Mi lett veletek honvédek? – Az 1848/49-es honvédek sorsa a megtorlás és a dualizmus alatt

A Szegedi Történészhallgatók Egyesülete (SZETE) legutóbbi kerekasztal-beszélgetésének középpontjában az 1848/49-es honvédek sorsa és utóélete állt, a forradalom és szabadságharc leverését követő évtizedekre fókuszálva. A 2023. március 21-i kerekasztalra a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar (SZTE BTK) főépületében, a Cafe Radnótiban került sor. Az esemény beszélgetőpartnerei Ress-Wimmer Zoltán, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főelőadója és Zakar Péter, az SZTE BTK tanszékvezető egyetemi tanára voltak. A beszélgetést Krizsán Bálint, az SZTE Történelemtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója moderálta.

A kerekasztalt bevezető első kérdésként felmerült, hogy milyenek voltak a honvédek hétköznapjai a forradalom és szabadságharc alatt. Hogyan gyakorolták például a vallásukat? Milyen volt az egyházak szerepe? Zakar Péter válaszában kifejtette, hogy a lelkészeknek és a papoknak nagy szerepe volt a polgári átalakulásban, hiszen sokan nem tudtak írni-olvasni, ezért ők magyarázták el a törvényeket, rendeleteket. Kossuth Lajos is fontosnak tartotta, hogy a magyar hadseregben megszervezzék a tábori lelkészi szolgálatot. A papoknak nagy szerepe volt a harcok idején a humanitás terén is.

Zakar hozzátette, hogy a vallásosság terén egyfajta kettősség figyelhető meg abban a tekintetben, hogy egyre több ember szakadt el az egyháztól, de sokan voltak olyanok is, akiknek az életében a vallás továbbra is fontos szerepet játszott. Példaként említette Knezić Károly honvéd vezérőrnagyot, az aradi vértanúk egyikét, aki bevezette a mindennapi szentmise-látogatást.

Annak kapcsán, hogy milyen hatása volt a honvédekre a fegyverletétel, és mi várt rájuk 1849. augusztus 13. után, Zakar kifejtette, hogy kezdetben az osztrák politikusok nem tudták, hogy mit kezdjenek a lázadókkal. Létrehozták a hadsereg rendőri osztályát, akik a bujdosó honvédeket keresték. 1849. július 1–2-án Julius Jacob von Haynau táborszernagy Ferenc József császár jóváhagyásával proklamációt bocsátott ki, amely elrendelte a hadbíróságok felállítását. A proklamáció olyan tágra szabta a felelősségre vonandók körét, hogy 1849 decemberében Haynau kiadott egy rendeletet, amelyben parancsba adta, hogy aki 1848-ban lázadt fel, azt nem kell felelősségre vonni. Ennek ellenére is 50-60 ezer embert soroztak be a császári-királyi hadseregbe. Zakar példaként említette, hogy báró Podmaniczky Frigyest és több értelmiségi embert is besoroztak ekkor. Az osztrákok később rájöttek, hogy ez hiba volt, hiszen a besorozott katonák Itáliában is terjesztették az eszméket, ezért lehetővé tették a megváltást. A külföldi reakció azonban olyan negatív volt, hogy 1849 októberének végén leállították a kivégzéseket. Haynau és Ferenc József egymást okolták a véreskezűségért.

A honvédek elleni leggyakoribb ítélet a börtönbüntetés volt. Kisebb amnesztiákra már sor került 1856 és 1859 között, azok számára, akiket kizárólag az 1848/49-es cselekedeteikért ítéltek el. Emellett pénzbüntetéseket is kiszabtak, a Kossuth-bankókat pedig összegyűjtötték az osztrákok. A szabadságharcban részt vett papok csak 1860–1861-ben kaptak plébániát, amikor visszaállították a magyar alkotmányt. Az emigráció csapás volt azoknak, aki nem tudták a képességüket hasznosítani külföldön. Ress-Wimmer Zoltán mindezt azzal egészítette ki, hogy a megtorlások kapcsán a családtagokat is érintette a vagyonelkobzás. A rokkant és nincstelen honvédeknek tiltották a koldulást, így a megélhetésük is veszélybe került. Azok a honvédek, akik emigráltak, és eljutottak például Kubába, Mexikóba, Észak-Amerikába, Itáliába, Argentínába, de akár még Madagaszkárra is, a katonai hírnevüket ott is gyarapították, és megállták a helyüket a harcok során.

A honvédeknek a katonai pályáját, a papoknak az egyházi pályáját vetette vissza a forradalom és szabadságharc bukása. Ehhez kapcsolódóan hangzott el a kerekasztal következő kérdésfelvetése: milyen lehetőség maradt számukra, hogy biztosíthassák a megélhetésüket?

Ress-Wimmer Zoltán kifejtette, hogy 1860-ban megváltozott a politikai helyzet, rövid ideig fel lehetett vállalni az 1848/49-es honvéd múltat, ezért honvédegyleteket alapítottak. Ezeknek az egyleteknek volt városi, területi, kerületi, széki és országos szervezete is. A honvédegyletek az özvegyeket, árvákat, rokkantakat támogatták, segélyezték, de politikai célzatuk is volt. Kiszűrték például maguk közül az álhonvédeket, akik nem vettek részt a harcokban.

