Military landscape Baranyában – konferencia-beszámoló

2018. november 22–23-án rendezték meg a XI. Magyar Politikai Földrajzi Konferenciát Military landscape Baranyában címmel, melynek az MTA Pécsi Akadémiai Bizottság Székháza adott otthon. A mintegy hatvan előadót, kutatót felsorakoztató esemény főrendezője a PTE TTK FI Politikai Földrajzi, Fejlődési és Regionális Tanulmányok Tanszéke volt. A konferencia homlokterébe ebben az évben a 2017 óta zajló Mohács-kutatás, illetve a 2013 óta folyó Szigetvár-turbéki vizsgálatok eredményei kerültek. Beszámolónkban az előadások közül ennek megfelelően válogattunk.   

Az említett Mohács-kutatás legújabb részeredményeit Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem professzora foglalta össze Duna – mocsár – Karasica: az 1526. évi mohácsi csata főbb helyszínei című előadásában. A kutatásvezető és földrajztudósokból, történészekből, régészekből álló csapata szakított a korábbi megközelítésekkel. Bizonyítékokon alapuló módszerrel, az írott források, régi térképek, távérzékelés, a természeti földrajzi sajátosságok értelmezése, a régészeti adattár és részben térinformatikai eszközök felhasználásával modellezte a térség korabeli környezeti viszonyait és meghatározta a csata helyének főbb földrajzi jellemzőit.

Az egymást kiegészítő információk alapján a korabeli események több fontos helyszínére is fény derült. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a mohácsi csata helyét egyértelműen kijelöli a mély Duna menti mocsár, a Mohácstól délre fekvő Vizslaki-rét és a forrásokban is szereplő, most beazonosított ősi folyóvölgy, egy hatalmas árok. Ez utóbbi a síkságot keresztülszelve a Törökdombnál futott ki az eszéki útra. A csatára vonatkozó források utalásai alapján a küzdelem éppen itt, az ároknál folyt, és ez az a hely, amely mentén a felek súlyos veszteségeket szenvedtek. Ezért kerültek elő ennek közelében a már eddig is ismert tömegsírok.

Brodarics István, a csata szemtanúja korabeli beszámolójában egy színházi nézőtér módjára elnyúló dombot is említett, amelyen túl a török szultán ütette fel táborát, és amelynek lábánál Földvár falu, valamint az ellenséges lövegek helyezkedtek el. A mostani eredmények szerint az említett domb, a „színházi nézőtér forma” terület a sátorhelyi hát északi részén ismerhető fel, míg Földvár Sátorhely területével azonosítható. Miközben a kutatócsoport meghatározta az összecsapás központi területét, kizárta, hogy Majs térsége ennek része lett volna. A földrajzi és történeti adatokon túl ugyanis a majsi területen talált 16. századi hadileletek mennyisége elenyésző. Az új koncepció tehát a Borza pataktól északkeletre, Sátorhely térségébe teszi a csata főbb eseményeit, ezzel pedig részlegesen rehabilitálja a Mohácskutatás 19. századi úttörőinek elképzelését a hadicselekmények helyéről.

Fodor Pál történész professzor, az MTA BTK főigazgatója, a török háborúk emlékezetével foglalkozó első előadásában a török hódítás korának recepcióját tekintette át a balkáni országokban, Ausztriában és főleg Magyarországon. Kiindulásként felidézte a modern történet- és politikatudomány két nagy paradigmáját, amellyel az oszmán-törökök és Európa viszonyát szokás leírni: az egyik szerint ez „civilizációs és vallási összecsapás” volt, a másik viszont „összekapcsolt történelemről” beszél, és a két világ kölcsönhatásait tartja fontosabbnak.

