavaszi és nyári hónapjaiban. Május 21-én szintén az Oracle azt harsogta, hogy „a lengyelek, minden emberi számítással ellentétben, (…) napról napra félelmetesebbnek tűnnek ellenségeik számára”.

A nemzetközi politika körülményei, valamint a történelmi precedens azonban ismételten elmarasztalta a lengyelek ügyét. A Times és a Morning Chronicle számára április 14-én Varsó „rendkívüli háborús állapota” félreérthetetlenül bizonytalanságról tanúskodott.[10] A másnapi Oracle-vezércikk kiemelte „a harmadik feldarabolásról szóló híreszteléseket, (…) melyeket most már általánosan feltételeznek”.[11] A Morning Post frankfurti hírek alapján azt állította, hogy „Poroszország, Oroszország és Ausztria minden bizonnyal elhatározta Lengyelország teljes felosztását, úgy, hogy még a Királyság vagy Köztársaság neve is teljesen eltörlődik a föld színéről”.[12]

Az ellenzéki sajtó keményen támadta Kościuszko ellenfeleit, különösen Oroszországot. A szeptember 20-i Cambridge Intelligencer például elítélte Katalint mint meggyilkolt párja, Péter cár trónbitorlóját. A Morning Chronicle hangsúlyozta, hogy a cárnő éppen azokat a módszereket alkalmazza Lengyelországban és az Oszmán Birodalomban, amelyektől a francia külpolitikában mennydörgő módon írtózott.[13] A Register of the Times „Európa nemzeti függetlenségére nézve a legriasztóbb következményeket” ígérte:

„még magára Nagy-Britanniára nézve is kiterjed az orosz ambíciók emésztő örvénye (…), és csupán azt a szomorú kiváltságot fogja meghagyni számára, hogy az utolsó áldozatává váljék”.[14]

Poroszországot is viszonylag élesen bírálták a lapok, de főként amiatt, mert a felosztás közepette elhanyagolta a nyugat-európai szövetségeseivel, köztük Nagy-Britanniával közös ügyét, azaz a francia háborút. A brit lapok szerint Frigyes Vilmos Lengyelországban csupán „kielégítené katonai dicsőségének azt a szomját, amelynek oltásához a champagne-i francia borok túlságosan hígak voltak”.[15]

Mivel Lengyelország második felosztásában Ausztria közvetlenül nem vett részt, a brit lapok 1795-öt megelőzően bizonytalanok voltak azzal kapcsolatban, hogy Ausztriát belekeverjék-e az orosz–porosz összeesküvésbe. A három államot azonban már ekkor is gyakran közösen tették felelőssé a médiatermékek – erre kiváló példák találhatóak a korabeli brit szatirikus nyomtatványokat vizsgálva. A Morning Chronicle augusztus 19-i számában Katalint, Frigyes Vilmost és Ferencet például „a három királyi begynek” nevezte. A begy, amely a madarakban a felvett táplálék raktározására és előzetes emésztésére szolgál, ebben az esetben érzékletesen utal a felosztó hatalmak mohó étvágyára, egyszersmind pedig arra, hogy a második felosztást követően egyre hatékonyabban és gyorsabban „emésztik fel” a szomszédos hatalmak a lengyelek államát.

Lengyelország sorsa végül Varsó külvárosánál, Pragánál pecsételődött meg 1794 novemberében: Nagy-Britannia „jó szövetségese, a cárnő 20 ezer férfit, nőt és gyermeket vetett kardélre egy reggel alatt”,[16] írta a Morning Chronicle, amely hamarosan már 30.500 ártatlan életet számolt össze, akiket mindössze huszonkét nap alatt pusztítottak el.[17] A brit sajtó által lefestett kép szerint nyugtalan csend borult a városra, amikor Szuvorov orosz tábornok és csapatai 1794. november 10-én bevonultak: a „nyomorúságos Lengyel Királyság” visszaszállt a „telhetetlen despoták birodalmába”.[18]

„A lengyel szabadság lerombolása” – A lengyel felosztások brit pamfletirodalma (1793–1795)

Ahogy a brit újságok, úgy a pamfletírók is erőteljes erkölcsi felháborodásuknak adtak hangot a lengyel ügy alakulását illetően. William Fox 1793 elején megjelent, Nagy-Britannia érdeke a francia háborút illetően című munkájában például keményen bírálta a brit kormányt, amiért eltűri Lengyelország újonnan szerzett szabadságának megsemmisítését. Véleménye szerint Ausztria, Poroszország és Oroszország lerombolta Lengyelország brit típusú kormányát, akik e gondolatmenet szerint ugyanúgy megvetik Nagy-Britannia alkotmányát is. Ezzel kapcsolatban éles kritikával illette a brit kormányzati külpolitikát:

„Minket legalább nem lehet azzal vádolni – mondta –, hogy testvériséget ajánlunk. Bármelyik kormánnyal szövetkezünk, feltéve, hogy az a szabadsággal szemben ellenséges, de a függetlenséget és a boldogságot, úgy tűnik, annyira becsesnek tartjuk, hogy megtartjuk magunknak.”[19]

Számos olyan szerző is Foxhoz hasonló véleményt fogalmazott meg, akik alapvetően támogatták Pitt kormányát, és a hevesen háborúellenes, radikális szerzők esetében is hasonló véleményekkel találkozhatunk. A radikális londoni könyvkereskedő, Daniel Eaton népszerű hetilapja, a Politika a népnek: Avagy pot-pourri a disznóknak például szintén rendszeresen és szomorú felhanggal reflektált Lengyelország áldozattá válására, amelyet a lap szerint zsarnoki szomszédjainak köszönhet. 1793 végén a lap egyik szerzője, Richard Watson, Llandaff püspöke több alkalommal erőteljes gondolati párhuzamba állította a felosztók erkölcstelenségét a rabszolgakereskedő európai uralkodókéval.[20]

Az említett Eaton ellen 1794-ben hazaárulásért vádat emeltek, többek között azért, mert minden európai uralkodót – beleértve a britet is – rágalmazni mert, amikor „farkaspásztornak” nevezte őket. A tárgyaláson védőügyvédje azt tanácsolta a bíróságnak, hogy bár Katalin és Vilmos Frigyes Lengyelországban kiérdemelték ezt a jelzőt, védence nem III. Györgyöt célozta meg vele; Eatont később felmentették. 1793 végén a Kiirtás című háborúellenes röpiratában így utalt a lengyel helyzetre:

„[elképzelhetetlen,] hogy az egykor szabad Britannia bátor csapatai egyesüljenek Ausztria, Poroszország, Spanyolország, Szardínia, Oroszország, Portugália és Hollandia rabszolga és kegyetlen bandáival egy olyan barbár, igazságtalan és gyalázatos vállalkozásban”, mint amilyen ez a „szabadság elleni háború”.[21]

Eaton véleménye szerint a szövetségesek „aljas tervének elkerülhetetlen kudarca, hogy visszaállítsák a zsarnokságot Franciaországban, és a megosztott Lengyelország jelenlegi siralmas helyzetébe taszítsák [azt]”, amely csődbe juttatná Nagy-Britanniát.[22]

A háború ellenzése számos pamfletszerzőt megihletett a szigetországban. Gilbert Wakefield háborútól való idegenkedése például egy vallási röpiratot ihletett; az ír szerző A kereszténység szelleme az idők szellemével szemben című pamfletjében a következő, igen feldühödött kérdést tette fel olvasóinak, aki önmagára mint a „béke fiára” hivatkozott írásaiban:

„Pimasz kormányunk cinkosa a királyi banditáknak Lengyelország feldarabolásában, és ugyanakkor együttműködik ezekkel a véreskezű egyénekkel a franciák ellen [is]; csakugyan azért, hogy megakadályozza a hollandok elleni támadásaikat?”[23]

A Kościuszko-felkelés leverését követően elszaporodtak az európai hatalmi egyensúly felborításáról szóló, annak veszélyeitől tartó hangok. A Times Varsó megalázását, Oroszország felemelkedését, a szabadság vereségét siratta.[24] Ezekre az eseményekre – állapította meg John Adams tiszteletes pamfletje – „Európának féltékeny szemmel kell tekintenie: mivel (…) arra irányulnak [ti. a felosztó hatalmak], hogy megsemmisítsék azt az erőegyensúlyt, amely által a környező nemzetek érdekei kizárólag megőrizhetők”.[25]

Az ellenzéki újságírók ezekben a hónapokban is folyamatosan kongatták a vészharangot. Egy „Publicola” álnéven író szerző explicit módon kijelentette, hogy Lengyelország bukása nem csupán az európai hatalmi egyensúlyt, hanem a brit nemzetbiztonságot is komolyan veszélyezteti.[26] Az ellenzéki sajtó szerint a szövetséges csapatok ugyanis brit vért és kincseket használtak fel, súlyosbítva a háború csapásait. Egy „Lucius” álnéven író szerző szerint, miután alábecsülték Lengyelország jelentőségét, Nagy-Britanniát „elárulták, kirabolták és hírhedten cserbenhagyták az ország kifosztói, aláásva az erőegyensúlyt”.[27]

