Mohács és emlékezete – Kerekasztal a mohácsi csata új forrásairól és historiográfiai (újra)értelmezéséről

Belvedere Meridionale folyóirat szerkesztősége Mentor Programjának keretében 2022. március 25. és 27. között rendezte meg első Történész Műhely Hétvégéjét. A bölcsészet- és társadalomtudományokkal foglalkozó egyetemi hallgatók számára meghirdetett esemény a Szegedi Akadémiai Bizottság (SZAB) székházában zajlott, melynek fő célja az volt, hogy a résztvevők megismerkedjenek egymás kutatásaival, illetve képet alkothassanak a meghívott kutatóhelyek tevékenységéről. A program mindkét nap vacsorával, valamint kerekasztal-beszélgetésekkel zárult. A műhelyhétvége első kerekasztala a Kádár-rendszer (újra)értékelésére fókuszált, a második nap zárásaként pedig a mohácsi csata került a középpontba a Mohács és emlékezete című beszélgetés során.

A Lengyel Ádám (SZTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola) moderálása mellett zajló beszélgetés résztvevői Kasza Péter (tanszékvezető egyetemi docens, SZTE BTK Klasszika-filológia és Neolatin Tanszék), Pálfi György (tanszékvezető egyetemi docens, SZTE TTIK Embertani Tanszék) és Papp Sándor (tanszékvezető egyetemi tanár, SZTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék – vezető, SZTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola) voltak. Az est központi kérdései közt felmerült az 1526-os dátum korszakhatár-funkciója, emellett szó esett új történeti források fellelésének esélyeiről, a kontextus fontosságáról, a mohácsi tömegsírok feltárásának folyamatáról, a csata historiográfiai újraértelmezéséről, valamint előtérbe kerültek a téma további kutatási lehetőségei is.

Mohács és emlékezete
A kerekasztal résztvevői; balról jobbra Kasza Péter, Papp Sándor és Pálfi György, valamint a beszélgetés moderátora, Lengyel Ádám

1526 mint korszakhatár

A beszélgetés felvezetésében elhangzott, hogy habár az európai hagyomány az 1492-es évhez, Kolumbusz Kristóf Amerika-felfedezéséhez köti a középkor végét, addig Magyarországon ez a dátum későbbre, 1526-ra tolódik. Ennek kapcsán mind Papp Sándor, mind pedig Kasza Péter leszögezték, hogy a kortársak természetesen nem gondolhatták korszakhatárnak a mohácsi csata időpontját, 1526. augusztus 29-ét. Ez csak később, a 18–19. század fordulóján kanonizálódhatott a közoktatás bevezetésének, elterjedésének köszönhetően; mindenképpen érezték azonban már korábban is Mohács sorsfordító és traumatikus hatását.

Míg például Bonfini 1490-ig, Mátyás király haláláig írta meg a Rerum Ungaricarum Decades („A magyar történelem tizedei”) című művét, aminek történetszálát Istvánffy Miklós 1490-től egészen 1606-ig folytatta a Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV („Magyarország története 1490–1606”) című könyvsorozatával, addig a legtöbb szöveg, amely Bonfini után törekedett feldolgozni a magyar történelem zivataros évtizedeit – mint például Bethlen Farkas Historia de rebus Transylvanicis, azaz „Erdély története 1525–1606” című munkája –, csak a mohácsi csatát követően indult.

A kontextus vizsgálata – új források és forrásértelmezések

Az est folyamán többször is megállapították a beszélgetőpartnerek, hogy mind a szövegkörnyezet, mind pedig az események tágabb kontextusban történő vizsgálata mennyire fontos a történészek, klasszika-filológusok és biológusok-antropológusok számára. Hiszen, ha Mohácsot egy kataklizma-jellegű eseményként, nem pedig egy folyamat részeként vizsgáljuk, akkor az szükségszerűen a Jagelló-kor negatív megítéléséhez vezet bennünket. Így viszont háttérbe szorulhat például az a tény, hogy a Magyar Királyság egy virágzó reneszánsz kulturális központ volt 1526-ot megelőzően, ahol élénk nemzetközi kapcsolatrendszert alakítottak ki a magyar tudósok és diplomaták, főként annak köszönhetően, hogy ekkoriban a Jagelló-uralkodók révén lengyel–magyar perszonálunióban éltünk.

A kontextus vizsgálata magának a mohácsi csatának a historiográfiai újraértelmezésében is segít, hiszen árnyaltabb képet kaphatunk, ha sorra vesszük a csatához vezető eseményeket. Közvetlen előzményként először is Nándorfehérvár 1521-es török általi elfoglalását fontos szemügyre venni, amely egyfajta kényszerpályára állította a Magyar Királyságot.