Az előadásban érintett országokban a kutató szerint az emlékezés és emlékezetpolitika egyértelműen az első paradigmát követi. Ennek érzékeltetésére egy nagy sikert aratott bolgár filmet idézett fel, amelyből kiderül, hogy a török kor öröksége a különféle balkáni nemzeteket nemcsak a törökökkel, hanem egymással is szembeállítja. A sorsközösség elutasítása tükröződik a balkáni népek nagy „nemzeti narratíváiból” is. A magyar emlékezet sok tekintetben hasonló a balkániakéhoz, de el is tér azoktól. A török kor, különösen Mohács, egyfelől a nemzethalál, a gyász, az európai útról való letérés allegóriája lett; másfelől a törökök egyre inkább pozitív megítélése a legújabb korban számos kétértelműséghez vezet még a múltbeli események megítélésben és a mai emlékezetpolitikai akciókban is.

Második előadásban Fodor Pál Szulejmán szultán türbéjének alapítását vizsgálta. Megállapította, hogy az eddigi véleményekkel ellentétben az nem II. Szelim és Szokollu Mehmed nagyvezír közös alapítása 1574-ből. A szultáni tanácsi rendeletekből és a szigetvári szandzsák 1579. évi összeírásából nyerhető információk alapján úgy véli, sokkal valószínűbb, hogy az építkezések csak 1575-ben kezdődtek el, és az 1576-ra elkészült komplexum nem Szokollu Mehmed, hanem Murád szultán kegyes alapítványa volt.

Szintén Szulejmán szultán sírkomplexumával, pontosabban a feltárás régészeti eredményeivel foglalkozott Hancz Erika, a Pécsi Tudományegyetem és egyben a Zrínyi-Szulejmán kutatócsoport régésze. Előadásában rámutatott, hogy a kutatócsoport Szigetvár mellett, a turbéki szőlőhegyen már 2013-ban beazonosított egy három-négy hektár területű oszmán kori rommezőt. Ezen 2014-ben leletintenzitás-vizsgálat segítségével sikerült lehatárolni azt a magterületet, amelyen a geofizikai kutatások három nagyméretű, Mekkára tájolt épületet mutattak ki. 2015 őszén a három épületből álló komplexum legkisebb elemének feltárása történt meg. Ennek során kirajzolódott egy négyzetes alaprajzú, északnyugati irányból hármas osztatú előcsarnokon keresztül megközelíthető, kőlapokkal burkolt építmény, amelynek központi helyisége mintegy 7,8-szor 7,8 métert tett ki. Az 1–1,5 méter vastag, kövekből és török téglából rakott impozáns falakkal bíró objektum központi részén egy olyan nagyobb, 2 méter mély rablógödröt tártak fel, amelyet minden valószínűség szerint 17. század végi fosztogatók áshattak ki, feltehetőleg a legendás „aranyszelence” után kutatva, amely a közhit szerint Szulejmán szultán belső szerveit tartalmazta. Mihrábnak vagy minaretnek nem volt nyoma. A szerencsés módon fennmaradt és feltárt építőelemek Szulejmán szultán isztambuli mauzóleumának díszítéseivel mutattak rokonságot. Az ásatás végeztével minden jel arra mutatott, hogy a magyar és török kutatók által is birodalmi, szultáni épületként meghatározott építmény nem más, mint Szulejmán türbéje.

