„A szorgalmas munkának és az áldozathozatalnak meglesz a gyümölcse” – interjú Papp Sándorral

Papp Sándor a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Történelemtudományi Doktori Iskola vezetőjeként, az SZTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék tanszékvezető egyetemi tanáraként és az MTA–SZTE Oszmán-kori Kutatócsoport alapító témavezetőjeként dolgozik. Kiemelt kutatási területének számít a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom diplomáciai kapcsolatrendszere, valamint az Oszmán Birodalom keresztény vazallus államainak a története, különös tekintettel Erdélyre. Papp Sándorral eddigi pályájáról, kutatásairól és terveiről Dávid Benjámin beszélgetett.

Papp Sándor. Kép forrása: http://hist.bibl.u-szeged.hu/

Újkor.hu: Hova vezethető vissza a történelem iránti érdeklődése?

Papp Sándor: A nagymamámhoz. Amennyire én endrődi vagyok, ő annyira borosjenői volt, és az ő identitását is megéltem, ugyanis szerintem többféle kötődése lehet egy embernek az életében. Az, hogy nekik 1919-ben „Magyarországra” (Endrődre) kellett menekülniük a román megszállás miatt, továbbá, hogy meghúzták a határt, a nagymamám számára elfogadhatatlan volt. Gyerekkoromban minden este mesélt, többek között a borosjenői várról, és arról, hogy az egyik felmenőm részt vett a szabadságharcban, a fegyverletétel után Világosnál menekült el. Tőle tudom azt is, hogy az egyik ősünk a „Lamoli” család leszármazottja, amely Elzász-Lotaringiából vagy Belgiumból érkezett, és telepedett le a 18. században a Temes-vidéken. Nagymamám mindig a történelemről mesélt, nála minden a múlt volt. A Tolnai Világlapjából az első világháborús példányok ott álltak bekötve a polcunkon. Egyszer, amikor kisfiúként betegen otthon feküdtem, az 1916-os számot olvastam, és jobban tudtam, hogy mi történt az első világháborús fronton, mint az akkori világban. Azt is ott olvastam először, hogy meghalt Kossuth Lajos vagy Ferenc József. Tehát úgy gondolom, hogy nagymamám olyan történelmi miliőt teremtett, amelyik elég távol állt a 20. századtól. Emellett meghatározónak bizonyult számomra az endrődi Tájház, illetve az otthoni helytörténeti kör, amiben a település helytörténetével foglalkoztak. Nagy hatással volt rám a középiskolai történelemtanárom, Varga József és a gimnázium későbbi igazgatója, Kovács Béla, aki rendkívül elkötelezett volt a helytörténet iránt.

Mi inspirálta, hogy Erdélyi törökkori történetét kezdje el kutatni?

Amikor Szegeden a főiskolán tanultam, még úgy gondoltam, hogy a magyar őstörténettel szeretnék foglalkozni. A fordulópontot az jelentette, amikor Szegfű László tanár úrnál tartottam egy szemináriumi referátumot. Rengeteget kutattam, és számos kritikai észrevételt fűztem az olvasottakhoz. Szegfű tanár úr azt mondta, hogy addig mondhatom, amíg a végére nem érek. A referátum négy óra hosszán át tartott. Ezután az ő tanácsára jelentkeztem Szegeden az altajisztika szakra. Közben átjelentkeztem a főiskoláról az egyetemre, és hivatalosan is történelem-altajisztika szakos lettem. Ezt követően jutottam ki Izmirbe (Törökországba) három és fél hónapra. Ezalatt az idő alatt sikerült a török tudásomat úgy felerősítenem, hogy hazaérkezve már folyékonyan beszéltem a nyelvet. Az ott eltöltött időszak rádöbbentett, hogy hazánknak milyen mély kapcsolata van a törökökkel. Történelem szakos tanulmányainkban az erdélyiek és az oszmánok viszonyát elég sematikusan tárgyaltuk, igazán csak fokozatosan ismertem fel, hogy a témára mekkora mennyiségű levéltári anyag maradt fenn. Ivanics Mária tanárnő hívta fel a figyelmemet egy alig ismert fejedelem, Barcsay Ákos uralmára, akivel – noha nagyon furcsa módon került hatalomra – keveset foglalkozott a magyar történetírás. Két régi törökországi forráskiadásban részben fényképeken, részben arab és latin betűs átírásokban közölték a fejedelmi beiktatására vonatkozó iratokat is törökül. Engem nagyon izgatott a kérdés, megpróbáltam lefordítani ezeket, miközben addig az arab betűket sem nagyon ismertem. Végül készítettem egy fordítást, ami szörnyűre sikeredett. Később Ivanics Mária, illetve a budapesti török tanszéken Dávid Géza sokat csiszolgattak rajta, hogy elkészülhessen belőle az első komolyabbnak tűnő (valójában nagyon kezdetleges) publikációm. 