Ettől kezdve II. Lajos magyar király nem köthetett békét Szulejmán szultánnal mindaddig, amíg az ország kapujának tartott, stratégiai jelentőségű vár nem került vissza a magyarok kezére – hangsúlyozta Papp Sándor, akinek vezetésével az MTA–SZTE Oszmán-kori Kutatócsoport hamarosan ebből az időszakból jelentet meg egy jelentős forráskiadást. Az ifjú király Mohács melletti halála, a katonai vereség, a logisztika és a túlerő kérdése, illetve a kettős királyválasztást követő belpolitikai bizonytalanság – amely egyben Habsburg-ellenességgel is találkozott – vezethetett oda, hogy a törökök majd 150 évig berendezkedhettek a felbomlott középkori Magyar Királyság területén.

Kasza Péter a filológiai megközelítés fő feladatának az írott mű keletkezési körülményeinek és a szövegközi utalásoknak a feltárását és azok szoros olvasatát tartja, amely folyamat során a kutató megpróbálja egyrészt a narratív forrás leírója általi konstrukciókból, másrészt pedig az óhatatlanul megjelenő saját értelmezési keretéből kihámozni az eredeti szövegértelmezést. A sorsdöntő mohácsi ütközetről nemcsak a szemtanú Brodarics István, illetve a bécsi Johannes Cuspinianus írtak szinte egykorú beszámolót, de I. Ferdinánd udvari történetírója, Velius is elkészítette a maga verzióját, amit 2018-ban fedeztek fel.[1]

Ez a Velius-töredék azért is különösen fontos, mert új, a mohácsi csatával kortárs dokumentumnak számít.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nemcsak egy új forrás megtalálása jelentheti a kontextus módosulását, hanem például egy rövid előszó előkerülése is, amiből megérthető, hogy Brodarics István miért adhatta művének azt a címet, hogy De conflictu Hungarorum cum Solymano Turcarum imperatore ad Mohach historia verissima („Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről”). Ugyanis csak 1977-ben vált világossá a magyarországi szakmai közeg számára, hogy van egy latinul írt előszava a műnek, amely 1985-ben kritikai kiadásban jelent meg, és csak azóta ismert. Ez az olvasóhoz írt előszó magyarázza meg a verissima („legigazabb”) szó helyénvalóságát is a mondaton belül, mert ezt egy vitahelyzetben írta meg a szerző. Tehát nemcsak egy soha nem látott forrás lehet új, hanem az a dokumentum is, amely az addig már ismertet értelmezi és árnyaltabb megvilágításba helyezi.

Mohács és emlékezete

Antropológia

Pálfi György kiemelte, hogy az antropológiai források nagyon limitáltak a mohácsi csata kapcsán. A 2020 nyarán induló, „Mohács 500” című projektben az SZTE Embertani Tanszék antropológusai segítenek feltárni a hármas számú tömegsírt a Mohácsi Nemzeti Történeti Emlékhelyen. Az 1960-as első, majd az 1976-os második feltárás óta most először emelik ki a maradványokat, hogy további kutatásokat végezzenek rajtuk. A projekt célkitűzése többszörös, hiszen kegyeleti, emlékezetpolitikai és tudományos kérdésekre egyszerre szeretne választ adni.

Mohács 500. évfordulójának (2026) közeledtével jelenleg talán ez az egyik legnagyobb interdiszciplináris kutatás a magyar középkort illetően, amelyen egyszerre dolgoznak régészek, történészek és antropológusok is.

A legtöbb érdeklődőt a mohácsi csata pontos helyszínének meghatározása foglalkoztatja, hiszen három elmélet is született a mohácsi emlékhelyen lévő tömegsírok eredetéről. A mai napig kérdés, hogy csatahelyszín,[2] magyar szekértábor, vagy esetleg a csatát megnyerő, Szulejmán szultánt ünneplő török sereg által a harc során elejtett magyar foglyok kollektív kivégzésének helyszíne volt-e a tömegsírok helye. A régészeti-antropológiai kutatások jelenleg azt a feltételezést erősítik, amely az emlékhelytől 4–5 kilométerre található Majs-Nagynyárád községek előtti sík területre teszi a mohácsi csata helyszínét, ahol nagy mennyiségű puskagolyó, fegyvertöredék és lövedék került fémkereső-detektorok segítségével a felszínre. Az emlékhelyen a tömegsírokban kisszámú puskagolyó vagy egyéb, hadviseléshez szükséges anyagot találtak a csontvázakban, amelyeken inkább a testek pozíciója alapján, térdeltetett, felülről érkező, kivégzésre utaló külsérelmi nyomokat azonosítottak – mint például a szinte mindig a koponyalappal párhuzamos vágásnyomokat, vagy a párhuzamosan többszörösen átvágott nyakcsigolyákat.