A feltárást követően 2015 telén elvégzett kiegészítő geofizikai felmérés a türbétől északnyugatra a mauzóleum alaprajzához igen hasonló, de annál valamivel nagyobb olyan épület részleteit mutatta ki, amelynél az előzetes vizsgálatok egy minaret alapozásának meglétét vetették fel. A feltételezett türbe és dzsámi mellett az épületsor már 2014-ben azonosított harmadik eleme annak a derviskolostornak volt megfeleltethető, amelyet az 1664. évi téli hadjárat során keletkezett Esterházy Pál-féle vázlatrajzon ábrázoltak. Ugyanakkor az ábrázoláshoz képest azzal a különbséggel, hogy a szúfi dervisek által használt L-alakú, cellás beosztású építményt 1664 után U-alakúra építették át. A dzsámi, illetve az U alakú derviskolostor északi, nyugati és déli szárnya egy részének feltárására 2016. május-júliusban, illetve 2017. augusztus-szeptemberben került sor. Szintén 2016. május-júliusban történt meg a csaknem 5 méter széles és valamivel több, mint 2,6 méter mély, a sírkomplexumot és ezzel együtt a palánkvárat körülölelő védelmi árok beazonosítása és keresztmetszeti átvágása. A 2014. évi terepbejárások, illetve a 2015–2017-es ásatások során Szulejmán szultán egykori zarándoktelepülésén 16–17. századi kerámia-, porcelán- és fajansztöredékek, kályhaszemek, keresztény és török ezüstpénzek, ékszerek, használati tárgyak, ólomtetőlemez-darabok, pisztoly-, puska- és ágyúgolyók kerültek elő.

Hóvári János, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a történetiség szerepéről értekezett az épített és táji környezet alakulásában Mohács és Szigetvár példáján keresztül. Véleménye szerint a magyar történeti és nemzeti gondolkodásban elfogadott tény, hogy mind Mohács, mind Szigetvár neve és földrajzi világa olyan történelmi eseményhez kötődik, amelyek a magyar történeti és nemzeti tudat tartóoszlopai, s ezért a nemzeti figyelem középpontjában állnak. Mohács a magyar elbukás szimbóluma és okozója az azt követő magyar évszázadok összes bajának, egyes nemzeti gondolkozók szerint még Trianonnak is. Szigetvár pedig annak a jelképe, hogy szívós, bátor és hős nép vagyunk, amelyre illik Horatius sora: „Dulce et decorum est pro patria mori.” Ugyanakkor a magyar történelemben Szigetvárhoz kötődik az erkölcsi győzelem szép és egyetemes gondolata is, s lett Szigetvár „civitas invicta”, amelyet először a szlovén Samuel Budina fogalmazott meg talán már 1567-ben. A magyarság szinte napjainkig áldozatnak tekinti magát, és egyben Leonidász, valamint Zrínyi Miklós hős katonáinak is, s ebben elégtételt nyerünk tényszerű veszteségeinkért és vereségeinkért. Nem kétséges, hogy lehetett volna más nemzeti történelmi tudatot is felépíteni a dualizmus idején – s volt is rá törekvés – csak ehhez pozitívan vagy legalább jóhiszeműen kellett volna elfogadnunk a Habsburg birodalmi eszmét, mint a magyar érdekrendszer és érdekérvényesítés eszközét, s ebben kellett volna megtalálnunk nemzetünk helyét.

B. Szabó János, az MTA BTK és a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársa, II. Lajos halálának helyszíne: táj és orális hagyomány című előadásában arról beszélt, hogy Verancsics Antal történeti iratai között maradt fenn egy unikális magyar tudósítás II. Lajos király haláláról, s eszerint Lajos király Cselénél „egy fogban a sárban vesze”. A szövegben említett „fog”, azaz fok pedig igen fontos szerepet játszott a régi magyar folyóparti víz- és halgazdálkodásban: foknak hívták azt a vágatott, amin keresztül a víz áradáskor ki tudott lépni a mederből, és apadáskor pedig az ártéren rekedt víz vissza is folyhatott. Ezekhez a vágatokhoz azonban hozzátartozott az elöntött ártér, árok, csatorna is. Nem véletlen tehát, hogy a közvetlenül az esemény időszakában keletkezett források nem is a Csele patakot említették a baleset helyszínét, hanem a Duna árterét. Ha pedig a menekülő király egy ilyesféle időszaki „halastó”, hirtelen felduzzadt vizében lelte halálát, akkor már érthető, hogy miért épp környékbeli halászok találhattak rá a holttestére. Így pedig a 16. században még a helyi hagyomány is hitelesen  tarthatta számon a király halálának helyszínét a Duna-menti Csele falu közelében.