Papp Sándor. Fotó: Dávid Benjámin

Nagy hatással volt rám tehát egyrészt a nagymamám: neki köszönhetően kezdtem el érdeklődni a történelem és Erdély iránt. Másrészt Ivanics tanárnőnek is rendkívül nagy szerepe van abban, hogy ma ezzel foglalkozom, hiszen ő vetette fel, hogy vizsgáljam meg az erdélyi fejedelmek szultáni levelezését.

Kik oktatták akkoriban a főiskolán és az egyetemen? Kik formálták közülük leginkább a szemléletét?

A már említett Szegfű Lászlót szeretném elsőnek kiemelni, aki minden óráján hangsúlyozta a források használatának a fontosságát. „Ha az ember valamit el akar dönteni, akkor mindennek utána kell nézni, és meg kell keresni az eredeti szövegeket.” Ezt a forrásközpontú szemléletet vallom én is. Ivanics Máriától és Dávid Gézától rengeteget tanultam a paleográfiáról és a kéziratolvasásról. Talán az ő óráikon sajátítottam el a legnagyobb ismeretanyagot a tanulmányaim során. Sokat formált a szemléletemen az a két és fél év, amit Bécsben töltöttem, ahol Európa egyik legjobb oszmán paleográfusa, Claudia Römer volt a témavezetőm. Azóta is jó barátságban vagyunk, meg szoktam hívni Szegedre is. Most már a doktoranduszaimnak tart órákat. Mellette Markus Köhbach és Ernst Dieter Petritsch is rendkívül sok hasznos tanáccsal és információval látott el az oszmán és Habsburg diplomáciai kapcsolatokról, valamint magukról az iratokról, illetve a levéltári anyagokról. Fazekas Istvánt is szeretném kiemelni, aki húsz évig a bécsi levéltári gyűjtemények magyar levéltárosaként rengeteg szakmai segítséget adott. Meg kell még említenem Demény Lajost, akivel akkor ismerkedtem meg, amikor Bukarestben végeztem levéltári kutatást. Rendkívül jó latin és magyar paleográfiai tudással rendelkezett, tudott németül, anyanyelvi szinten románul, oroszul és ószlávul is. Elkötelezett volt a magyar történelem iránt, és sokat segített, hogy más szemmel lássam és kutassam Erdély történetét.

Papp Sándor a Szegedi Történészhallgatók Egyesületének konferenciáján

Beszélne arról, hogy hallgatóként hogyan jutott el Bécsbe?

