„A magyarok megtanultak lelkesedni a lehetetlenért” – Vita a kiegyezés hasznáról és káráról

Szép számú érdeklődő volt kíváncsi a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Társadalom- és Történelemtudományi Iskolája által szervezett, a 19. századi magyar történelem egyik meghatározó eseményéről, a kiegyezésről szóló vitára 2022. április 26-án. A korábbi beszélgetések alkalmával a magyar őstörténet, illetve Mohács kérdését járták körül a vitapartnerek, ezúttal pedig a kiegyezés került terítékre a Tas vezér utcai Scrutonban. A „Hamis realisták voltak? A kiegyezés és annak későbbi értelmezései” című eseményen egyik részről Miru György, a Debreceni Egyetem docense, míg másik oldalról Gerő András, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója vitatkozott a kiegyezés hasznáról és káráról, bár az est inkább egy jó hangulatú beszélgetésre, semmint egy vérre menő vitára emlékeztetett. A moderátoroknak, Gali Máténak és Pócza Kálmánnak sokkal inkább a téma mederben tartására, semmint a felek közötti béke helyreállításárakellett ügyelniük.

A vitaest résztvevői; balról jobbra Gali Máté, Miru György, Gerő András és Pócza Kálmán. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

A vitaest első kérdésében rögtön a kiegyezés megkérdőjelezett népszerűségének okaira kérdeztek rá a szervezők. A Medián ugyanis 2005-ben és 2018-ban is végzett egy-egy közvélemény-kutatást a magyar történelmi események megítéléséről, melyek során arról kérdezték a résztvevőket, hogy pozitív hatásúnak tartják-e az adott eseteket.

Meglepőnek tűnő adat, hogy 2005-ben mindössze 33%, majd 2018-ban is csupán 34% lett az igenlő válaszok aránya – a kiegyezésnek tehát a mai napig nem pozitív a visszhangja.

Miru György ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a mindenkori jelenkor természetszerűleg változtatja a történelmi megítélést. Ő 20 éve például még „problémaként” tanulta az egyetemen a kiegyezést, ami ma már az uniós integráció előképeként jelenik meg. Gerő András a kérdés több szintjét különítette el. Szerinte a magyar kultúra nem szereti a kompromisszumokat; felidézte többek között Szendrey Júlia példáját, akitől azt várta el a közvélemény, hogy maradjon élete végéig özvegy. A szatmári béke is egy kiegyezés volt – mégis Rákóczi Ferencnek van kultusza Magyarországon. A kiegyezéssel fennálló rendszert is jobbnak tartja, mint az azt megelőző neoabszolutizmust és az azt követő Horthy-rendszert, a jelenlévők nagyszülei és dédszülei ezért hívták ezt a korszakot „boldog békeidőknek”. Arra is emlékeztetett, hogy azt a helyzetet, ahol nincs kompromisszum, diktatúrának hívják.

Miru György. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

A következő kérdés a kiegyezésnek állított emlékművekre vonatkozóan hangzott el. Gerő ezzel kapcsolatban röviden azt felelte, hogy ilyenek nincsenek, bár Deák Ferencnek akad vidéken emlékműve és a legnagyobb címletű magyar pénzen mégiscsak ő van, ami ad némi pozitív konnotációt a témának. Az emlékművek hiányára az a magyarázata, hogy a magyar világképben a siker mindig gyanús; a kudarcnak van igazán értéke – szemben az Egyesült Államokkal. A szervezők következő kérdése ezt a fonalat vitte tovább, azt állítva, hogy a kiegyezés egy érzelmileg sivár történelmi esemény, de az oda vezető út megtételéhez kellett egyfajta lelkület. Miru György felhívta a figyelmet arra, hogy a kiegyezés megkötését hosszú dilemma előzte meg, a kiegyezéshez való viszonyulást viszont nem a politikai racionalitás szintje határozta meg. Míg Kossuth benne marad a „véreskezű zsarnok”-történetben, addig itthon eltelik húsz év.

A szabadságharcot túlélőkben a kiegyezés megkötése belső konfliktus marad, miközben a közösségnek mennie kell tovább. Érdekes, hogy míg a kiegyezést mindenki Deákkal azonosítja, valójában végső formájában Andrássyék műve. Miru Arany Lászlót, Arany János fiát idézte fel, aki már ekkor leírta, hogy a kiegyezéssel nehéz érzelmileg azonosulni.