1861-ben az emigráció is próbálta felhasználni a honvédegyleteket, egy esetleges újabb szabadságharc esetére. Azonban még ebben az évben betiltották a honvédegyleteket, ezt követően a szabolcsi honvédegylet illegalitásban működött, a többi pedig megszűnt. Később, az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után ismét fel lehetett vállalni a honvéd múltat, ekkor a honvédegyletek is újjáalakultak; körülbelül 90 ilyen egylet létezett. Új céljuk a magyar királyi honvédség létrehozása volt, emellett a honvédeket segélyezték, de ezek az összegek minimálisak voltak. A honvéd múlt volt a feltétele annak, hogy valaki belépjen a honvéd egyletekbe, ezt a rendszert azonban sokan próbálták kijátszani álhonvédként.

1869-ben felmerült, hogy a honvédeknek hozzanak létre egy veterán otthont, ez lett a későbbi Honvédmenház.

Az 1848/49-es eseményekről egyre gyakrabban megemlékeztek, emlékműveket állítottak. Zakar Péter hozzátette, hogy az első alapítványok között volt a Haynau-alapítvány, amely a honvédek és a császári katonák segélyezését is támogatta. Amikor Ferenc Józsefet 1867-ben megkoronázták, tett egy gesztust és koronázási ajándékként pénzt ajánlott fel a honvédek árváinak, de kikötötte, hogy 1848/49-es honvédtábornok nem játszhatott szerepet az ő hadseregében.

Ezt követően felmerült a kérdés, hogy a honvédek hogyan tudták magukat igazolni, azaz milyen módon tudták bebizonyítani, hogy részt vettek a szabadságharcban. Ress-Wimmer Zoltán elmondta, hogy a honvédtisztek esetében könnyebb volt a helyzet, mert megmaradt az iratuk vagy a közlöny által azonosították őket. A közhonvédek és az altiszti állomány tekintetében már problémásabb volt a helyzet, ugyanis a megtorlástól való félelem miatt az iratok elvesztek, eltüntették azokat. Az országos honvédegylet bevezetett egy rendszert: az adott honvédnek le kellett írni, hogy melyik alakulatban és melyik elöljáró alatt szolgált, illetve mely csatákban vett részt. Emellett két bajtársnak is igazolnia kellett az adott honvédet, és azt, hogy együtt szolgáltak. Ress-Wimmer azonban hozzátette, hogy ezzel a rendszerrel többen visszaéltek és hamisan tanúskodtak. Az 1900-as évektől pedig az jelentette a problémát, hogy egyre kevesebb 1848/49-es honvéd volt már életben.

A kerekasztal következő témája a honvédek társadalmon belüli megítélése, a honvédek reprezentációs szerepe volt. Ress-Wimmer szerint annak, ha 1848/49-es honvéd volt, már önmagában is jelentősége volt, hiszen már a dualizmus korában is érzékeny volt a társadalom a honvédek sorsára.

Amikor a Honvédmenházat fel akarták építeni, országos gyűjtéseket, bálokat, hangversenyeket szerveztek az ügy támogatására. Az adományozók között volt többek között például Kossuth Lajos és még maga Ferenc József is.

Az egykori honvédek benne voltak a köztudatban, és Ress-Wimmer kiemelte, hogy főként az 1890-es években élték a „reneszánszukat”. A századforduló után a jó kiállású öreg honvédek kiálltak az állami ünnepségeken, megemlékezéseken, koszorúzásokon. Az első világháború után is „heroikus” kép élt a honvédekről, hiszen ekkor már egyre kevesebben voltak még életben. A világháború után azonban újfent sok volt a hadirokkant, a régi honvédeknek pedig már nem volt akkora kultusza. Zakar Péter azzal egészítette ki mindezt, hogy a kultusznak volt egy tárgyiasult formája is, ugyanis több szabadságharcos múzeum létesült. Ilyen volt például 1892-ben a Kolozsvári Ereklye Múzeum, a Kuszkó István-féle Kolozsvári Ereklye Múzeum, Aradon az Ereklye Múzeum, de Budapesten a Nemzeti Múzeumba is kerültek szabadságharcos emléktárgyak.

Krizsán Bálint ehhez kapcsolódóan feltette a kérdést, hogy nem lett volna-e esetleg logikusabb a szimbolikus Honvédmenház épületében összegyűjteni a honvédekhez kötődő ereklyéket. Ress-Wimmer elmondta, hogy 1869-ben Vidocs János kezdeményezte a Honvédmenház felállítását az országos honvédgyűlésen, annak érdekében, hogy hogy francia mintára hazánkban is legyen egy veterán otthon a volt honvédek számára. Itt azonban ereklyéket nem gyűjtöttek; ebben a Honvédmenházban élhették le nyugodt körülmények között az idős honvédek az életüket. Eredetileg honvédtisztek számára hozták volna létre, de később altisztek, közhonvédek is beköltöztek. 1873-ban költözött be az első 1848-as honvéd: Zólyomi Iván, egyes források szerint Zólyomi Mihály.

