Kisfiúk a nagy viharban – Irredenta összeesküvés, nemzetépítés, társadalomtörténet, és ami azon túl található…
Borsi-Kálmán Béla, a magyar–román–francia kapcsolatok talán legjelentékenyebb magyar kutatójának 2006-ban akadémiai doktori értekezésként megvédett, a Bánság, és szűkebb értelemben Temesvár mintegy háromszázéves történelmét feldolgozó monográfiája a közelmúltban immár harmadik, jelentősen bővített kiadásban jelent meg. A Kisfiúk a nagy viharban – A temesvári „Levente-pör” – az első román „irredenta per” – története, 1919–1922 című könyv nem szokványos történeti szakmunka, éppen ezért úgy vélem, nem is olvasható hagyományos történettudományi szakkönyv módjára. Sokkal komplexebb felépítéssel bír ugyanis, mint az átlagos magyar történettudományi monográfiák többsége, és sokkal összetettebb szempontrendszer alapján sokkal nagyobb kérdéskört és forrásanyagot dolgoz fel.
A könyv kiindulópontja egy mára nagyjából feledésbe merült, mindenesetre a kortárs magyar történeti diskurzusban keveset emlegetett, ám a maga korában nagy visszhangot kiváltó, mondhatni nemzetpolitikai jelentőségű esemény, az úgynevezett temesvári levente-per. Ha a lényeget röviden össze akarnánk foglalni, az első világháború után, 1919-ban Temesvárt és a Bánságot megszállta a Román Királyi Haderő, temesvári fiatalok, jórészt gimnazisták és egyetemisták egy csoportja pedig kétségbeesésükben, hazafias érzelmektől hajtva Levente Szövetség fedőnéven magyar ellenállási mozgalmat szerveztek. Bár a terület hovatartozása nemzetközi jogi értelemben nem volt tisztázott, hiszen a trianoni békeszerződést még nem írták alá, Magyarország új államhatárait a Nagy Háborút lezáró békekonferencia még korántsem jelölte ki, a megszálló román hatóságok mégis a román állam elleni összeesküvéssel, lázadással vádolták a lelepleződött leventéket, akik ráadásul, noha többnyire polgári személyek voltak szinte egytől egyig, abszurd módon katonai bíróság előtt feleltek a szervezkedésért. A fiatalok elsőfokon kiemelkedően súlyos büntetésekben részesültek, és csak pár évvel később, román-magyar fogolycsere-egyezmények keretében sikerült nagy részüket kimenteni a román állam fogságából. Bár a román hatóságok által meglehetősen felnagyított első romániai magyar „irredenta per” valóban hajlott afelé, amit koncepciós pernek szokás nevezni, a román állam pedig a szervezkedés komolyságát szándékoltan túlbecsülte és elrettentésképpen aránytalanul szigorú büntetésekkel sújtotta a vádlottakat, annyit mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a korabeli magyar katonai titkosszolgálatok valamilyen szinten valóban érintettek voltak a Levente-szervezkedésben. A leventék ugyanis kétségtelenül kapcsolatban álltak a Horthy Miklós későbbi kormányzó vezette Nemzeti Hadsereg hírszerző szervezeteivel. Azt például a szerző által feldolgozott levéltári források egyértelműen tanúsítják, hogy egy Mike József nevű, magyar hírszerző főhadnagy ekkoriban a Bánságban tevékenykedett, és a román megszállás ellen szervezkedő magyar ellenállókkal is kapcsolatban állt. Az ügy háttérben pedig felsejlik Siménfalvy Tihamér ezredes, a Székely Hadosztály egykori vezérkari főnöke, az első világháború hőse, a Horthy-korszak mára kevéssé ismert, ám annál komolyabb szerepet játszó hírszerző főtisztje, „kémfőnöke”, egyúttal pedig a titkos irreguláris, elsősorban revizionista diverziós célokat szolgáló magyar katonai alakulat, a Kettőskereszt Vérszövetség parancsnoka is. Az a szórványos forrásokból nem derül ki egyértelműen, milyen mélységben voltak érintettek az ekkoriban épp szervezés alatt álló, magyar titkos katonai alakulatok a megszállt területen folyó románellenes szervezkedésben. Nem zártható ki azonban az az értelmezés sem, hogy mivel a Bánság és Temesvár hovatartozása ekkoriban még nem volt nemzetközi jogi értelemben eldöntött tény, a temesvári leventeszervezkedés esetleg egy nagyobb szabású magyar diverziós hadművelet része lehetett, vagy éppenséggel az összeesküvés magyar katonai titkosszolgálatok általi, szándékos leleplezése éppenséggel egy ilyen hadművelet tervét volt hivatott elfedni, és a román hadsereg és rendőrség figyelmét egy nagyobb szabású katonai akció előkészületeiről elvonni. (Ilyesmire utalt egyébként jóval később, a román fogságból való szabadulása után a per egyik szereplője, a morva származású, Horthy Miklóssal is közeli személyes kapcsolatban álló Nosek Broniszláv alezredes is, az információ hitelessége azonban írott források hiányában kevéssé ellenőrizhető). A valóságban persze a szervezkedés így sem, úgy sem ért el komolyabb sikert, a Bánság és Temesvár pedig a magyarok számára tragikus módon a Párizs környéki békeszerződések aláírása után de iure is a román állam részévé vált.