Mind a történész, mind a filológus, mind pedig az antropológus beszélgetőpartner egyetértett abban, hogy amíg nincs meg biztosan a csatatér – ami az ütközet méretei, a szemben álló seregek számát tekintve váltakozó intenzitású összecsapásokkal akár több kilométer hosszan is elhúzódhatott –, addig a mohácsi emlékhelyen lévő tömegsírok eredettörténetét sem lehet egyértelműen megállapítani. Erre vonatkozóan mindegyik tudományág képviselője megegyezett abban, hogy egy átfogó, interdiszciplináris kutatást kellene indítani. Ugyanis, ha valós, a térképre rávihető csomópontok rajzolódnának ki a lehetséges csatahelyszín kapcsán, akkor elképzelhető, hogy a rendelkezésünkre álló szövegek bizonyos részei mélyolvasással kirajzolnák előttünk a csata eseményeit, és az azt követő pár nap történéseit, mivel mindegyik elbeszélő a saját nézőpontját tudta csak az események forgatagáról papírra vetni.

A magyar sereg összetétele

A beszélgetés során mindezeken túl szó esett többek között a magyar sereg összetételéről is: feltehetően soknemzetiségű, de nem nemzetközi sereggel kerültek szembe a törökök. Ezt az emlékhelyen talált régészeti leletek, például cseh és német pénzérmék is megerősítették. Antropológiai szempontból ennek megállapítása ennyi idő távlatából nem lehetséges, azonban további vizsgálatok alapján kiderülhet, hogy a tömegsírokban összekeveredett tízezres nagyságrendű csontvázak közül ki született a Kárpát-medencén belül és ki azon kívül. Mindezt különböző izotópos és nyomelem-vizsgálatokkal lehetséges kimutatni.

Ami pedig a forrásokból kikövetkeztethető: bár szolgáltak nem magyarok is II. Lajos mellett, ők inkább a perszonálunió, illetve az eleve soknemzetiségű ország tényéből fakadóan lehettek a magyar seregben.

A két közvetlen magyar szövetségest, azaz a lengyeleket és a velenceieket ekkorra a Magyar Királyság elvesztette, mert ők korábban békét kötöttek a törökökkel. A lengyel–török békéről egyébként Brodarics is írt még egy 1525-ben kelt levelében, amelyben kitért arra, hogy egy ilyen békét a magyaroknak is el kellene fogadni, ha a törökök felajánlanák, mert ez garancia lenne a török veszély elhárítására.

Az estét a közönség részéről érkező kérdések zárták. Ezek érintették többek között a szembenálló felek létszámát és erejét (ezen belül a törökök létszámbeli és logisztikai fölényét, kiemelve, hogy vannak olyan török források, amelyek elismerően nyilatkoztak a magyar nehézlovasság helytállásáról) és az emlékezetpolitika további alakításának kérdéseit is. A jóhangulatú és pezsgő beszélgetés záróakkordjaként, és az eddigi két nap tanulságként a rendelkezésünkre álló források minél pontosabb megismerése, a kontextus árnyalt ábrázolása, és az interdiszciplináris együttműködések fontossága fogalmazódott meg a jelenlévőkben.

Szakolczai Laura
(PhD-hallgató, SZTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, Modernkor Doktori Program)

[1] A Velius-töredékről lásd bővebben: Kasza Péter: „Kézirat sosem ég el”. Caspar Ursinus Velius mohácsi csatáról írott beszámolójának és egyéb töredékeinek kézirata az OSZK-ban. Magyar Könyvszemle, 135. évf. (2019) 1. sz. 36–49. http://publicatio.bibl.u-szeged.hu/17253/1/KaszaP1_MKsz_19-1.pdf (utolsó megtekintés: 2022. 04. 25.)

[2] A csatatér topográfiájáról lásd többek között: B. Szabó János: A mohácsi csata és a „hadügyi forradalom”. II. rész: A magyar hadsereg a mohácsi csatában. Hadtörténelmi Közlemények, 118. évf. (2005) 3. sz. 573–632. http://epa.oszk.hu/00000/00018/00074/pdf/EPA00018_hadtortenelmi_2005_03_573-632.pdf  (utolsó megtekintés: 2022. 04. 26.)

Ezt olvastad?

A Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete 2020. február 13-án és 14-én interdiszciplináris konferenciát szervezett Békéscsabán a kutatóintézet megalapításának 30. évfordulója alkalmából, illetve