„A szerencsétlen Lengyel Királyság rabló és hitvány feldarabolása” – Brit parlamenti viták Lengyelország felosztásairól 1793 folyamán

A második és harmadik felosztás közötti években a – brit szövetségesi rendszer szerinti – főbb parlamenti napirendi pontok (például „Katalin cárnő lengyelországi inváziója”, „az egyesített hadseregek szégyenletes visszavonulása Franciaországból”, „az Osztrák-Németalföldet fenyegető veszély”, valamint „Nagy-Britannia helyzete a kontinentális hatalmakkal szemben”) között is állandó jelleggel szerepelt a lengyel ügy alakulása. Az ellenzéki, olykor radikális újság- és pamfletírókhoz hasonlóan Samuel Whitbread alsóházi képviselő, aki a király 1793. január 28-i, Nagy-Britannia fegyveres erőinek megerősítését bejelentő beszéde és a Franciaország belügyeibe való beavatkozás ellen tiltakozott, felidézte a kormányzat „önfejűségét”, amikor Katalin előző nyáron „lerohanta Lengyelországot”. Azzal vádolta a kormányt a hatalmi egyensúly-elv érzékletes és metaforikus használatával élve, hogy:

„a célpontokat pontosan arra a méretre bővítették vagy csökkentették, amelyben ők akarták őket szemlélni (…) egyik alkalommal az ocsakovi kis erődítmény borította fel az európai hatalmi egyensúlyukat; (…) máskor az egész Lengyel Királyságot vetették mérlegre anélkül, hogy politikai sugarukban bármiféle kilengést okoztak volna.”[28]

A témában élénk vita alakult ki a parlamentben 1793 februárjától. Charles James Fox whig politikus, aki ebben az időben többek között Westminster parlamenti képviselője (1785–1806) volt, egyetértett azzal, hogy Nagy-Britannia közelmúltbeli közömbössége Lengyelország meghódítása iránt aláássa a brit nemzet őszinteségét, amikor ezekben a hónapokban épp háborút fontolgat Franciaországgal;[29] a király felszólalását azonban a parlament végül elfogadta. Fox háború ellen szóló, öt részből álló indítványa elmarasztalta a minisztereket, amiért figyelmen kívül hagyták az alábbi szempontokat:

„Európa biztonságát és a független nemzetek jogait, amelyeket a Franciaország elleni háború indokaként hoztak fel, (…) Lengyelország esetében, amely szerencsétlen ország lerohanásában mind a múlt évben, mind a közelmúltban a nemzetek jogának legnyíltabb megvetése és a leginkább igazolhatatlan nagyravágyás szelleme nyilvánult meg, anélkül, hogy – amennyire e Ház számára látható – Őfelsége miniszterei bármiféle ellenvetést tettek volna.”[30]

A parlament ülésezése és a képviselőknek a Franciaországgal folytatott háború miatti éles megosztottsága miatt a lengyel események iránt továbbra is nagy érdeklődést tanúsított a közvélemény. A brit lapok figyelemmel kísérték a varsói küldemények érkezését, és igyekeztek aprólékosan beszámolni a lengyelországi, különösen a danzigi katonai helyzetről, valamint a lengyel–litván nemzetközösség ügyeit rendező új, végül 1793 júliusában, Grodnó városában összeülő szejm előkészületeiről. A Diary „a Lengyel Királyság puszta létét féltette”,[31] és az osztrákok háromoldalú felosztásban való részvételével kapcsolatos spekulációk is elharapództak, de a Morning Chronicle azt várta, hogy Franciaország hamarosan békét diktál Európának és helyreállítja a felosztás előtti Lengyelországot.[32]

Április folyamán, a Nagy-Britannia holland biztonsággal kapcsolatos, Franciaországgal szembeni álláspontjáról szóló parlamenti vita során számos ellenzéki képviselő, mint például az előzőekben említett Fox vagy Richard Brinsley Sheridan többször is elítélte a brit kormányzati politikát, és belekeverte Nagy-Britanniát a lengyel felosztásba, előrevetítve annak következményeit a szigetország sorsára nézve:

„A Lengyelország kirablására adott bátorításunk várhatóan felszította [ti. az orosz, porosz és osztrák] kapzsiság és becsvágy szenvedélyeit” – vádaskodott Fox. „Mi most összhangban cselekedtünk Lengyelország felosztóival. [Így] mi magunk váltunk Lengyelország felosztói[vá], mert miközben udvaroltunk nekik, hogy segítsenek minket a francia elvek elleni háborúban, mi szolgáltattunk nekik ürügyet és alkalmat Lengyelország felosztására”.[33]