A jelen kritika szerzője ugyan elsődlegesen az 1920-as években működő magyar titkos és/vagy irreguláris katonai alakulatok történetének kutatója, így érdeklődése homlokterébe is ezért került a temesvári leventeperről szóló monográfia, azonban le kell szögeznie, hogy Borsi-Kálmán Béla műve jóval több, mint egy, a magyar katonai titkosszolgálati szervek által feltehetőleg erősen támogatott, hősies és hazafias alapokon nyugvó, területmegtartó célzatú, ugyanakkor összességében komolytalan magyar ellenállási mozgalom lelepleződésének és tragikus bukásának krónikája.
Mint fentebb már írtuk, az 1919–20-as leventeper és annak egyik főszereplője, a tragikus sorsú ifjabb Niamessny Mihály története csupán ürügy volt a történésznek arra, hogy a Bánság és Temesvár, e többnemzetiségű, és egyúttal mikroszinten egész Magyarországot, a magyar történelmet és társadalomfejlődést leképező, sajátos fejlődésű régió mentalitás- és társadalomtörténétébe ássa magát a lehető legmélyebben. A szerző ugyanis mintegy kétszáz évre visszamenőleg feltárja a leventeper szereplői családjának történetét, a térség különböző nemzetiségeinek (magyar, német, román, szerb, zsidó, görög, macedo-román, stb.) több évszázados együttélését, keveredését és egymásra hatását, illetve ezzel együtt a magyar Délvidék sajátos polgárosodásának történetét.
Temesvár ugyanis a maga meglehetősen sajátos történelmével méltán tekinthető a magyar modernizáció és polgárosodás egyik mintatelepülésének. Mint az a Kisfiúk a nagy viharban című monográfiából is kiderül, a Bánság a török hódoltság koráig magyar többségű terület volt, majd a hódoltság ideje alatt előbb elnéptelenedett, majd az oszmán uralom alól való, 1718-as felszabadulás után új nemzetiségek telepedtek be, s ennélfogva/ „elbalkániasodott”. Szerbek és románok települtek tömegesen a régióba, de érkeztek ide német és cseh földművesek a Habsburg Birodalomból, sőt még franciák, spanyolok, svédek, ukránok, görögök, örmények, macedónok, askenázi és szefárd zsidók is itt találták meg új hazájukat. Temesvár lakossága végül a 18. század utolsó évtizedeire német többségűvé vált, és ekkoriban kezdtek el nagyobb arányban be-/visszatelepülni a magyarok is. A magyar polgárság végül 1910 körül dominánssá vált a településen, a német, román, szerb és zsidó polgárságot (pontosabban polgári érdekű rétegeket) pedig a 19. század közepétől egyre inkább az elmagyarosodás tendenciája jellemezte – miként arra Borsi-Kálmán Béla a leventeper egyes szereplőinek családfáját, eredetileg különböző nemzetiségű őseit és e családok keveredését vizsgálva is rámutat. A szerző egyébként a magyar társadalomfejlődéssel és polgárosodással kapcsolatos kutatásait Polgárosodott nemes, avagy (meg)nemesedett polgár című, 2002-ben megjelent tanulmánykötetében foglalta először össze, amely amúgy nem meglepő módon némi átfedést mutat a Kisfiúk a nagy viharban című könyvvel is, egészen pontosan az abban feltárt tényanyag és összefüggésrendszer folyamatosan továbbfejlesztett, finomított változata. Helytálló a szerző ama megítélése, mely szerint Temesvár mikrötörténelméből kiindulva az egész Magyar Királyság társadalom- és mentalitástörténetére vonatkozó következtetéseket lehet levonni, hiszen a polgárosodás a 19. században alapvetően a városokra jellemző társadalmi folyamat volt, Temesvár pedig kétségtelenül az Osztrák–Magyar Monarchia legdinamikusabban fejlődő települései közé tartozott, amelynek példáin keresztül a folyamat remekül bemutatható. A monográfia egyébként leszögezi, hogy a dualizmus korában a magyarosodás/magyarosítás alapvetően nem volt valamiféle, az egyes nemzetiségek rovására történő erőszakos, fentről vezérelt asszimiláció, hanem azt a kortársak elsősorban a társadalmi-gazdasági fejlődés szükséges velejárójának tekintették, a liberális szellemiség e téren pedig egészen az első világháború végéig és a monarchia 1918-as széthullásáig megmaradt.