Tóth Gergely, az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársa előadásában a mohácsi csatáról beszámoló 16. századi elbeszélő forrásokat tekintette át. Kutatásai során új, korábban nem vizsgált forrásokat talált a csatára vonatkozólag (Ursinus Velius 1531-ben készített kéziratos Mohács-története; Wolfgang Lazius: Rerum Austriacarum decades című nagy munkájának a mohácsi csatára vonatkozó része; Paulus Iovius 1551-ben megjelent II. Lajos-életrajza). Emellett vizsgálódásai kiterjedtek a korábbról már ismert elbeszélő forrásokra is (Cuspinianus, Brodarics, Iovius, Camerarius, Dubravius, Zsámboky, Szerémi, Zermegh, Bencédi Székely, Heltai, Sigler Mihály, Brutus, Istvánffy, Memoria rerum). Megállapította, hogy a mohácsi csata emlékezete kezdettől fogva átpolitizált volt, mivel a Habsburgok udvari történetírói a magyar vezető elitet, illetve Szapolyai Jánost tették felelőssé a vereségért – míg az utolsó nemzeti király oldalán álló historikusok igyekeztek visszaverni ezeket a vádakat. Tóth szerint a mohácsi vereség a Jagelló-kor emlékezetét is alapvetően befolyásolta, mivel a csata utáni nemzedékek az 1490–1526 közötti éveket a mátyási „csúcsponthoz” képest hanyatló időszaknak érzékelték, amely katasztrófába torkollott. A humanista szerzők a korszak értelmezéséhez az antik római történetíró, Sallustius hanyatlás-modelljét vették át, a tespedésben, tétlenségben, fényűzésben találva meg a bajok okait.

Varga Szabolcs, szintén az MTA BTK tudományos munkatársa II. Lajos halálának emlékezete című előadásában szintén a király halálával, és főleg ennek történetírói, valamint lokális hagyományával foglalkozott. A referátum első felében a halálhellyel kapcsolatos víznevek elemzésére került sor, ugyanis a Csele-patak elnevezés első említése csak hatvan esztendővel az ütközet után került először lejegyzésre Sigler Mihály, a környéket egyébként nem ismerő erdélyi történetíró művében. Minden egyéb történeti szövegben a Karasicát emlegették a király halálának színhelyeként. A látszólagos ellentmondás úgy oldható fel, hogy a folyószabályozás előtt valójában a Karasica – magyarul Sárvíz – gyakran váltogatta a medrét, sokszor kiszámíthatatlanul, több ágban haladt Baranyavár irányába, Mohácstól délre és északra egyaránt említik, és e számos vízfolyásból éppen a csata emlékezete miatt kapott külön nevet – Csele – az egyik ér. A 17. század folyamán a Krassó-Karasica illetve a Csele nevek sokszor szinonimaként szerepeltek a csatatér leírásokban és csak a 19. század irodalmi kánonja tette kizárólagossá az utóbbi elnevezést. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a 16. század végére már a helybéliek is bizonytalanok voltak Lajos halálának lokalizációjával kapcsolatban, hiszen például Stephanus Gerlachnak 1573-ban olyan helyen mutatták meg a halálhelyet – Mohácstól délre –, ahol ez nem történhetett meg. Ez valójában nem meglepő, hiszen a történettudomány számára evidencia, hogy a helyi emlékezetet csak kontinuus népesség képes nemzedékeken keresztül fenntartani. Ám mivel éppen a csatatér térségében a 17. század folyamán szinte teljes lakosságcsere zajlott le, így a helynévanyagban és folklórban visszaköszönő csatára vonatkozó utalások már inkább a 19. századi romantikus irodalom és a mind szélesebbé váló oktatás újratanításának következményei. Így ezek nem lehetnek bizonyító erejű forrásai a mohácsi csatának és Lajos király halálának.