A miniszterelnök erre azt válaszolta, hogy még a „visszataszító” felosztás sem tántoríthatja el a briteket a Franciaország elleni erőteljes és egységes keresztes hadjárattól; azaz Pitt visszavágása igyekezett a vitát a francia háborúra összpontosítani. Június közepén, a Franciaországgal való béke mellett érvelve Fox újra felhívta a figyelmet az alsóházban Nagy-Britannia szövetségeseinek Lengyelországgal kapcsolatban tanúsított szörnyű magatartására, és elítélte a kormányt, amiért nem tiltakozott ez ellen:

„A szerencsétlen Lengyel Királyság rabló és hitvány feldarabolása, anélkül, hogy – amennyire ez a Ház [ti. az alsóház]  tudomására jutott – Őfelsége miniszterei részéről bármilyen tiltakozást váltott volna ki, Őfelsége hűséges alsóházában [azonban] a legnagyobb felháborodást váltotta ki a független nemzetek jogainak ilyen merész megsértése [miatt], és a legélesebb aggodalmat, hogy megmentsék a brit kormány becsületét attól a gyanútól, hogy részt vett vagy beleegyezett az emberiség békéjére és boldogságára nézve oly visszataszító elvű, és példájukban oly veszélyes intézkedésekbe.”[34]

A parlamenti viták során szinte minden hozzászóló – főként az ellenzéki képviselők táborából – egy hármas felosztás jövőbeni megvalósulását feltételezte, amely végül valóban így is történt 1795-ben.

A felosztások kortárs vizualitása (1791–1796)

A brit sajtótermékekben publikált szatirikus nyomtatványok egyrészt az orosz ambíciókban rejlő veszélyt, másrészt pedig a három felosztó hatalom szövetkezését hangsúlyozták a lengyel ügy alakulásának tekintetében. A Fiúk játszmája, avagy az orosz medvecsali című, többek között a British Museum gyűjteményében található metszeten például azt láthatjuk, ahogy Ocsakovot követően egyre komolyabb aggodalmat keltettek a brit közvéleményben az orosz fegyverkezésről érkező hírek. William Dent munkája az orosz fegyverkezés kemény kritikája; a gazdag és sokszereplős ábrázolás középpontjában Katalin cárnőt egy medve testében láthatjuk, ahogy a földön fekszik, mellső mancsaival pedig egy Ocsakov feliratú oszlopot szorongat. Körülötte az európai hatalmakat ábrázoló, egymástól viszonylag távol álló alakok mindegyike egy-egy ostorral üti az Oroszországot szimbolizáló medvét; a leginkább szembetűnő alakok Poroszország és Nagy-Britannia uralkodói.

A kép bal oldalán áll Frigyes Vilmos – groteszk figurája hosszú, lebegő bajusszal és sarkáig érő hajfonattal –, aki ostorát ütésre emelve azt mondja: „Adok neki egy ütést, ami majd hasznára válik”. A porosz királlyal szemben III. György brit uralkodó egy hannoveri lovon galoppozva halad a medve felé, ostorát szintén felemeli, mondván: „Adok neked otthon, te elégedetlen vacak”.

Az 1791. évi metszet, melyet nem véletlenül a Május 3-i alkotmány kihirdetésének napján publikáltak, egyben tisztelgett a világ második és Európa első modern, kartális alkotmánya előtt. Ezekben az években a brit kormány még igyekezett békés kompromisszumra törekedni Orosz- és Poroszországgal, így próbálva elkerülni, hogy egész Európára kiterjedjen a háborús helyzet. Ez komoly diplomáciai sikert jelentett Katalin cárnő számára, és rossz helyzetbe hozta Lengyelországot, ahol az alkotmányos reform révén egy olyan békés politikai fordulat mehetett volna végbe, amely megerősíthette volna az országot, ha a külpolitikai körülmények nem vezetnek a felosztásokhoz.

A lengyel reformok, valamint az oroszokkal és poroszokkal szembeni fegyverkezés végül azonban elbukott, a targowicei konföderáció ellehetetlenítette az önállósodási folyamatokat, és legitimálta az orosz megszállást.  A Dent-féle metszeten az orosz medve távolabbi oldalán látható alakok között többek között Lengyelország ábrázolása is kivehető, melyen a felosztásokra utalva nem véletlen, hogy az országfeliratot kettévágja a lengyel uralkodó ostora. Szaniszló Ágost így üzen a cárnőnek: „Adok neki egy finom ütést, még akkor is, ha az a hátamat törné és a részeim felosztását okozná.” A király szavai egyszerre utalnak az 1791 tavaszán már jól érzékelhető orosz fegyverkezés negatív hatásaira, de egyben a lengyel uralkodónak és népének kiállására is.

Isaac Cruikshank 1792 októberében publikált, Kegyvesztett Bobadil, avagy a dühöngő Katalin című metszete is az orosz fegyverkezés veszélyeire utal. A metszet azt a közkeletű gondolatot ragadta meg, hogy Katalinnak a Franciaország elleni hadjárathoz viszonyuló passzív támogatását azért tervelték ki, hogy eltereljék a figyelmet – különösen az osztrák és porosz figyelmet – a cárnő lengyelországi cselszövéseiről. Ahogy azt több sajtótermék is hirdette, Katalin annak érdekében sürgethette az első felosztásban partnereiként működő Poroszországot és Ausztriát a Franciaországban történő beavatkozásra, hogy Lengyelországot zavartalanul és minél gyorsabban bekebelezhesse.

A metszet közepén Katalin cárnőt láthatjuk a lengyel király, valamint Károly Vilmos Ferdinánd braunschweigi herceg között. A cárnő a hajánál fogva megragadta és fogva tartja a lengyel uralkodót, így Szaniszló arcát nem láthatjuk, a braunschweigi herceget pedig kinyújtott karjával, benne jogarával fenyegeti, és épp a hátába rúg. A cárnő a következőket mondja a hercegnek:

„De a gyáva lelkedet a pokolba rúgom, / azt gondolom, hogy halálra rémültél meztelen hátsóiktól. / Takarodj a szemem elől, vagy Téged és sereged – a férjem után küldöm.”

A katonai egyenruhát viselő herceg rémülten menekül Katalin elől, menekülése közben még kalapját is leejti. Szaniszló is húzódni próbál, miközben azt kiáltja: „Engedd el a területemet, ó, Szaniszló, micsoda szégyen”. Mellette egy asztalon látható az uralkodó koronája, valamint egy papír, rajta a következőkkel: „Szabályok és parancsok, amelyeket hallgatólagosan be kell tartani Katalinnak”; utalva arra, hogy a felosztási folyamatban a lengyel fél folyamatosan különalkuk megkötésére volt kényszerítve. A Szaniszló mögötti falon Franciaország térképe látható Anglia déli részével és az „angol csatornával” együtt. A „Franciaország” szót, alatta pedig a francia államot egy éles, határozott vonal osztja ketté, az északi részén az alábbi felirattal: „Az én részem”. A metszet így utal arra a komoly, a brit ellenzéki sajtóorgánumokban folyamatosan argumentált aggodalomra, hogy az orosz cárnő Európa térképének teljes átrendezését tervezi, amely komoly fenyegetést jelenthet Nagy-Britanniára nézve is.

Az orosz ambícióktól való rettegés főként a Kościuszko-felkelés leveréséről érkező hírek hallatán harapódzott el a brit médiában, emiatt pedig a ruszofób szatirikus nyomtatványok is elszaporodtak. Erre jó példa Cruikshank Királyi kikapcsolódás című véres képi ábrázolása, amelyen Katalin cárnő tábornoka, Szuvorov bemutatja a cárnőnek a Varsóban lemészárolt lengyel katonák és civilek (férfiak, nők és gyermekek) fejeit, ezzel „gyönyörködtetve” a cárnőt (a metszet színezett verzióban elérhető a British Museum gyűjteményében, ide kattintva).

Az 1795. január 7-ére datálható metszeten a trónon ülő Katalin buzgón fogadja a lengyelek levágott fejeit, amelyeket kegyetlen külsejű tábornoka, Szuvorov kínál neki. Az orosz tábornok Lengyelországba érkezése után a lázadást gyorsan leverték: Szuvorov 1794 szeptemberében Bresztnél legyőzte Kościuszko hadait, másfél hónap múlva pedig bevette Varsó elővárosát, Pragát, ahol a mészárlások során az orosz katonák megközelítőleg 20.000 civil lakost gyilkoltak le. Ennek hatására egy nappal később Varsó is kapitulált. A metszeten a felkelés teljes kudarcát és a szörnyű megtorlást láthatjuk kifinomult módon, de igen erőteljesen ábrázolva: Szuvorov a hajánál fogva épp három fejet nyújt a császárnőnek. Ingujja fel van gyűrve; bal kezében egy csomó fej, bal karja alatt egy hosszú, véres kard és egy dokumentum, rajta A varsói kapitulációs cikkelyek felirattal. A tábornok így szól cárnőjéhez:

„Így, Királyi Úrnőm, a legteljesebb mértékben teljesítettem az Ön gyengéd, szeretetteljes és anyai megbízatását Lengyelország e megtévesztett népe iránt, és elhoztam Önnek tízezer lengyel fejét, amelyeket a kapituláció utáni napon [sic!] gyengéden leválasztottak megtévesztett testükről.”