A magyar polgárosodás társadalomtörténetével elengedhetetlenül összefügg a Magyar Királyság, illetve tágabb értelemben a kettős monarchia soknemzetiségű állam volta, a nemzetiségek együttélésének kérdése, illetve természetesen szükségszerű konfliktusai. A temesvári leventepert a szerző a román–magyar viszony, illetve ekkoriban már egyértelműen feloldhatatlan román–magyar etnikai és nemzetépítési konfliktus egyfajta végpontjának tekinti. A szerző a román állameszme kialakulására vonatkozó kutatásait egyébként igen fontos, hiánypótló, Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia. Egy állameszme etnogenezise című, 2018-as kismonográfiájában foglalta össze, mely egyébként – főként a görög identitású, ám macedoromán eredetű Manasses/Manaszy család megmagyarosodásának taglalása révén – ugyancsak mutat némi átfedést az ismertetett Temesvár-monográfiával. Borsi-Kálmán Béla tézise szerint a 19. századra sajnos mind a magyar, mind a román állameszme elidegeníthetetlen részévé, fő célkitűzésévé vált a tágabb értelemben vett Erdély területének megőrzése/megszerzése, s ez a kibékíthetetlen ellentét pedig végül az első világháború végére a sajátos történelmi és geopolitikai folyamatoknak köszönhetően Erdély román megszállásával, a magyarok számára pedig egyértelműen hátrányos impériumváltással zárult. A temesvári levente-szervezkedés talán a magyarok egyik utolsó, kétségbeesett, alig komolyan vehető próbálkozása volt a terület megtartására, míg a leventeper igazságtalan vádjai és ítéletei pedig éppen az impériumváltás és a terület román államba való integrálásának egyik határozott politikai deklarációjaként is értelmezhető. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a szerző – korunk számos történészétől eltérően – harag és részrehajlás nélkül, analitikus, tudományos szemlélettel képes nemzetiségi konfliktusokról és történelmi traumákról értekezni, illetve könyve utószavában azt is hangsúlyozza, hogy a közép-kelet-európai nemzetek, így a magyarok és a románok sorsa is elválaszthatatlanul összefügg egymással. Képes tehát nemzet- és emlékezetpolitikailag érzékeny, hagyományosan mély érzelmeket kavaró és erős szubjektivitást feltételező témákról az objektivitás felé törekedve tudományos mélységű következtetést levonni, ami a kortárs magyar történetírói diskurzusban vitathatatlan erény.