A következő kérdésre válaszolva, hogy ki volt az utolsó 1848/49-es honvéd, Ress-Wimmer Zoltán ismertette, hogy 1926–1927-ben készítettek egy összeírást az életben lévő honvédekről a Honvédelmi Minisztérium megbízásából, amikor körülbelül tíz embert írtak össze. Az utolsó 1848-as honvédnek hivatalosan Lebó Istvánt tekintik, aki 1928. július 1-jén hunyt el, de valójában nem ő volt az utolsó honvéd, ugyanis ekkor még az összeírt listáról életben volt Khun Jakab és Szőke István is, akiket szintén hivatalosan összeírtak. Szőke István ekkoriban már fekvőbeteg volt, így elfelejtették a személyét, Khun Jakab pedig letagadtatta a családjával az 1848-as honvéd múltat, mivel ortodox zsidó temetést szeretett volna.

Ress-Wimmer kifejtette, hogy rajtuk kívül még körülbelül huszonöt olyan személy volt, akik 1848-as honvédnek vallották magukat; például Krausz Adolf, Mráz Mihály és Fischl József. Felhívta azonban a figyelmet arra, hogy kritikával kell kezelni ezeket a személyeket, hiszen lehetnek közöttük álhonvédek, akik nem is harcoltak. Voltak például olyan bűnbandák is, akik ezzel visszaéltek. Az is problémát jelentett, hogy az életben lévő személyek egy része már nem pontosan emlékezett az eseményekre, így ők is kétségesek. Egyes honvédek csak az újságokban jelentek meg, és nincsen bizonyíték róluk, hogy valóban harcoltak-e. A trianoni békediktátum után az elszakított területeken is voltak olyan honvédek, akik még éltek, például Hollecsek Pál 1931-ben Kassán, Geszti Mihály pedig 105 évesen, 1935-ben Nagyváradon hunyt el.

Krizsán a volt honvédek beazonosításának kérdését kiegészítette azzal, hogy mi a helyzet az 1848/49-es honvédsírok azonosítása, fenntartása kapcsán. Ress-Wimmer elmondta, hogy a honvédsírok jelenleg nem minősülnek hadisíroknak, de vannak erőfeszítések, hogy ezeket is védett sírokká nyilvánítsák. Zakar hozzátette, hogy országról-országra, temetőről-temetőre változik a helyzet ezzel kapcsolatban; Kolozsváron például megőrzik és fenntartják ezeket a sírokat. Kiemelte, hogy érdemes lenne ezeket a sírokat máshol is megmenteni és őrizni. A sírok kérdését követően a kerekasztal során felmerült az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékére felállított emlékművek kérdése is. A kérdésre, hogy mikor állították fel az első ilyen emlékműveket, Ress-Wimmer kifejtette válaszában, hogy az első honvédemlékműnek sokáig a váci emlékművet tekintették, de nem ez, hanem a zsolcai ütközet emlékére állított emlékmű volt az első.

Megtudhattuk azt is, hogy a kiegyezést követően egyre több emlékművet állítottak a honvédegyletek és a civil szervezetek is. A két leghíresebb ezek közül az aradi Szabadság-szobor, amit 1890-ben avattak fel, valamint a Budavári honvédszobor, amit 1893-ban adtak át.

Ezt követően felmerült az a fontos kérdés is, hogy hogyan viszonyultak a honvédek Görgei Artúrhoz 1848/49 után. Zakar válaszában megerősítette, hogy nem volt egységes álláspont a honvédek között Görgei személyét illetően. A kiegyezést követően a kormánypárt meg volt győződve arról, hogy Görgei bölcsen döntött, az ellenzéki politikusok viszont végig támadták. A nagy fordulatra 1884-ben került sor, amikor 269 egykori honvéd – köztük Klapka György és Gáspár András – aláírt egy nyilatkozatot, hogy Görgeit nem tekintik árulónak.

Az 1910-es években „divat” volt Görgeit meglátogatni, például Jászi Oszkár vagy Móricz Zsigmond is megfordult nála.

Ress-Wimmer Zoltán azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy a honvédegyletek között sem volt teljes egyetértés Görgeit illetően. Kossuth Lajos nem vonta vissza a Görgei elleni vádakat, de 1894-es halálát követően csökkent az ellenszenv Görgeivel szemben. Halálakor, 1916-ban a Nemzeti Múzeum lépcsőjén ravatalozták fel Görgeit, ahol a Honvédmenház veteránjai is sorfalat álltak. A tartalmas beszélgetést követően a közönség is feltehette kérdéseit, összességében pedig elmondható, hogy informatív és érdekes programon vehetett részt a hallgatóság. A Szegedi Történészhallgatók Egyesülete szervezésében további programok várhatóak, ahova szívesen várják a történelem iránt érdeklődőket.

Deák Ádám

Ezt olvastad?

A 48-as veterángondozás és a Honvédmenház története

Kossuth Lajos elfogyott regimentje. A 48-as veterángondozás és a Honvédmenház története címmel, rendhagyó kiállítás nyílt március 13-án a Szegedi Tudományegyetem

X