Cruikshank érzékletes módon igyekszik bemutatni angol nézői számára a korabeli orosz propaganda kommunikációs szókészletét a tábornok szájába adott szavakkal, hangsúlyozva a „megtévelyedett lengyelek” propagandisztikus fogást. A királynő a tábornokkal, valamint egy démonnal is társalog. Előbbinek az alábbiakat válaszolja:

„Kedves tábornokom, Ön jól teljesítette a megbízatását; de nem tudta hát rávenni a lengyel nők egyikét sem, hogy mérgezzék meg a férjüket?”

Katalin válaszának második fele jól rejtett utalás Péter cár meggyilkolására, a cárnő volt férjére. A brit közmédiában továbbra is szívesen alkalmazták a Péter cár meggyilkolására vonatkozó utalást, amely mutatja, hogy a brit közvélemény Katalin iránti megvetése továbbra is erős volt férje, a néhai Péter cár meggyilkolása miatt. A kép jobb felső sarkában látható ördögi alak dicsérő szavakkal illeti a cárnő teljesítményét, akinek Katalin azt a feladatot adja, hogy készítse elő az oltárokat „e szép áldozatokra”, hiszen „Te Deumot kell tartanunk a [jeles] alkalomból”.

A démon szavaiban is visszaköszön Katalin férjének, a néhai Péter cárnak a meggyilkolása, hiszen az ördögi alak az alábbi szavakkal dicséri meg a cárnőt: „Bravó, ez még a mérgezés jelenetét is túlszárnyalja”. Az egész jelenetet ferde szemmel nézi egy Fox-mellszobor a kép jobb oldalán; ennek oka, hogy 1792 márciusában elterjedt a hír, hogy Katalin cárnő egy Fox-mellszobrot állított ki szekrényében, tisztelegve a korábban említett brit politikusnak az Ocsakov-válság idején betöltött szerepe előtt. A cárnő a Fox-büsztöt állítólag Démoszthenész és Cicero mellszobrai társaságában tartotta.

Egy évvel később, Cruikshanknek a cárnő halálos ágyán látott látomásáról készült hátborzongató ábrázolásán – melynek címe: Az elmélkedés pillanata, avagy egy mese a jövő idők számára („The Moment of Reflection, or a Tale for Future Times”) – szintén élénken megjelenik a felkelés varsói megtorlásának ábrázolása, valamint Katalin néhai férjének meggyilkolt alakja. A metszeten azt is láthatjuk, ahogy a láncra vert lengyel király, Szaniszló – utalva a Kościuszko-féle felkelésre – megpróbált szembeszállni a metszeten óriási sátáni alakként, a pokolba zárva ábrázolt cári ellenféllel.

Ami a három felosztó hatalom szövetkezésének hangsúlyozását illeti, elmondható, hogy – bár a brit közvélemény az Ocsakov-válságtól kezdődően fokozatosan egyre inkább az orosz ambíciókat ítélte a leginkább veszélyesnek az európai hatalmi egyensúlyra nézve, valamint Nagy-Britannia érdekeinek szempontjából – a médiatermékek számos alkalommal tették Oroszországot, Poroszországot és Ausztriát közösen felelőssé a lengyel ügy alakulásáért. Erre kiváló példa Richard Newton angol karikaturistának a felosztó hatalmak szövetkezésére fókuszáló, 1794. augusztus 5-ére datálható szatirikus metszete, amely a Tánc a lengyelek körül címet viseli.

Ahogy a dátumból láthatjuk, e metszet esetében már jóval a második felosztás után járunk, amelyben ugyan közvetlen módon nem vett részt Ausztria, azonban a politikai légkör éreztette, hogy a lengyel helyzetet még nem tekintik befejezettnek a közép-kelet-európai felosztó hatalmak. Newton metszetén balról jobbra haladva Poroszország (II. Frigyes porosz király), Oroszország (II. Katalin orosz cárnő) és Ausztria (II. Ferenc német-római császár) uralkodóinak egészalapos portréi láthatóak, ahogy kézenfogva táncolnak az épp önfeledten gyakorlatozó, apró lengyel katonák körül. A metszet készítője ezzel az aktussal jelzi, hogy a Kościuszko által vezetett lengyel felkelés résztvevői 1794 márciusától megpróbáltak ugyan fegyverkezni elnyomó szomszédaikkal szemben; dobosuk azonban bolondsapkát visel a képen, ezzel utalva a felkelés őrültségére.

Katalin cárnő fintorogva néz le a lengyelekre, a másik két uralkodó pedig elégedetten mosolyog – talán ezzel is azt próbálja sugallni a művész, hogy az orosz hatalmi ambíciók voltak a legerőszakosabbak, a két másik uralkodó pedig „csak” kihasználta a zsákmányolás lehetőségét. Az uralkodók feje felett futó, nem túl igényes kézzel írt szövegekből arra következtethetünk, hogy a három figura az alábbi dallamra táncol:

„A lengyelek körül táncolunk most vígan, ha! / Mi vagyunk a nagylelkű trió, ha! / Kukurikú! [Poroszország sora]

Nemsokára jól elrúgom a nagy Kościuszkót / Az aljas táborából Moszkvába. / Kukurikú! [Oroszország sora]

Szép táncot látsz itt / Most már elfordítottuk gondolatainkat Franciaországból! / Kukurikú! [Ausztria sora]”

Kórusban pedig a következő sorokat ígérik a lengyel katonáknak:

„Akkor énekeljünk és táncoljunk [hát] körülöttük. / Hamarosan felakasztjuk, lelőjük vagy megfojtjuk őket. / Kukurikú!”

A porosz király sorai is utalnak a felosztás háromhatalmi aspektusára, a Katalin szájába adott mondatok pedig kifejezetten hangsúlyozzák az orosz haderőnek a Kościuszko-felkelés elleni támadását. Mindezt annak ellenére, hogy 1794 nyarának elejétől kezdve az orosz katonaság mellett egyre nagyobb létszámú porosz haderő harcolt Lengyelországban, sőt júniusban az osztrák hadsereg is benyomult Kis-Lengyelország területére.

II. Ferenc sorai jól érzékeltetik azt a reálpolitikai tényt, hogy – bár hiába remélte 1793 elején az orosz és porosz fél, hogy Ausztria elfoglalja Elzász-Lotharingiát, és így kielégíti nagyhatalmi igényeit – a nyugati fronton nem a várakozások szerint alakultak az események. Poroszország és Ausztria Lengyelországgal való elfoglaltsága végzetes volt a szövetségesek flandriai hadjárata szempontjából, Elzászt pedig képtelen volt elfoglalni a német-római császár, ezért egyre hevesebben támadta a szentpétervári egyezményt, arányos részesedést követelve Ausztria számára.

A helyzetre végül csakis Lengyelország végső, teljes felosztása lehetett a „megoldás”; az osztrák császár ezért utal soraiban arra, hogy elfordul a francia területekről – és ő is inkább Lengyelország felé tekint. Kościuszko serege júliusban és augusztusban ugyan Varsóban visszaverte az egyesült porosz és orosz seregek támadását, azonban várható volt, hogy a katonai veszély egyre nagyobb és szorongatóbb lesz az ősz közeledtével. Ezt kiválóan sugallja az ábrázolás, amely érzékelteti, hogy ezekben a hónapokban Kościuszko és katonái már a felosztó hatalmak kezében voltak.

Schvéd Brigitta

A harmadik felosztás kortárs brit recepciójával kapcsolatos kutatási eredményeket bemutató rész az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-3-II kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.A második felosztás, illetve a Kościuszko-felkelés éveire vonatkozó előkutatásokat a Wacław Felczak Alapítvány „Jagelló” ösztöndíja támogatta.

Hivatkozott források:

Újságok:

Cambridge Intelligencer

Diary

Eaton, D. I.: Politics for the People: or, a Salmagundy for Swine (Hog’s Wash)

Morning Chronicle

Morning Post

Oracle

Public Advertiser

Register of the Times

The Times

Pamfletek:

Adams 1795 = Adams, J.: A View of Universal History, from the Creation to the Present Time, Including an Account of the Celebrated Revolutions in France, Poland, Sweden, Geneva, (…). London: G. Kearsley, 1795.

Eaton 1793 = [Eaton, D. I.:] Extermination, or an Appeal to the People of England on the Present War with France. [s. l., 1793?]

Fox 1793 = Fox, W.: The Interest of Great Britain, Respecting the French War. 5^th ed. London, 1793.

Wakefield 1794 = Wakefield, G.: The Spirit of Christianity, Compared with the Spirit of the Times in Great Britain. A New Edition. London: Printed for D. I. Eaton, No. 74. Newgate-Street, 1794.

Parlamenti források:

Fox Speeches V. = Speeches of the Right Honourable Charles J. Fox, in the House of Commons. Vol. V. London, 1815.

PH XXX. = The Parliamentary History of England, from the Earliest Period to the Year 1803. Vol. XXX: Comprising the Period from the 13^th of December 1793 to the 10^th of March 1794. London, 1817.

PR XXXIV. = The Parliamentary Register; Or History of the Proceedings and Debates of the House of Commons (…) During the 3^rd Session of the 17^th Parliament of Great Britain. Vol. XXXIV. London, 1793.

