A legvidámabb barakk erőltetett mosolya – a vidéki Magyarország a hatvanas években
Az árnyékos oldalon. Vidéki Magyarország a rövid hatvanas években című kötetben vizsgált 1960-as évekre általában vibráló, izgalmas, paradigmaváltó jelentőségű évtizedként emlékeznek, hiszen ez az a politika- és eszmetörténeti szempontból egyaránt forradalmi időszak, amely a második világháborút követően újradefiniálta a társadalmak és a mindenkori politikai elit és ideológia viszonyát. Az megint más kérdés, hogy mit jelentettek a hatvanas évek a szocialista tábor legvidámabb barakkjának „vidéki társadalma” számára. Ahogy az is kérdés, hogy Szabó Csaba „hosszú hatvanas évekről” alkotott politikatörténeti megközelítését vesszük alapul (lásd Ólmosi Zoltán–Szabó Csaba (szerk.): Amikor „fellazult tételben fogalmazódott meg a világ” – Magyarország a hatvanas években. Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára–L’Harmattan Kiadó, 2013.), vagy a kötet szerzőinek a „hosszú ötvenes éveket” követő „rövid hatvanas évekről” szóló társadalomtörténeti koncepcióját fogadjuk el. Utóbbi periodizáció az MSZMP 1962-es VIII. Kongresszusát és a „szocializmus alapjainak lerakását”, valamint az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciónak (továbbiakban: OTK) az átmeneti bizonytalan reformintézkedések 1971-es lezárását, a kisebb települések községi tanácsainak és termelőszövetkezeteinek a mérethatékonyság jegyében történő központosítását jelöli.
Az alcímben szereplő tanulmánykötet többek között az említett köztes időszakot, vagyis az „érett Kádár-rendszerrel” kapcsolatos eddigi kutatási eredményeket, s nem kevésbé az erről kialakított társadalmi közgondolkodást kívánja árnyalni, illetve újraértelmezni. A tanulmányok alapjául a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közös Vidéktörténeti Témacsoportjának 2018. november 8-ai budapesti (Az árnyékos oldalon. Vidéki Magyarország az 1960-as években), valamint november 29-ei kecskeméti („Konszolidáció” a mindennapokban. Magyar vidék a hatvanas években) a konferenciáin elhangzott előadások szolgáltak. Ezen előadások kötetbe szerkesztett változata az ötödik része az MTA BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoport által írt és szerkesztett Magyar vidék a XX. században című sorozatnak.
A szerkesztői-kiadói előszóból kibontakozik a kötet koncepciójának lényege: a Kádár-rendszerről alkotott hivatalos kép (konszolidáció, rendszerkorrekció, jóléti intézkedések) és a társadalmi valóság (kétlaki életmód, elnéptelenedés, demográfiai válság, társadalmi devianciák) közötti súlyos ellentmondások bemutatása anélkül, hogy az említett időszak negatívumait egyoldalúan kidomborítanák (8.). A magyar vidéknek a rendszerváltásig tartó társadalmi-kulturális dezintegrációs folyamatait bemutató tanulmányokat három nagyobb tematikus egységben különíthetjük el:
I. Kádár-rendszer társadalomtörténeti makrokontextusa.
II. Termelőszövetkezetek hétköznapi valósága.
III. Pártállam regionális képviselőinek és egyéb – ellenzéki – társadalmi közösségek viszonyrendszere.
Horváth Gergely Krisztián összefoglaló jellegű összehasonlító gazdaságtörténeti tanulmányában kijelöli a téma periodizációs kereteit, egyúttal rámutat az ötvenes évek nyílt politikai erőszakhullámait követő, alapvetően paraszt- és vidékellenes társadalompolitika szofisztikáltabb körülmények között történő folytatására. A szerző által végzett kvantitatív kutatások alapján az állami beruházási politika és újraelosztás egyoldalúságából, a mezőgazdaságnak a csekély részesedése a nemzeti jövedelemből, az agrárium szándékos kirekesztése a településfejlesztési- és infrastrukturális beruházásokból, a termelőszövetkezeti alkalmazottak munkajogviszonyának és szociális juttatásainak diszkriminatív meghatározásából többek között a kétlaki életmód és a faluról való tömeges elvándorlás következik. A demográfiai szempontokon túl pedig mindennek kulturális és mentális következményeit tekintve a kádári konszolidáció sikertörténetének mítosza mögött az MSZMP továbbiakban implicit módon létező osztályalapú elnyomása húzódott meg.