Mint már említettem, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakja első két éve után a jó tanulmányi eredményeim alapján átjelentkeztem a József Attila Tudományegyetem történelem szakára, ugyanakkor felvettem az altajisztika szakot is. Itt kezdtem el törökül tanulni. Később átjelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem török szakára, amit Ivanics Mária és Dávid Géza irányításával végeztem el. A legfontosabb bécsi levéltárakban működnek magyar levéltári delegátusok, akik persze cserélődnek az évek során. Ivanics Mária férje is kint volt néhány évig, így a tanárnőnek köszönhetően jó kapcsolatot sikerült kialakítanom az osztrák tanárokkal. A bécsi kiadványokból tanultunk, ami rendkívüli módon inspirált arra, hogy megismerhessem az eredeti levéltári anyagot. A kiutazásra 1994-ben nyílt lehetőségem. A Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj jelentette a keretet, amelyre Békési Imre nyelvészprofesszor ajánlására nyújtottam be pályázatot. Miután elnyertem, és kiutaztam Bécsbe, egyből beiratkoztam a levéltárba, valamint egy német nyelvtanfolyamra, hogy fejlesszem a nyelvtudásomat. A levéltárban török iratokat kutattam eleinte, később az 1526–1606 közötti összes diplomáciatörténeti oklevelet, jelentést és forrást átnéztem. Az ösztöndíjas időszak végén döntöttem el, hogy szívesen doktorálnék Bécsben. Az első félév után sikerült hat egymást követő pályázatot elnyernem, amivel összesen két és fél évet töltöttem el Bécsben. Ebben az időszakban Törökországba is eljutottam kutatni. Nagyon jó ösztöndíjat kaptam, de csak hat hónapig, ezért nagyon takarékoskodtam, hogy minél tovább kitartson a pénz, és minél tovább Bécsben maradhassak. A disszertációm nagy részét megírtam a kint töltött idő alatt, itthon még egy fél évet dolgoztam rajta, utána már csak finomítottam a szöveget. Sokat segítettek az osztrák kollégák az oszmán-török oklevelek németre fordításában, míg a feleségem nyelvtani és stilisztikai szempontból nézte át a szöveget. Az elkészült, 1998-ban megvédett disszertációm az erdélyi fejedelemség kialakulásának történetével (1526–1606) foglalkozik. Claudia Römernek köszönhetően az Osztrák Tudományos Akadémia kiadásában 2003-ban jelent meg.

Lát különbséget a hallgatók és doktoranduszok akkori és mostani lehetőségei között?

Nem voltam Magyarországon doktorandusz. Azt az időszakot éltem meg, amikor kinyílt a világ. Úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik Budapesten végeztek (török szakomat ott végeztem, de Szegeden éltem és dolgoztam), hamarabb tudtak nemzetközi kapcsolatokat kiépíteni. A szegedi főiskola kevés olyan oktatóval rendelkezett, aki magas szinten beszélt volna idegen nyelveket. Abban az időszakban elsősorban a szocialista országokba lehetett kutatóútra menni. Abban, hogy én Törökországba és Bécsbe mehettem kutatni és tanulni, sokat számított az 1989-es nyitás. A mai hallgatók sokkal könnyebben szólalnak meg idegen nyelven, ugyanis megváltozott az idegen nyelvhez való viszony. Már kevésbé van meg bennük az a görcsösség, ami bennünket, de engem mindenféleképpen jellemzett hallgató koromban. Úgy vélem, hogy ma már sokkal könnyebben hozzá lehet jutni egy jó szintű nyelvtudáshoz. Ezt hivatottak segíteni az Erasmus-kapcsolatok is: megfelelő tudásalappal gyorsan és hamar el tudja sajátítani a nyelvet az ember. Úgy gondolom, hogy a megfelelő nyelvtudás kulcskérdés. Ha ennek birtokában van az ember, akkor könnyebb számára a mozgás. Fontos, hogy az érdeklődési körünk iránt legyünk elkötelezettek, de lássunk más perspektívákat is. Sokat foglalkoztam Erdéllyel és a román történetírással, elkezdtem románul is tanulni. Levéltárba járva és sok román szakirodalmat olvasva megértettem azt, hogy miért gondolkoznak másképp, és miért veszik a nemzetépítés kérdését véresen komolyan. Fontos, hogy sokat olvassunk, de nemcsak magyarul, hanem idegen nyelven is. Ez segíthet abban, hogy a történelmi kérdéseket többféle dimenzióból is megfigyelhessük. Ez nem azt jelenti, hogy mindent, amit megértettünk, el is kell fogadnunk, de legalább kialakul egy alapos kritikai attitűd bennünk.

Papp Sándor. Fotó: Dávid Benjámin

Ön Heidelbergben is kutatott már. Miként nyílt erre lehetősége?