Gerő két anekdotával kezdte a válaszát; mindkettő Batthyány Elemérhez, a kivégzett miniszterelnök fiához fűződik. Egyrészt, amikor Batthyány udvarolni kezdett Wallersee bárónőjének, Sisi rokonának, az édesanyja megtiltotta neki a házasságot, mondván, hogy gyilkos családba nem nősülhet. Batthyány ezért soha nem házasodott meg. Ugyanez a Batthyány Elemér pedig kereste a találkozókat Ferenc Józseffel, hogy azokon látványosan udvariatlan gesztussal ne köszönjön neki. Amikor az uralkodó figyelmét felhívták erre, csak annyit mondott, hogy „tudom”. A példát követően Gerő kifejtette, hogy Ferenc József útja sokkal hosszabb volt, mint Deáké, hiszen az egységes, centralizált, abszolutista államot nagyobb távolság választotta el a dualizmus berendezkedésétől, mint a független Magyarországot. Ferenc József tehát többet engedett, mint Deák; igaz, utána már változtatásra képtelenné is vált.

Gerő András. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

A következő kérdés a historiográfia, és főként Ránki György nyomán azt vetette fel, hogy kényszerpálya volt-e a kiegyezés, vagy volt-e mozgástere a politikusoknak. Miru György szerint 1848 politikai siker volt a magyar elit számára, a Batthyány-kormány azonban szélesítette a két állam közötti különbségeket. Ám a birodalom meghatározó politikai körei az egység visszaállításáról döntöttek, noha kezdetben még hajlottak valamiféle alkura. Ezt követően a magyar politika a kedvező pillanatra várt, ám Angliának nem állt érdekében a Monarchia felbomlása, ahogy Oroszországnak sem. Hogy ez kényszerpályát eredményezett-e, arról Szabad György ellenvéleményét idézte fel, aki szerint a megvalósultból valótlanul következtetünk a lehetőségekre.

1859 és 1861 között lett volna lehetőség egy újabb szabadságharcra, volt politikai támogatása, még ha a külpolitikai lehetőségei csökkentek is. Kossuth viszont nem élt a lehetőséggel, mert nem kapta meg azokat a garanciákat, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy ne hagyják őt cserben úgy, mint 1849-ben.

„De azt Kossuth megjósolta a Kasszandra-levélben, hogy ha megkötik a kiegyezést, akkor a birodalommal együtt Magyarország is el fog bukni?” – vetették közbe a moderátorok a kérdést. Miru György azt felelte, hogy Kossuth szeretett profetikus hajlammal fogalmazni, miközben homályos dolgokkal érvelt; például azzal vádolta Deákot, hogy nem bízik a nemzet erejében. De Kossuth sem valamiféle forradalomra, hanem a további ellenállás fenntartására gondolt. Ráadásul a levelében nem Trianont jósolta meg, hanem egy közelgő keleti háborút. Gerő András Kossuth jellemzésével kezdte válaszát, akit a magyar történelem első karizmatikus, modern eszközöket felhasználó politikusának lát, akit politikai teljesítménye a kortársai fölé emelt. A Kasszandra-levélnek viszont nem volt realitása, ahogy a dunai monarchia koncepcióját is elutasította minden érintett fél (pedig az egy Ausztria nélküli kiegyezés lehetőségét vázolta fel).

1867 után pedig Kossuth a nemzeti orákulum szerepébe helyezte magát. Ugyan a politikai realitásérzékét elveszítette, viszont nemzeti jelkép maradt. A magyar politika kétlelkűségét innen számítja Gerő, hiszen Kossuthnak is és Ferenc Józsefnek is kultusza lett.

A következő kérdés már az est címét adó Bibó Istvánt idézte fel, aki a kiegyezést okolta még a második világháborúért is, és az egyik oldalt túlfeszített lényeglátónak, a másikat pedig hamis realistának nevezte. Gerő András elhatárolódott a kérdéstől, felidézve egy 1999-es tanulmányát, mert Bibó történeti ítélkezését zavarosnak, fogalomhasználatát pedig elfogadhatatlannak tartotta. Például Bibó szerint az 1867-es események 1847-et folytatják, de ez nem igaz, hiszen nem lett újra rendi országgyűlés, az ország pedig komoly civilizációs fejlődésen esett át a kiegyezés után; többek között megszületett Budapest, hidak épültek, fejlődött az oktatásügy és a közigazgatás. Ráadásul lehetetlen besorolni a magyar kultúra nagy alakjait, például Jókait, Aranyt, Adyt, Szabó Dezsőt, Mikszáth Kálmánt és a többieket egyik vagy másik kalapba.