Ö. Kovács József tanulmányából a paraszti társadalom történetében sorsfordító jelentőséggel bíró kényszerkollektivizálás traumatikus következményeinek országos és regionális léptékű mennyiségi és minőségi mutatóiról kaphatunk átfogó képet. A szerző által „téeszneurózisnak” nevezett pszichológiai jelenség fogalmi kereteit meghatározó társadalmi-kulturális viselkedésformákból, valamint a diktatúra nyelvezetének szemantikai jellegzetességeiből kiderül, hogy a kolhozosítás ideológiai célkitűzései és a kortárs társadalmi tapasztalatok között feszülő kognitív disszonancia a parasztság földhöz és munkához való viszonyának átértékelésére redukálódott. A forrásokban szereplő eufemisztikus kifejezések – például. „gyenge téeszek” – a rendszerszintű hibák elpalástolására szolgáltak, mely azt a választ is megadja, hogy miként válhatott az állami politika részévé a saját egzisztencia elvesztéséből következő hanyag munka és adminisztráció.
Oláh Sándor kutatásai további, határokon átívelő összehasonlító perspektívákat jelentenek, melyek megmutatják a kollektivizált Székelyföld képében a román agrárium strukturális sajátosságait: a kollektívák tevékenységét és életritmusát meghatározó hatalmi viszonyok, döntéshozói hatáskörök, a termelés logisztikájának, valamint az elosztás szabályozásának dinamikáját. A változatos forrásbázisnak köszönhetően kibontakozik a tanulmányból a színlelt alkalmazkodás anatómiája: a valóságos munkaviszonyokat determináló tényezőket szükségszerűen negligálta a tervszámokhoz való igazodási kényszer, mely rejtett földtartalékokat és a termelési költségek eltitkolását jelentette. Így mind a pozícióikat féltő káderek, mind a megélhetésüket féltő téesztagok részéről kimondatlan alkuként megszületett a közös tudás: a megváltozott életvilágban a korrupció egzisztenciális létszükséglet.
Káli Csaba Zala megye térségében folytatott kutatásai a korabeli jogszolgáltatási – főként járásbírósági –szervek által termelt iratok forrásértékének kritikáját kísérli meg a „történeti tény” rekonstruálásának kontextusában, két részletesen bemutatott büntetőper kapcsán. Az esettanulmány egyszerre informatív és szórakoztató. Azontúl, hogy a szerző bevezet az alacsonyabb közigazgatási szintű jogszolgáltatási szervek enyhén szólva is hiányos iratkezelésének rejtelmeibe, a „téesz elleni izgatás” mint a szovjetizált igazságszolgáltatási intézmény által konstruált új bűncselekmény-kategória jogi definiálhatóságáról, a tanúvallomások forrásértékéről és a pártállam fegyvertényeként használt bíróságoknak a kollektivizálás sikere érdekében történt felhasználásáról nyerhetünk átfogó képet.
Czetz Balázs tanulmánya árnyalja a rendszer által „cserbenhagyott vidék” képét: amellett, hogy bemutatja a kollektivizált Fejér megye gazdasági viszonyait, képet kaphatunk a „megszilárdítás” során a pártállam által tett erőfeszítésekről az omladozó agrárszektor egybetartására, hogy elejét vegyék a téeszek munkaerejének további elvándorlásának. A mezőgazdaság helyzetének javítása érdekében a rendszer által állított korlátokat feszegető gazdasági premizálások, a vezetőség szakképzése, a jogi patronálás az állami gazdaságok részéről és a háztáji részesművelés engedélyezése – bár ezen intézkedések megteremtették az új gazdasági mechanizmus alapjait – a nemzetgazdaság más ágazatainak éves hozamával összevetve mégsem tekinthetőek eléggé sikeresnek, hiszen a termelési forma strukturális hibái ilyen módon nem voltak orvosolhatóak (187.).
Csikós Gábor tanulmánya felettébb érdekes vállalkozás. A szerző pszichológiai jártasságát felhasználva a „konszolidáció” mögötti kulisszatitkokba nyerhetünk bepillantást egy jászsági termelőszövetkezet életvilágának konfliktusmezőin keresztül. A tanulmány a téeszesítés kollektív tabusításának pszichés szövődményeiről szól. A munkafegyelmi problémákkal küszködő tagságtól kezdve a kifogásolható személyi állományú párttagságon át a tagokkal kapcsolatot sem tartó, egymással is rivalizáló vezetőségig bezárólag, ha csak a téeszen belüli részvételi demokrácia sikertelen elbábozására, vagy a vezetőségnek a községi tanács vb-től való függésére gondolunk, látható, hogy a rendszer strukturális hibáinak megnevezhetetlensége miatt a mikroközösség tagjainak színlelt szociális szerepekbe kellett bújniuk. Minden reformintézkedés ellenére közösen kellett működtetniük egy olyan diszfunkcionális rendszert, amelyben már rég nem hitt senki.