Külön említést érdemel, hogy a szerző már könyve első kiadásában, tizenöt évvel ezelőtt is komoly feladatra vállalkozott, ugyanis úgy írta meg a temesvári levente-per történetét (és persze, e huszadik század eleji mikrotörténelmi eseményből kiindulva a magyar társadalomfejlődés, polgárosodás és ezzel párhuzamosan a meglehetősen komplex magyar–román viszony körülbelül háromszáz évnyi történetének, illetve a két nép nemzetépítési stratégiáinak egy-egy olvasatát), hogy magának a leventepernek az igazságszolgáltatásai iratai – a román katonai ügyészség dokumentumai – máig nem állnak a kutatók rendelkezésére. Nem lehet ugyanis tudni, mely román közgyűjtemény/állami intézmény őrizetében vannak, ha megvannak még egyáltalán, és nem semmisültek meg mondjuk a második világháború idején, vagy esetleg még korábban. Rendelkezésre álltak a szerzőnek ugyanakkor az 1919–1920-as büntetőperről, főként annak sajtórecepciójáról a magyar külügyminisztérium által gyűjtött hírszerzési iratok, illetve a magyar katonai hírszerző szervek korabeli bánsági felderítő és diverziós tevékenységét dokumentáló levéltári források. Ezek az iratok pedig már a sok kérdőjel ellenére mindenképpen elégségesek az események valamilyen fokú történeti értelmezéséhez – a szóban forgó iratokból egyébként egy külön, terjedelmes fejezetnyi forrásközlést is tartalmaz a könyv, e források pedig a felmerülő kérdőjelek, elvarratlan igazságszolgáltatási és titkosszolgálati szálak ellenére nagyban segítik az esemény értelmezését és elhelyezését abban a komplex történeti rendszerben, amelynek feldolgozására a monográfia voltaképpen vállalkozott. Ha belegondolunk, minden ideális elvárásunk ellenére nem is igen létezhet olyan történeti tárgyú monográfia, amely minden általa felvetett kérdésre maradéktalanul pontos választ képes adni, hiszen a források fennmaradása és elérhetősége gyakorlatilag szinte mindig esetleges. A temesvári levente-per esetében nem beszélhetünk ugyan hatalmas forrásbőségről, ám a kutatást teljesen lehetetlenné tevő forráshiányról sem.
Borsi-Kálmán Béla Kisfiúk a nagy viharban című Temesvár-monográfiája tehát igen fontos és szokatlanul komplex magyar történeti szakmunka, mely szükségszerűen töredékes és tovább gondolható eredményeivel együtt sikeresen teljesíti vállalt küldetéseit: feldolgozza az első romániai magyar irredenta-per történetét, Temesvár és a Bánság példáján keresztül, általánosan is elfogadható állításokat téve elemzi Magyarország mintegy háromszázéves társadalom- és mentalitástörténetét, illetve ezzel párhuzamosan bemutatja a magyar és a román nemzetépítés történetét és ezek szükségszerű konfliktusait. A könyv, melyet megérzésem szerint a szerző is joggal tekint történetírói főművének, kutatásai szintézisének, végső kérdése voltaképpen úgy hangozhat, hogy mit is jelent igazából magyarnak lenni? Erre persze a válasz szükségszerűen sokféle és töredékes, de a monográfia tanulsága alapján valami olyasmit, mint a nemzeti identitást átélni, abban megmaradni, a szomszédos nemzetekkel való egymásra utaltságot felismeri, és ennek fényében megkísérelni élni egy soknemzetiségű, viharos és összetett történetre visszatekintő földrajzi-etnikai közegben…
Kántás Balázs
Ezt olvastad?
További cikkek
„Merész ejtőernyősök kis csoportjai az éj leple alatt.”
Az ejtőernyős hadviselés általában lenyűgözi a modern hadtörténet iránt érdeklődőket, hiszen kiugrani egy ép repülőgépből, hogy a baráti erőktől teljesen elvágva folytasson harcot egy katona az ellenséggel, minimális fegyverzettel felszerelkezve […]
Súlyemelés edzésmódszerek a 19. század végén 20. század elején
Írásomban a 19. század végén, 20. század elején használt súlyemelő edzés módszereit közlöm. Nyugat- és Közép-Európa módszereinek legszélesebb ismertetését Hellman Lajos írta meg Izomfejlesztés könyvében – a cikk nagy részében […]
„Csudáknak éve” – Kézzel foghatóvá tenni a történelmet
A modern, polgári Magyarország „teremtésmítoszának” kétségkívül az egyik legfontosabb sarokköve az 1848-49-es szabadságharc, valamint az azt megelőző reformkor és a márciusi forradalom. Mivel az ország és a nemzet szempontjából kiemelt […]
Előző cikk
Amikor egy kukoricalepény királyságot ér – kényszerű rabság a GULAG-on
Jelen sorok írója középiskolai tanár, így a Kényszerű rabság, kettétört sorsok, jelöletlen sírok. A GULAG-kutatás fehér foltjai című konferenciakötet olvasásakor a téma fontossága és relatív közelsége miatt nemcsak szakmai-tudományos, hanem pedagógiai-ismeretterjesztő […]