2004 és 2005 között a Humboldt-ösztöndíj keretén belül kutathattam és oktathattam Heidelbergben az orientalisztikai intézetben. Az volt a célom, hogy az akadémiai doktori disszertációmat ekkor írjam meg, és azért is esett a választásom Heidelbergre, mert ott nagyon jó könyvtár található. Az ottani közel-keleti nyelvek tanszékén órákat is tarthattam, amelyeken török iratok olvasását és fordítását tanítottam németül. Végül is a nagydoktori disszertációmat nem sikerült megírnom, de közel 360 oldalnyi fordítást készítettem a forrásokból. Az erdélyi fejedelmek 17-18. századi oszmán kapcsolatairól egy nagy kéziratot állítottam össze 680 oldalon, amely még mindig nincs kész. Mivel ez a munka túlnyúlt az akadémiai doktori disszertációk terjedelmi korlátján, egy másik témát választottam a nagydoktorim számára, amit végül Török szövetség–Habsburg kiegyezés – A Bocskai-felkelés történetéhez címmel védtem meg. A heidelbergi munkálataimból, a sok elvégzett fordításból tehát még nem született meg az összefoglalás, de előbb vagy utóbb el fog készülni. Eredetileg minden nemzetközi munkámat a török mellett német nyelven készítettem, azonban látom, hogy a tudományos életben lassan csak az angol nyelvű publikációk érik el a nemzetközi szakma ingerküszöbét. Valószínűleg az erdélyi fejedelmek beiktatását érintő könyvemet is angolul fogom megjelentetni.

Milyen feladatokat lát el a Szegedi Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskola vezetőjeként?

Budapesten és Szegeden egyaránt voltam már tanszékvezető. A Szegedi Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának egy tragikus esemény, egy nagyon kiváló középkorász professzor, Koszta László halála következtében lettem a vezetője. Ez a megbízatás bizonyul az eddigi adminisztratív feladataim közül a legnehezebbnek. Öt doktori programot kell koordinálni, mozgásban tartani. A mai napig elkötelezett vagyok a tudományos kutatás iránt, különösen a fiatal doktoráló hallgatókkal, a doktoranduszokkal való együttműködés számít nagy szellemi inspirációnak. Nagyon szeretek velük dolgozni. Az elmúlt évektől kezdve sok külföldi hallgató doktori disszertációját vezetem. A magyarok mellett szíriai arab, perzsiai török, törökországi török hallgatókkal dolgozom, mellettük olaszok és osztrákok is jöttek. A doktori óráim zömét mára már angolul tartom, de gyakran vegyesen, törökül és németül is. Emellett alapítottam a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával egy kutatócsoportot, amelynek az a feladata, hogy megjelentesse a 15. századtól 1739-ig az összes török–magyar majd török–Habsburg békeszerződés példányait.

Papp Sándor a Szegedi Történészhallgatók Egyesületének konferenciáján

Mesélne a jelenlegi kutatásairól és a jövőbeli terveiről?

Három nagy projekten dolgozom jelenleg. Az egyik ezek közül Simon Reniger konstantinápolyi Habsburg-követ, vagyis rezidens 1649 és 1660 közötti időszakának Bécsbe küldött követjelentéseit érinti. A követjelentései igazi kincsesbányát jelentenek a 17. századi oszmán mindennapokra. Európa és részben Ázsia sok szegletére vonatkozóan vannak benne adatok, emellett a kapcsolati hálóját is feltérképezhetjük belőlük. Kiderül például az is, hogy a Habsburg-követek a szultáni udvarban a követi rangsorban hol helyezkedtek el.

Az akadémiai kutatócsoportom, mint említettem, a középkori Magyar Királyságnak, majd a Habsburg Monarchiának az Oszmán Birodalommal kötött latin és török nyelvű békeszerződéseit készíti elő kiadásra. Már régóta dolgozom az Erdélyi Fejedelemség diplomáciatörténetén, amelyet szeretnék befejezni, és egy terjedelmes könyv formájában kiadni. Emellett van egy Bocskairól írt kötetem, amelyet most angol nyelven szeretnék megjelentetni.