Szulovszky János tanulmánya voltaképpen a Vakvágány c. kötetben szereplő írásának folytatása. Vincze Mihály memoárja azon túl, hogy az olvasók lehetséges reakcióiról alkotott képzete mentén konstruálta újra korabeli tapasztalatait, tagadhatatlanul fontos lenyomata a „létező szocializmus” hétköznapjainak. A nagyhegyesi Vörös Október-téesz életében egykor főszerepet játszó parasztember narratívája magyarázatot adhat a Kádár-rendszer és a többségi társadalom tagjai között köttetett status quo legitimációs alapjára (255.) A rendszer iránt elkötelezett, de becsületesen dolgozó ember elbeszéléséből kirajzolódik a nagy társadalmi paradoxon: a „kádárizmus” teremtette mobilitási és innovációs lehetőségek egyfelől mutatják a rendszer „emberarcú” jellegét, másrészt pont eme „vajszívűség” okozta a rendszer bukását. Ugyanis olyan technokraták kerültek így vezető pozícióba, akik az egykori kulákok fiaiként nem is hittek a kommunizmusban, ily módon ábrándítva ki a nyolcvanas évekre a Szulovszky által közreadott ego-dokumentum szerzőjét.
Jobst Ágnes tanulmánya az állambiztonság vidéki ügynökhálózatának újraszervezését tárja fel. A kutatás vizsgálati terepe az előző kötetekből is ismert Vas megyei falu, Csepreg. Érdekes látni, ahogy egy, a Rákosi-diktatúra évei alatt a rendszerellenes megnyilvánulásai miatt stigmatizált településen a BM Mezőgazdasági Szabotázselhárító Osztálya hogyan hasznosította az informátorokat a téeszszervezés utolsó hullámának sikeressége érdekében. Az egyes ügynökök beszervezésének hátterében meghúzódó személyes okokon és motivációs tényezőkön túl betekintést nyerhetünk az állambiztonsági munka vonatkozó módszertani sajátosságaiba.
Bognár Szabina írása egy történeti földrajzi kontextusban bemutatott közigazgatás-történeti áttekintése két Győr-Moson-Sopron megyei község egyesítési törekvéseinek. A tanulmány bemutatja a trianoni határmódosítások óta fel- feltörő községegyesítési kísérleteket, az 1950-ben bevezetett tanácsrendszerre való különös tekintettel. Bepillantást nyerhetünk a centralizált, bürokratikus döntési mechanizmus működésébe: a településeket illető legfontosabb kérdésekben a központi járási szervek túlsúlya tapasztalható. A községi tanácsszervek azért vitatkoztak annyit az új település nevén, mert ez volt autonómiájuk utolsó védvonala. A híd szimbolizálta községegyesítés a körzetesítéseknek a méretgazdasági hatékonyságot előtérbe helyező országos politikai koncepciójába illeszkedett, ugyanakkor az infrastrukturális fejlesztések és a kedvezőbb beruházási lehetőségek modernizáló tendenciái ellenére sem tudta teljesen felszámolni a térség hagyományos, nemzetiségi alapú társadalmi törésvonalát.
Völgyesi Orsolya írása a kötet egyetlen egyháztörténeti tanulmánya. Forrástani szempontból a szerző Mezőfalva plébánosának Historia Domusát használja a személyes megélés hétköznapi narratívájának kortárs egyházi megjelenítésére. A mikrotörténeti tanulmány bemutatja egy falusi plébános perspektíváján keresztül a Magyar Katolikus Egyház huszadik századi történetének alapvető, strukturális változásait a klasszikus népegyházi modell szétverésétől a „kétvágányú egyház” kialakulásáig. A saját szociokulturális közegéből kiszakított pap beszűkült cselekvési lehetőségeivel analóg az egyház és a népi vallásosság visszafordíthatatlan térvesztésének traumatikus tapasztalata.