Miru György és Gerő András. Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

Miru György abban igazat ad Bibónak, hogy az elitet tartja felelősnek, de amilyen a társadalom, olyan az elitje. A hiba a politikai elit rossz kiválasztódása, amely zártabbá vált, mint 1848 előtt, amikor még Petőfi is a maga módján az elit részévé tudott válni. A dualizmus viszont Bibó állításával szemben nem zsákutca, hiszen komoly fejlődés történt; bár valóban nem demokratikus, ahogyan azt Bibó elvárta volna. Bibó még azt is állította, hogy a hazugságok visszaütnek, de a kiegyezéssel kapcsolatban ez egy valójában elég nehezen értelmezhető állítás.

A kiegyezés azért születhetett meg, mert Deák megtalálta a megfelelő jogi érvelést, azt, amit mindenki más is értett, míg Kossuth modern politikai fogalmait – mint például a szuverenitást – túl sokan utasították el. A kiegyezés valójában az 1890-es évekig jól működik, akkor kellett volna reformálni, amire nem került sor.

Gerő András 1848 három alaptételével kezdte válaszát. Az egyik alaptétel a területi integritás („Unió Erdéllyel”), a másik a magyarság vezető szerepe (ez született meg az 1868-as nemzetiségi törvénnyel), a harmadik pedig a függetlenség. A kiegyezés a háromból kettőt elért, az ellenzék a harmadik kérdésre szerveződött rá. Az ellenzékiek szerint a kiegyezés nem volt siker, és az ellentmondásokat jól jelzi, hogy a kormánypártok a színmagyar körzetekben gyakran szenvedtek vereséget az ellenzék jelöltjeitől. A magyarok megtanultak lelkesedni a lehetetlenért – idézte fel válaszában. Hogy a későbbiekben miként alakult a kiegyezés megítélése, azzal kapcsolatban Miru György először Szekfű Gyulát idézte, aki a Három nemzedék című munkájában Magyarország hanyatlásának történetét írta meg. Ezt egy sokkhatás, a történelmi Magyarország széthullása után látta így, de még ő is pozitívan ítélte meg a kiegyezést. Furcsa módon az akkori közjogi viták átemelődtek a történetírásba is, tehát a függetlenség továbbra is téma maradt, amit még a marxisták sem söpörtek ki.

Fotó: Gyurkovits Tamás/MCC

Gerő András arra hívta fel a figyelmet, hogy a jobboldal hatalomra jutásával minden alkalommal beindult egy Tisza István-kultusz, ezzel párhuzamosan viszont sosem fogalmazódott meg és épült ki egy Tisza-kritika a miniszterelnök működésének értékelésével kapcsolatban. Ő maga karakteres államférfinak tartja Tiszát, viszont miatta nem valósult meg a dualista rendszer reformja. Véleménye szerint Tisza magyar ipart akart munkáskérdés nélkül, magyar mezőgazdaságot földreform nélkül, valamint nemzetiségi kiegyezést autonómia nélkül. Téves megítélésére jellemző, hogy még 1918 októberében is azt mondta a parlamentben, hogy a szlovákok ki fognak tartani Magyarország mellett.

A Tisza-kritika hiánya elveszi az alternatívák vizsgálatának lehetőségét, pedig Gerő szerint, ha a nemzetiségi kérdésben nem is, de a munkásság és a földreform kérdésében lett volna alternatíva, hiszen a Horthy-korban mégiscsak végrehajtottak egy Nagyatádi-féle földreformot, és Bismarck is ki tudott egyezni a munkássággal a szociáldemokraták parlamenti képviselete mellett.

Miru mindehhez hozzátette, hogy a szociális merítés nagyon hiányzott a magyar elitből. Ez a tény viszont egy bibói paradigma: hiányzik a demokrácia, ami, ha megvan, talán kisebb országcsonkolás következett volna be. Valójában azonban nem tudjuk, hogy miként hatottak volna a többletjogok. Gerő András ehhez csatlakozva azzal egészítette ki a mondandóját, hogy 1848 liberális volt, de nem demokratikus – egyfajta állagmegőrző liberalizmust képviselt. Ezt azonban a 19–20. század két nagy eszméje, a nacionalizmus és a szocializmus teljesen elsöpörte. A nemzetiségek agresszív nacionalizmust követtek, rajtuk nem segített volna a szociális reform sem. A szervezők ezen a ponton zárták be a vitát, hangsúlyozva, hogy a vitasorozat folytatódik: ősszel is három alkalomra kerül sor, melyeken 1918–1919, a második világháborús magyar szerepvállalás, valamint 1956 lesz terítéken.

Kanyó Ferenc

Ezt olvastad?

A Digitális Legendárium Griffsider című podcast-sorozatának 47. részében Guitman Barnabással, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusával beszélgetett Bayer Árpád. A