Kitanics Máté geográfus-történész, az MTA BTK tudományos munkatársa A szigetvári military landscape Leandro Anguissola 17. század végi térképei alapján címmel tartott előadásában rámutatott, hogy Szigetvár 16–17. századi történetében számos, a helyi katonai tevékenység által formált tájról információt nyújtó dokumentumot ismerünk. Ezek közül is kiemelkednek Leandro Anguissola császári hadmérnök vázlatrajzai, amelyek az 1689. évi ostromblokádot, illetve a vár és város korabeli szerkezetét mutatják be. Különösen jelentős a mérnöki munkák közül az a 2018-ban újonnan előkerült áttekintő blokádrajz, amelyik a turbéki szőlőhegyen Szulejmán szultán ekkor még fennálló zarándoktelepülését is ábrázolja.

A kutató a három térképi ábrázolás összevetése alapján részletesen is bemutatta Szigetvár 17. századi erődrendszerét és településszerkezetét, a mocsár- és árokrendszert, az úthálózatot, az ostromblokád felépítését, de kitért a Lenadro Anguissola által ábrázolt szultáni halálhelyre az Almás-patak mentén, és a szőlőhegyen feltüntetett Turbék kérdéskörére is. A szigetvári Anguissola térképek elemzésének egyik közeli haszna – mint azt Kitanicstól hallhattuk –, az lehet, hogy a Zrínyi-Szulejmán Kutatócsoport ezek segítségével a következő hónapokban beazonosíthatja az 1688–1689. évi ostromsáncokat.   

Miért került sor egyáltalán az 1566-os szultáni hadjáratra? – ezt a kérdést tette fel előadásában Glück László, az MTA BTK TTI kutatója. A szulejmáni „aranykor” utolsó nagy magyarországi hódító hadjáratát diplomáciai alkudozások sora előzte meg. Ezek vizsgálata során kiderült, hogy valójában eredetileg mindkét nagyhatalom békét akart, olyannyira, hogy 1565 februárjában sor is került a béke ratifikálására, mégpedig nyolc évre. A béke ügyét azonban zátonyra futtatta, hogy a törökök az utolsó pillanatban megpróbáltak kialkudni védencük, az erdélyi fejedelem számára egyetlen várost, a bányászatáról és pénzveréséről híres Nagybányát. A módosítás, amelyről a törökök is tudták, hogy nélkülözi a jogalapot, lehetetlen helyzetet teremtett a Habsburg uralkodó számára, és megingatta a császár bizalmát a szultán iránt. A felek megpróbálták a végsőkig életben tartani a diplomáciai megoldást, de közben zajlott a Habsburg-házi magyar király és az erdélyi fejedelem közötti háború is, amelynek során időről időre történtek olyan hadiesemények a császár részéről, amelyek a törökök különös felháborodását váltották ki, és a török vezetés szemében kikezdték a császár hitelét a békét illetően. A kölcsönös bizalmatlanság egyre fokozódó légkörében is egy ilyen hadiesemény jelentette az utolsó cseppet a pohárban: 1565 októberében a Habsburg csapatok épp a törökök által átadni kért Nagybányát foglalták vissza az erdélyiektől, amelyet követően a szultán meghozta döntését a háborúról.

A konferencián számos további előadás is elhangzott, a teljes programot itt találják.

A konferencia zárásaként november 23-án Pap Norbert, Hóvári János és Kitanics Máté vezetésével csoportos szakmai kirándulásra került sor Szigetváron és Turbékon, ahol a résztvevők az oszmán kori emlékekkel, a Zrínyi-örökséggel és a kutatási eredményekkel ismerkedhettek meg.

Szabó Róbert (PTE FDI PhD-hallgató)

Ezt olvastad?

A „fáraó átkától megmenekült” egyiptológus, Howard Carter, Tutanhamon fáraó sírjának felfedezője

„Személy szerint én úgy tekintek Carterre, mint egy változásra az egyiptomi történelemben. Képesítése vitatható volt, [és] kezdetben egy régész helyszíni

X