Sántha Istvánnak a Dél-Vértes térségében végzett szociálantropológiai kutatásai az egykori pusztai emberek korabeli életvilágának megszűnését igyekszik feltárni az egykori uradalmi puszta felszámolásának, s a lakosok faluba költöztetésének körülményeit illetően. Azon túl, hogy ami itt történt, az szintén az OTK jegyében zajlott, külön érdekesség, hogy mind a lebontásban főszerepet játszó állami gazdaság szállítási részlegvezetője, mind az egykori csikós elbeszéléséből kibomlik a helyi tanácsi vezetés és a pusztaiak konszenzusa. Az építőanyag szabad felhasználásának lehetőségével a hatalom a helyiek többségét érdekeltté tette a költözésben, megkérdőjelezve ezzel a pusztai miliő elvesztésének traumatikus megéléséről kialakított kutatói prekoncepciót; másrészről életszerű látleletet nyújt a kádári „létező szocializmus” működéséről.
Szima Viktória művelődéstörténeti tanulmánya a Kádár-rendszernek az 1956 utáni megváltozott politikai körülményekhez igazodó, konszolidációs törekvéseket előtérbe helyező kultúrpolitikájának, a Fejér megyei intézményi hálózat kiépítésének és szakigazgatásának történetével foglalkozik, egészen az 1976-os közművelődési törvény megszületéséig. A konszolidáció társadalompolitikai koncepciójába illeszkedően képet kaphatunk a Művelődésügyi Minisztériumnak felelős Népművelési Intézet feladatköréről, a területen dolgozó káderek képzési és műveltségi hátteréről, valamint a hatvanas évek vidéki Magyarországának lassan, de fokozatosan bővülő kulturális lehetőségeiről.
Kis József tanulmánya hiányt pótol: a Kádár-rendszer radikális szélsőbaloldali ellenzékének tevékenységéről nemhogy borsodi, de országos viszonylatban sem tudunk sokat. A tanulmányban szereplő aktivisták valószínűleg nem ismerték a maoizmus ideológiai alapvetéseit. Politikai állásfoglalásukat a sértettség motiválta, mivel a konszolidálódó rezsim a „kétfrontos harc” jegyében a társadalmi legitimáció megteremtésének akadályozóit látta bennük, ami miatt elmozdította őket pozícióikból. A szervezkedők álláspontja szerint az állampárt a szovjetek revizionista vonalát követte, vagyis a párt reformszárnya a szocialista vállalatok menedzsereivel kiegészülve szembefordult a kommunizmus meghirdetett tanaival. A tanulmány állambiztonsági dokumentumokat felhasználva mutatja meg a kínai és albán vonalat éltető ortodox sztálinisták illegális politikai szervezkedésének kiépítését, annak felgöngyölítését, s végül a fegyelmi eljárást követően a résztvevők további életútját.
Összegzésül elmondható, hogy rendkívül értékes kiadvány született, amely olvasmányos stílusával és kimerítően részletes, rendszerezett tényanyagával további kutatásokat alapozhat meg, főleg a határon túli magyar területek vizsgálatával, a „szocialista testvérországok” viszonyait illetően. Kronológiai szempontból legfeljebb annyi kifogásolható, hogy némelyik tanulmány inkább a „hosszú ötvenes évekhez” tartozik, s a Fejér megye kultúrpolitikájával foglalkozó írás kapcsán az intézményrendszer hálózatának áttekintésen túl pont ezen kultúrpolitika helyi szintű közvetítésének módjáról nem tudunk meg sokat – bár igaz, nem is ez volt a koncepció középpontjában.
Annyi bizonyos, hogy a társadalommal való kiegyezést célzó kádári „szövetségi politika” társadalmi megítélése alapos revideálásra szorul, úgy a hazai tudományos életben, mint a magyar közgondolkodásban. A hivatalos kép szerint a rezsim kimerítette a lehetőségeket a szocializmus keretein belül, ezáltal válva piacképes áruvá a nemzetközi politika tőzsdéjén. Remélhetőleg a fent említett kötet tanulmányainak példája pont emiatt ösztönöz hasonló regionális szintű kutatásokat, mely társadalomtörténeti mozaikokból új képet kaphatunk a rendszer arculatáról, elgondolkodva arról: valóban annyira vidám volt az a barakk, vagy csak innen tűnik úgy?
Az ismertetett kötet adatai: Csikós Gábor–Horváth Gergely Krisztián (szerk.): Az árnyékos oldalon. Vidéki Magyarország a rövid hatvanas években. (Magyar vidék a 20. században, 5., Sorozatszerk.: Fodor Pál, Horváth Gergely Krisztián, Kiss Réka, Ö. Kovács József). Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2020, 430.p. ISBN: 978-963-416-211-7
Sulák Péter Sándor
Borítókép: Vassurány, 1965. Magyar–Szovjet Barátság TSz lovaskocsija. Fortepan / Bojár Sándor
Ezt olvastad?