Művészeti katalógusok:

George, M. D. (1938–1942): Catalogue of Political and Personal Satires Preserved in the Department of Prints and Drawings in the British Museum. Vol. VI. (1784–1792) és Vol. VII. (1793–1800). London.

Szakirodalom:

Anderson, M. S. (2000⁴): Europe in the Eighteenth Century, 1713–1783. London–New York.

Bauer, K. (1991): Uchwalenie i obrona Konstytucji 3 Maja. Varsó.

Butterwick, R. (1998): Poland’s Last King and English Culture: Stanisław August Poniatowski, 1732–1798. Oxford–New York.

Butterwick, R. (ed.) (2001): The Polish-Lithuanian Monarchy in European Context, 1500–1795. New York.

Davies, N. (2006): Lengyelország története. Bp.

Duffy, C. (1981): Russia’s Military Way to the West: Origins and Nature of Russian Military Power, 1700–1800. London.

Duffy, M. (1986): The Englishman and the Foreigner. Chadwyck-Healey.

Fiszman, S. (ed.) (1997): Constitution and Reform in Eighteenth-century Poland: The Constitution of 3 May 1791. Bloomington.

Kopczewski, J. S. (1968): Tadeusz Kościuszko w historii i tradycji. Varsó.

Lukowski, J. (2010): Disorderly Liberty: The Political Culture of the Polish-Lithuanian Commonwealth in the Eighteenth Century. London.

Ring É. (2001): „Lengyelországot az anarchia tartja fenn?” A nemesi köztársaság válságának anatómiája. Bp.

Sashalmi, E. (2022): The Late-Eighteenth-Century European Balance of Power and Russophobia in the English Media: The Ochakov Crisis (1791). RussianStudiesHu 4, no. 2. 111–122.

Schroeder, P. W. (1994): The Transformation of European Politics, 1763–1848. Oxford.

Soós I. (2009): A lengyel anarchia, Lengyelország felosztásai (1772, 1793, 1795). In: A kora újkor története, szerk. Poór J. Bp. 119–139.

Tóth Sz. (2018): Egy ideológiai metafora története: az orosz medve. In: Állati jelek, képek és terek, szerk. Szirmai É., Tóth Sz., Újvári E. Szeged, 277–295.

Wicklum, M. E. (1990): Britain and the Second and Third Partitions of Poland. PhD-értekezés. London School of Economics and Political Science.

[1] Public Advertiser, 1792. aug. 15., 22., 27. (A szerző saját fordítása itt és minden további lábjegyzet esetében – S. B.)

[2] Katalin e téves hírek szerint már elfoglalta Danzigot és Toruńt, miközben ezeket a kiemelt lengyel városokat a porosz király kaparintotta meg az 1793 januárjában, Szentpéterváron kötött egyezményben – amely döntött Lengyelország második felosztásáról.

[3] Oracle, 1792. okt. 27.

[4] Morning Chronicle (a továbbiakban: MC), 1793. febr. 5.

[5] MC, febr. 7.

[6] Cambridge Intelligencer, okt. 19.

[7] Oracle, máj. 16.

[8] The Times (a továbbiakban: TT), aug. 27.

[9] Morning Post (a továbbiakban: MP), ápr. 26.

[10] TT és MC, ápr. 14.

[11] Oracle, ápr. 15.

[12] MP, ápr. 23.

[13] MC, júl. 15., aug. 8.

[14] Register of the Times, 1 (1794. aug. 30. – szept. 11.), 332.

[15] MC, máj. 8.

[16] MC, dec. 20.

[17] MC, 1795. jan. 5.

[18] MC, 1794. dec. 10.

[19] Fox 1793. 9.

[20] Pl.: Politics for the People, I/5. (1793. okt. 26.), 62–65., I/9. (nov. 23.), 127–128., és I/11. (dec. 21.), 148.

[21] Eaton 1793. 6–7., 13.

[22] Uo. 17.

[23] Wakefield 1794. 30. (kiemelés tőlem – S. B.)

[24] TT, 1794. dec. 3.

[25] Adams 1795. 459–460.

[26] MC, dec. 25.

[27] MP, dec. 26.

[28] PR XXXIV. 408. (1793. febr. 1.; kiemelés tőlem – S. B.)

[29] PH XXX. 307. (1793. febr. 1.)

[30] Fox Speeches V. 45. (1793. febr. 18.)

[31] Diary, ápr. 6.

[32] MC, máj. 3.

[33] PH XXX. 723–724. (1793. ápr. 25.)

[34] PH XXX. 1005. (1793. jún. 17.; kiemelés tőlem – S. B.)