Pestisjárvány és háború a 16. századi Magyarországon
A 14. század közepén pusztító nagy pestisjárványt követően a fertőzés több hullámban egészen a 18. századig jelen volt Európában. Ennek kedveztek a gyakori háborúk, valamint a 17. század elején beköszöntő kis jégkorszak, és az emiatt gyakoribbá váló éhínségek. Magyarországon, amelybe beleértendő ebben az esetben mindhárom országrész, a török hódoltság miatti állandó háborús viszonyok következtében a pestis a síkvidéki területen koncentrálódó magyarság körében a többi, itt élő nemzetiséghez képest jóval nagyobb arányban pusztított. A koraújkori pestisjárványok magyarországi elterjedését a legrészletesebben Andorka Rudolf és Őri Péter vizsgálták. Mindketten a történeti demográfia oldaláról közelítették meg a kérdést, de közben érintve a pestisjárvány epidemológiai részét is, részletesen kitértek a kórokozó terjedésével kapcsolatos máig megoldatlan problémákra. Behatóan elemezték a nagy pestisjárványok sokrétű gazdasági, társadalmi-kulturális hatásait. Az alábbiakban a 16. századi magyarországi és erdélyi pestisjárványok túlnyomórészt ismert eredményeihez kívánok hozzájárulni néhány konkrét és eddigi ismereteinket bővítő és árnyaló adattal.
A témánkra vonatkozó források meglehetősen sokfélék. Első helyen a korabeli évkönyveket, naplókat, egyéb történeti feljegyzéseket kell említenünk. Szerzőik sok esetben városi polgárok, ami azért nagyon fontos, mert sokszor évekig, évtizedekig egy helyen lakva beszámolnak a helyi közösséget érintő eseményekről. Például egy járvány, különösen, ha az a magánszférát érinti, értve ez alatt a családi, rokoni viszonyokat, szinte kivétel nélkül megjelenik a feljegyzésekben. Ehhez hasonlóak az adott település életére hatást gyakorló egyéb természeti jelenségek, csapások, mint például a nagy hideg vagy éppen a meleg, a szárazság, a csapadékos időjárás, illetve a sáskajárás, éhínség, amelyek – mint tudjuk – a pestis terjedésére is hatással voltak. E kategóriába tartoznak a természeti tünemények, mint például egy üstökös megjelenése, földrengés, az átlagosnál erősebb égzengés, vagy olyan szokatlan, a kor embere által baljóslatúnak vélt esetek, mint a kétfejű borjú, illetve egyéb állati vagy akár emberi torzszülöttek.
A vallatóra fogott források másik jelentős csoportja levelezés, amely lehet családi, vagy közügyekkel kapcsolatos, bár ez utóbbiak sokszor nehezen elválaszthatók a családi levelezéstől vagy a diplomáciai természetű jelentésektől. Az eddig megszokottakhoz képest tehát egészen más forráscsoportokat vizsgáltam át, az eddigi kutatás ugyanis elsősorban anyakönyveket vett tüzetes vizsgálat alá. Ez alkalommal tehát nem történeti demográfiai, illetve az ahhoz köthető szempontok mentén, hanem történeti alapon lesz szó a térségünkben pusztító járványokról.
A vizsgált időszak (1530–1680, 1552–1557, 1599–1602) annak a második nagy pestisjárvány hullámnak volt a része, amely 1347-ben érkezett Európába és egészen 1772-ig visszatérően pusztított. A statisztikák ebben az időszakban 51 nagyobb és 9 kisebb „kiegészítő” epidémiát tartanak számon. Az alábbiakban részletesen bemutatásra kerülő, 1536 és 1683 közé tehető periódusban – amely a nemzetközi szakirodalom felosztása szerint a középső szakaszhoz tartozik – 11 nagyobb és 5 kisebb járvány pusztított. Átlagosan 13,4 évenként fordult elő egy nagyobb lökés, a közöttük eltelt idő pedig 7 és 31 év között változott, ami azt jelenti, hogy hosszabb időszakok is eltelhettek járvány nélkül.
A nemzetközi szakirodalomban megfogalmazódott az a feltételezés, hogy járványügyi szempontból Európát két nagyobb területi egységbe lehet sorolni: egy alapvetően a mediterrán térségre kiterjedő dél-nyugati, valamint egy észak-keleti zónába. A Kárpát-medence ez alapján az északi régióba tartozott. Ennek oka a feltételezés szerint az, hogy a két nagy övezet között elterülő Balkán középső részét, a mai Ukrajnát, valamint a Középvolga-vidéket a nagy háborús pusztítások, az alacsony népsűrűség és az aránylag csekély átmenő forgalom miatt a pestis elkerülte. Ez lehet a magyarázata annak, hogy északon, illetve délen, a mediterrán térségben miért nem egyszerre jelentkeznek a járványok. Ez a régió tehát sajátos cordon sanitairet képez a keresztény és a muszlim világ ütközőzónájában.
Nézzük meg közelebbről ezt a feltételezést a vonatkozó magyar szakirodalom és konkrét adatok fényében is. A kereskedelmi forgalomra nézve a magyar szakirodalom meggyőzően bizonyította, hogy bár az északi, baltihoz vagy az atlantihoz, illetve a Levantéhoz hasonló nagy nemzetközi kereskedelmi útvonal kétségkívül nem haladt át térségünkön, de a három részre szakadt ország közötti gazdasági kapcsolatok nem szűntek meg. Mindez pedig azért fontos, mert a dél-német és észak-itáliai piacokon keresztül Európa népességének egy tekintélyes részét az erdélyi, hódoltsági török, illetve a Habsburg országrészből származó szürkemarha húsa táplálta.
Ennek a kereskedelemnek a nagyságrendjére jellemző, hogy a 16. században, pontosabban a tizenöt éves háború kitöréséig az 1526 és 1568 közötti háborús évtizedek pusztításai ellenére a magyar külkereskedelmi mérleg aktív maradt, továbbá hogy a drinápolyi békét (1568) követő mintegy negyedszázados viszonylagos nyugalom gazdasági regenerálódást hozott. Mindez közvetve azt is jelenti, hogy az állandó forgalom, illetve az annak nyomán esetleg a térségbe kerülő járványos fertőzés a Kárpát-medencében is pusztíthatott. A bekerülés iránya azonban a korábbiakkal ellentétben fordított, elsősorban nyugat-keleti volt, vagyis a kórokozók Nyugat-Európából kerültek ide. A térségből pedig nem került tovább déli vagy keleti irányba, mivel az Oszmán Birodalom a magyarországi piacokról csekély mennyiségű árut szerzett be. A két legnagyobb tétel, a gabona és az élőállat elsősorban a román vajdaságokból, illetve később a lengyelországi (ma ukrajnai) területekről származott. Nem volt tehát szerves, és ami kiváltképp fontos, nagy volumenű kereskedelmi összeköttetése sem a Magyar Királysággal, sem az Erdélyi Fejedelemséggel. Ezt alátámasztja, hogy például két nagy járvány, az 1575-ös, valamint az 1585-ös, amelyek szerte Európában pusztítottak, ide is eljutott, sőt az előző öt, míg a második „csupán” két évig fertőzött, arról azonban nem tudunk, hogy a balkáni területeket, vagy az oszmán fővárost elérte volna egy hasonló horderejű epidémia.
A következőkben két rövidebb, 16. századi periódus kapcsán fogjuk vallatóra azokat a száraz, részint korábban nem ismert adatokat, amelyek a történetírás jóvoltából a rendelkezésünkre állnak.
A pestis terjedésének okai és sajátosságai
Kezdjük vizsgálatainkat a járványok terjedési időszakaival! A 18. századi adatok elemzésén alapuló nemzetközi szakirodalom alapján a korcsoportok szerinti halandóság kettős csúcsú görbét mutat. E jelenség oka az, hogy míg az idősebbek jellemzően a november–április közötti időszakban halnak meg, addig a gyermekhalandóság nyár végén és ősszel a legmagasabb. Ennek hátterében a légzőszervi megbetegedések, amelyek elsősorban az idősebb generációt érintik, valamint a gyomorbántalmakhoz kapcsolódó fertőzések állnak. Jóllehet vizsgálatom szempontjai ettől eltérőek, mindazonáltal az említett halálokok ugyanúgy fennállnak. Ráadásul tudjuk, hogy az Európában pusztító pestisnek két válfaja volt, a bubó és a tüdőpestis. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a bubópestis jellemzően magasabb átlaghőmérsékletű területeken fertőz, mint ahogy kiindulópontja is melegebb ázsiai vidék, vagyis a hidegebb északi régiókban nem tud terjedni. A betegség azonban ezeken a helyeken is jelen volt, aminek az a magyarázata, hogy a hidegebb átlaghőmérsékletű vidékeken a légúton terjedő tüdőpestis pusztított. A fenti módszert alapul véve – az életkori szempontok szerinti vizsgálattól adatok hiányában eltekintve – a rendelkezésünkre álló információkat az év hónapjaira vetítve egy hullámvonalat kapunk, amelynek a csúcsai az augusztus, október és december hónapok. Decembert követően egészen júniusig esést, majd júliustól ismét emelkedést figyelhetünk meg. Az augusztusi csúcs után némi visszaesés következik be szeptemberben, majd az októberi emelkedést követően novemberben némileg csökkenek a halálozási mutatók, hogy decemberben ismét tetőzzenek. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az említett tendencia a három kiemelkedő hónapra vonatkozóan másfél évszázad során (1530–1680), tehát igen szórt értékek alapján alakult ki. Kétségtelen azonban az is, hogy ezeknek az adatoknak a zöme a tizenöt éves háború következtében a 16. század végére és a 17. század elejére koncentrálódik.
A másik észrevétel a háborús időszakokhoz kötődik. Közismert, hogy a háború minden szempontból letarolja azt a régiót, ahol zajlik. Járványügyi szempontból ennek egyik következménye, hogy az ilyen elpusztított vidéken kevésbé terjed a fertőzés. Többek között éppen ezért osztható Európa a járványok terjedése szempontjából két részre. A katonai cselekmények másik hatása viszont az, hogy a nagy létszámú embertömegek megjelenése önmagában is okozhatja járvány kitörését. Gondoljunk akár a seregben és a táborban uralkodó elégtelen higiéniai viszonyokra, akár a hiányos élelmiszerellátásra! A mozgó csapatok természetesen már felvonulásuk idején is hordozói lehettek számos fertőző betegségnek, következésképpen a járványt érintetlen területre is behurcolhatták, amint a múlt számos példája igazolja. Ebből a szempontból az ország, azaz mindhárom országrész helyzete meglehetősen kedvezőtlen volt. A portyázás jelentette állandó háborús viszonyokon túl, amelyek a népességet ritkították, több hadjárat éppen a Kárpát-medence lassan, de fokozatosan erodálódó népességén ütött olyan sebeket, amelyeket a természetes szaporulat – néhány nyugat-európai esettel ellentétben – már nem tudott a szükséges mértékben pótolni. A háborús pusztításokat két adatsoron mutatom be. Az egyik az 1552–1555, a másik pedig az 1599–1602 közötti periódusra vonatkozik.
Döghalál a török elleni háborúkban
1552 augusztusában és októberében Győrben és Egerben, a következő év júliusában pedig Erdélyben és a Magyar Királyságban (Kanizsa) pusztított pestis. 1554-ben Erdélyben 7000 áldozatot szedett a járvány, 1555-ben pedig februártól decemberig tartott a pestises időszak Magyar Királyságban. A négyből az első egyértelműen háborús év volt, a járvány nyilván nem véletlenül ütötte fel a fejét a győri táborban, illetve az Egert ostromló török hadsereg sorai közt. Az utána következő évek valójában csak Erdélyben jártak csapatmozgásokkal. Az azonban kevéssé ismert, hogy vajon mi okozhatta a négy teljes éven át gyakorlatilag az ország teljes területén dúló fertőzést. Némi magyarázatul szolgálhat, hogy a vizsgált időszakból 1553 és1555 között Konstantinápolyban, 1554-ben pedig Prágában is pusztított a fekete halál.
A Konstantinápolyban dúló pestisről az ott 1553 és 1555 között diplomáciai szolgálatot ellátó ismert humanista, Verancsics Antal leveleiből értesülünk. Adatai tehát feltétlenül hitelt érdemlők, mivel a helyszínen tartózkodott. Az 1554. év Prágára vonatkozó információt pedig a velencei követ jegyezte fel. Ezek alapján kézenfekvőnek tűnik a feltételezés, hogy a Magyarországra és Prágára kiterjedő, valamint Konstantinápolyban pusztító járványok között esetleg összefüggés lehet. Ha azonban tekintetbe vesszük az 1552-ben Győrben és Egerben is pusztító járványt, joggal vetődik fel a kérdés: vajon nem a Kászim napjával (október 26) hazainduló leharcolt, éhező oszmán sereg vitte magával a járványt? A katonák november–december folyamán érkeztek haza szerte a birodalomba, köztük a janicsárokkal, akiknek a kaszárnyái éppen a fővárosban voltak. Ne tévesszen meg bennünket az 1552 októbere és 1553 decembere közötti 14 hónapos szünet, Verancsics és követtársa, Zay Ferenc ugyanis 1553 szeptemberében értek csak az oszmán fővárosba, tehát korábbi esetről nem számolhattak be. Más adat pedig nem áll a rendelkezésünkre. Elképzelhető, hogy ha nem is a fővárosban, de a birodalomban jelen volt, lappangott az előző évi hadjáratról behurcolt ragály. A másik lehetséges, és talán valószínűbb „fertőzési útvonal” Erdélyből indulhatott ki, amelyre egy 1553. júliusi adat utal. Az sem zárható azonban ki, hogy a leendő fejedelemség területére a magyarországi haditevékenység következtében került a kór. Azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Eger és Temesvár – amely erősségek alatt az oszmán csapatok hosszabb ideig tartózkodtak – egyaránt a fejedelemség határainak közelében helyezkedik el.
1554-ből nincs konstantinápolyi adatunk, viszont tudjuk, hogy a a pestis ekkor is, 1555 februárja és decembere között a királyi országrészben pusztított, január és február, valamint július hónapokban pedig Konstantinápolyban grasszált. Ez esetben tehát teljes mértékben egybeesnek a két területre vonatkozó adatok.
Ezek alapján tehát felettébb valószínű, hogy 1552–1555 között egy és ugyanazon járvány pusztított a Magyar Királyságban és Erdélyben, amely a háborús viszonyoknak köszönhetően elérte az Oszmán Birodalmat és annak fővárosát is. Egy viszonylag ritka esetről van tehát szó, amikor nem keletről nyugatra, hanem éppen fordítva érkezett a járvány, sőt elérte az oszmán fővárost is. Ehhez azonban rendkívüli eseményre volt szükség, tehát továbbra is érvényes a közép-balkáni régió átmeneti jellegére vonatkozó fentebb idézett megállapítás, amely szerint ez az övezet a járvány terjedése szempontjából kettéosztotta Európát.
A pestis pusztítása a tizenöt éves háborúban
A következő adatsorunk a tizenöt éves háború egyik periódusához kapcsolódik. Ez azt mutatja meg, hogy az 1599 és 1602 közötti évek a Magyar Királyságban és Erdélyben különösen súlyos pusztításokkal jártak. A források tanúsága szerint 1599-ben a trónkövetelő Mihály vajda ellen induló Báthory András bíboros, erdélyi fejedelem seregében 3000 ember halt meg járványban még az ütközet előtt, habár az október 28-ai, a bíboros halálát okozó sellenberki csatában végződő hadjárathoz a csapatok az előző hónapban kezdtek csak el gyülekezni, sőt egy részüket ideiglenesen haza is bocsátották. Ennek nyilvánvaló oka a járvány volt, amely ebben az évben nemcsak Erdélyben, hanem Felső-Magyarországon, sőt Prágában és Krakkóban is pusztított. Az 1600-as év szintén kiterjedt pestissel köszöntött be, Erdélyben, illetve az ország dél-nyugati sarkában Kanizsán, a török helyőrség sorai közt, valamint Horvátországban és Szlavóniában ütötte föl fejét, de vannak adatok Lengyelországból és a Kanizsától nem túl távoli Grácból is. Ennek fényében nem meglepő, hogy a ragály a következő évben sem tűnt el a régióból, hanem megmaradt Horvátországban és Dalmáciában. Mindez pedig azért fontos, mivel a pápai csapatok ez alkalommal éppen e területeken vonultak át, hogy az előző évben a törökök által elfoglalt Kanizsát visszaszerezzék. A kudarchoz nemcsak a hideg idő, és az rossz ellátás, hanem minden bizonnyal e járvány is hozzájárult. Nagyon érdekes továbbá az is, hogy a tizenöt éves háborúnak éppen e szakaszában pusztított ismét a pestis Konstantinápolyban. Az egyetlen erre vonatkozó információ 1601 augusztusából, a Rómában tartózkodó velencei követtől származik. Tudósítása szerint a fertőzés olyan súlyos volt, hogy naponta 1500 ember életét oltotta ki. Talán nem túl merész az a feltételezés, hogy a járvány a fél évszázaddal korábbihoz hasonlóan a magyarországi hadszíntérről került az oszmán fővárosba, mint ahogyan az sem, hogy a római döntésben, hogy tudniillik ilyen késői és kedvezőtlen időpontban mégis elindították a pápai csapatokat, szerepet játszottak a Konstantinápolyban dühöngő járványról érkező értesülések is.
***
A három részre szakadt Magyarországon állandósuló háborús viszonyok termékeny táptalaját jelentették a fertőző megbetegedéseknek, köztük a pestisjárványok megjelenésének. A háború és a pestis közti szoros összefüggést jól mutatja az a két háborús periódus a 16. század közepén, valamint a század végén, amelyek elérték a távoli oszmán fővárost is. Ez utóbbi a nyomában járó pestissel együtt gyógyíthatatlan sebeket ütött a pusztításnak a legnagyobb mértékben kitett magyar népességen.
Kruppa Tamás
A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport, valamint a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.
Korábbi járványtörténeti cikkeink a PTE BTK TTI jóvoltából:
Fedeles Tamás: A fekete halál a 14. század közepén
Lindner Gyula: Egy túlélő följegyzései – Thuküdidész és az athéni járvány
Grüll Tibor: „Könyörögjenek a halandók jó orvosságért!” – Róma Antoninus-kori járványa
Fedeles Tamás: Kígyóméreg, fahéj, arany – Középkori pestis elleni praktikák és csodaszerek
Czeferner Dóra: Florence Nightingale és a modern nővéri hivatás kezdetei
Löffler Erzsébet: Az 1831-es kolerajárvány az Egri Főegyházmegyében
Madarász Fanni: A nagy londoni pestisjárvány (1665–1666)
Hornyák Árpád: A 20. század legnagyobb tömeggyilkosa: a spanyolnátha
Források
Archivio di Stato di Venezia Senato, Dispacci di Germ., filza 1A.
ASVe Senato, Dispacci di Roma, filza 47.
Erdély és a Szentszék a Báthory korszakban. Kiadatlan iratok 1574–1599, (Adattár 37), kiad. Kruppa Tamás, Szeged, 2004.
Humanista történetírók (Magyar Remekírók), Bp., 1977.
Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI–XVIII. századból, (MHHS 33), közli Szilágyi Sándor, Bp., 1894.
Erdély történetére vonatkozó regesták, közli Barabás Samu. In: Magyar Történelmi Tár 1892, 267–291, 474–492.
Pápai csapatok Magyarországon (1595–1597, 1601), kiad. Kruppa Tamás, (Collectanea Vaticana Hungariae I/17) Bp.–Róma, 2020 (s. a.)
Tájékoztató irodalom
Andorka Rudolf: Az európai nagy pestisjárványok. In: Történeti Demográfiai Füzetek 2. (1985) 47–70.
Magyarország történelmi kronológiája II. köt. 1526–1848, szerk. Benda Kálmán, Bp., 1982.
Mende Balázs Gusztáv: A pestisjárványok nyomában. In: Korunk 23 (2012):2. 43–48.
Őri Péter: A pestisjárványok demográfiai következményei a 17–18. századi Magyarországon. In: KSH NKI Történeti Demográfiai Évkönyve 2005. 115–162.
Ezt olvastad?
További cikkek
Romaellenes tömeggyilkosságok a frontvonal árnyékában – Nagyszalonta és Doboz, 1944. október
Az 1944-1945-ös időszak kulcsfontosságú Magyarország történetében. Habár a magyar csapatok 1941. június végétől részt vettek a Szovjetunió elleni háborúban, Közép-Európa több államához hasonlóan Magyarország 1944-ben vált hadműveleti területté. A harcokkal […]
Falkavadászat Erzsébet királynéval
A falkavadászat nem más, mint hajtás lóháton, kutyák segítségével leginkább róka, ritkább esetben szarvas vagy nyúl után. A rókavadászat az avatatlan szem számára egyszerűnek tűnhetett, valójában azonban csak a magas […]
Szerződési biztosítékok a kora újkori Erdélyben
Szerződési biztosítékokkal napjainkban is lépten-nyomon találkozhatunk, még ha a hétköznapi életben nem is gondolunk rájuk kifejezetten ekként. Ilyen például a lakásvásárláskor adott foglaló, a tipikusan bérleti szerződésekhez kapcsolódó óvadék (közkeletű […]
Előző cikk
Régi idők státuszszimbóluma, a cukor
Bár a cukor napjainkban alapvető élelmiszernek számít, s évszázadok óta jelen van Európában, a mindennapi életben betöltött szerepe az idők során nagymértékben változott. Ebben legfőképpen elterjedése és egyre nagyobb mennyiségben […]