Papp Sándor. Kép forrása: http://hist.bibl.u-szeged.hu/

Végezetül egy neves török professzornak, Tayyip Gökbilginnek a hagyatékával is foglalkoztam az utóbbi években. Erre a munkára mindig fordítok valamennyi időt, amikor Isztambulban járok. A dokumentumokat a fiával, Altay Gökbilginnel tekintettem át, akivel nagyon jó viszonyba kerültem. Hatalmas anyagról beszélhetünk, hiszen két nagy szoba tele van kéziratokkal és könyvekkel. Jegyzeteket készítek arról, hogy van-e a hagyatékból olyan anyag, amely még kiadásra vár. Így került elő egy szinte teljesen kész II. Murád életrajz, amely jegyzetekkel együtt háromszáz oldal.

Hogyan látja a saját jövőjét?

Ha a jó Isten megadja azt, hogy erőben, egészségben maradhassak, és bírom a munkát, akkor nem félek a jövőtől. Nagyon ragaszkodom a családomhoz. Szeretetben és békében élünk, és ezt a sok mindent, amit csinálok, másképpen nem is lehetne elvégezni. Tervezem, hogy a jövőben kevesebb adminisztrációt fogok végezni, ami jelenleg nagyon megnehezíti a feladataimat. Szeretném folytatni a tudományos munkáimat. Nagyon sok energiát elvesz a hallgatókkal, doktoranduszokkal való foglalkozás, de egyúttal szellemi inspirációt is ad a munkámhoz. Hetente tartok órákat, ahol gyakorlati tudást kell átadni, mert a kéziratok olvasását több éves kemény munkával lehet csak elsajátítani. Nagyon szeretek kutatni, ezt nagyon sokáig szeretném még csinálni. Az utóbbi időben lett még egy nagy szerelmem az eddigi témáim mellett, mégpedig az oszmán–perzsa kapcsolatok vizsgálata. Az Oszmán Birodalom külpolitikáját többnyire európai nézőpontból vizsgáljuk. A 16-17. században nagyon jelentős a birodalom keleti határvidéke is. Időnként az Oszmán Birodalom keleti és nyugati szomszédja összefogott egymással, a Habsburg-követségnek állandóan figyelni kellett, hogy mi történik keleten. Ahogy az oszmán oklevelek mondják: „A barátom barátja a barátom, az ellenségem ellensége légy!” Ez nemcsak a modern diplomáciában van így, hanem a kora újkoriban is. Perzsiát hiába hódították meg az arabok, egy olyan iszlamizált perzsa kultúra alakult ki, amely szétsugárzott egész Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Ha kinyitok egy török krónikát vagy oklevelet, gyakorlatilag majdnem ugyanaz a nyelv szólal meg benne, mint ami egy középkori perzsa forrásban.

Milyen tanácsokkal látná el azokat a fiatalokat, akik a történelem iránt érdeklődnek?

Legyenek elkötelezettek a kutatások iránt. Az a tapasztalatom, hogy ha valaki nagyon komolyan veszi a munkáját, nem lankad, és új eredményeket hoz, nem sajnálja az energiáját, akkor esélye van komoly eredményeket elérni. Hiszem azt, hogy a szorgalmas munkának és az áldozathozatalnak meglesz a gyümölcse. Bár a jelen világunkban nagy a kísértés, hogy a jól képzett fiatal jól fizető állásra jelentkezzen, és ne az egyetem doktori képzésére. Érthető is, hiszen a bölcsészettudományok anyagi megbecsülése nagyon elmaradt a gazdasági vagy a közszférához képest. Remélem, hogy egyszer ennek a szakmai körnek is lesz szószólója, és rendezi fogják a különösen a fiatalabb kollégákat sújtó megalázó anyagi helyzetet. Ennek ellenére szomorúnak tartom, ha valakinek olyannal kell foglalkoznia egy életen át, amit nem szeret. Úgy gondolom, hogy aki nagyon elkötelezett, az vágjon bele a kutatásba, találjon egy jó témát és egy jó témavezetőt, akivel hatékonyan tud együtt dolgozni. Végezze rendesen a munkáját, mert ha ezt tisztességesen és jól csinálja, akkor biztosan meglesz az eredménye.

Dávid Benjámin

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket