A történelemdidaktikáról, más néven tantárgy-pedagógiáról vagy szakmódszertanról – dióhéjban

A történelemdidaktika a történelemtanítás- és tanulás céljait, alanyait, tartalmát és módszereit vizsgáló tudományág. Kérdései: Miért tanítunk történelmet? Mi jellemzi a történelem tanulóit és tanárait? Mi legyen a tanítás tartalma (ismeretanyaga)? Milyen módszereket és eszközöket alkalmazzunk? Hagyományos elnevezése, a szakmódszertan (= speciális módszertan, szakmetodika) csupán az utolsó kérdésre utal, pedig az előbbiek az elsődlegesek, a módszerek azokat kell, hogy szolgálják, különben öncélúvá válnak (amikor a cél nem a történelem tanítása és tanulása, hanem a kooperativitás, az IKT-használat, a játékosítás stb.). A tudományág átfogóbb, helyesebb elnevezései a történelemtantárgy-pedagógia és a történelemdidaktika. Ez utóbbi előnye, hogy nyelvileg egyszerűbb, és jobban megfelel a külföldi elnevezéseknek (history didactics, Geschichtsdidaktik, didactique de l’histoire stb.). A régebbi magyar pedagógiai felfogás a didaktikát oktatásként, de nem nevelésként határozta meg, ami azonban elavult, és a történelem esetében nyilvánvalóan helytelen felfogás.  

A történelem didaktikája tulajdonképpen tágabb értelmű, mint a történelem tantárgy pedagógiája, mivel a történelemmel kapcsolatos, iskolán kívüli tényezők vizsgálatát is magába foglalja, mint például: Hogyan él valamely történelmi korszak, esemény vagy személy a társadalom kollektív emlékezetében? Hogyan nyilvánul meg a történelem a környezetünkben, egyebek mellett a tankönyvekben, műalkotásokban, társadalmi-politikai cselekvésekben? Az előbbi kérdéskör a történeti tudat, az utóbbi a történeti kultúra (public history) fogalommal jelölhető. Ezeket a kérdéseket történelemdidaktikusok, történészek és szociológusok is vizsgálják, ilyenek (voltak) például a trianoni békeszerződéssel (1, 2, 3, 4) vagy a Pécs közelmúltjával kapcsolatos kutatások. A történészek (kimondva-kimondatlanul) akkor is didaktikai szempontokat mérlegelnek, amikor szeretnék eredményeiket megismertetni a szélesebb közvéleménnyel, például ismeretterjesztő folyóiratok, filmek, kiállítások stb. segítségével. Mindezek természetesen kölcsönhatásban állnak az iskolai tanulással.

A történelem tanításának és tanulásának kérdéseiről szóló tudományos művek a német nyelvterületen a 18. századtól, Magyarországon pedig a dualizmus korától jelentek meg, a második világháború utáni évtizedekben pedig a történelemdidaktika külföldön és itthon is önálló tudományággá vált. A német nyelvű országokban általában a történettudomány részének tekintik, a történelemelmélet és a történetírás kisebb testvérének. Míg ezek azt kérdezik: Mi a történelem?, illetve: Miben áll a történelem?, a történelemdidaktika kérdése: Hogyan tanulható a történelem? Ez utóbbi kérdés természetesen bármely tárgyra, illetve tudományra vonatkozóan feltehető, a történelem szempontjából azonban különös jelentősége van, csaknem létkérdés, hiszen a történelem végeredményben a múltról szóló elbeszélés, s ebben a minőségében rá van utalva a hallgatóság általi befogadásra. Továbbadás nélkül a történelem megszűnik, vagy legalábbis, kevésbé drámaian fogalmazva, nem hasznosul a társadalom számára. Ez ma különösen időszerű probléma, mivel a hagyományhoz való viszony kérdése élesen vetődik fel a jelen társadalmi, kulturális és politikai körülményei között. A történelem továbbadhatóságának egyes vetületeivel foglalkozott a közelmúltban az MTA Tantárgy-pedagógiai Kutatási Programja is. 

A történelem tantárgy pedagógiája természetesen kapcsolatban áll a neveléstudománnyal is, hiszen tanulási tevékenységre vonatkozik, amely iskolai környezetben, diákok és tanárok részvételével történik. A történelem, a kémia, a zene tanítása és tanulása vagy a testnevelés azonban alapvető vonásaikban különböznek egymástól – a tantárgy-pedagógiák vagy más néven szakdidaktikák ezért sokkal inkább önálló tudományágak, mint az általános didaktika részterületei. Felmerülhet persze a kérdés: tudományok-e egyáltalán? Hiszen a tanítás és a tanulás elsősorban gyakorlat, és nem elmélet. Sőt, a nevelés olyan, személyek közötti kapcsolat, amelynek – akár a szerelemnek vagy a barátságnak – szoros értelemben véve nem létezik tudománya. Mégis érdemes a gyakorlatot, s még annak kapcsolati tényezőit is elméleti reflexió alá vonni; a pedagógia mellett így tesz például a pszichológia vagy a közgazdaságtan is a maga területén.

A rendszerváltás előtti hazai történelemtantárgy-pedagógia sok szempontból színvonalas örökséget hagyott maga után, és az 1990-es évtizedben új lendületet vett az angolszász és a német történelemdidaktika recepciója is. A tudományág művelése azonban sajnos nem folytatódhatott a korábbi lendülettel. Megszüntették ugyanis a tanárképző főiskolákat, ahol a tantárgy-pedagógiák nagyobb súllyal és gyakorlatközpontúbban jelentek meg, mint az egyetemeken, és nem szervezték újjá a szakos tanfelügyeletet, amely a tantermi gyakorlatra vonatkozó, értékes tapasztalatokat közvetíthette volna az elmélet felé. Az egyetemeken nem épültek ki önálló történelemdidaktikai tanszékek, úgy, ahogyan az tőlünk nyugatabbra szokásos, a tudományterület művelésére fenntartott kevés státust pedig többnyire történészekkel töltötték be (szerencsés esetben olyanokkal, akik rendelkeztek közoktatási tapasztalattal). Mindezek miatt a történelemtantárgy-pedagógia az elmúlt évtizedekben a szükségesnél kevesebb új, a gyakorlatban is hasznosítható eredménnyel tudott szolgálni, a tanárképzésbe pedig még ezek sem mindig jutottak el.

Az általános pedagógia ezalatt a szakdidaktikákkal ellentétes utat járt be. Oktatási és tudományos pozíciói megerősödtek, ezzel összefüggésben képes volt nagy mértékben befolyásolni a tanárképzés és a tanári pálya követelményrendszerének kialakítását. Nem csak az általános pedagógiai kurzusok száma növekedett, hanem döntően nem szaktárgyi jelleget öltöttek a végzősök által készítendő portfólió, a pálya későbbi szakaszában esedékes minősítések és a szakfelügyelet követelményrendszere, illetve a mindezek alapját képező „tanári kompetenciák” is. A tantárgy-pedagógia viszonylagos gyengesége mellett tapasztalatom szerint mindez azt a képet alakítja ki a pályára lépő tanárokban, hogy az iskolai tanítás sztenderdjei nagy mértékben tantárgyfüggetlenek; könnyen vélhetik úgy, hogy az általános pedagógiai kurzusokon tanultak – például, hogy az ismeretanyag csak a képességfejlesztés eszköze, minden tárgyban ugyanazokat a képességeket kell fejleszteni, és a preferált munkaforma a kooperatív csoportmunka – minden további nélkül alkalmazhatóak és alkalmazandóak a történelem tantárgyban is. Ez azonban tévedés, olyasféle, mintha valaki a főzés általános alapelvei alapján – az étel legyen ízletes, megfelelő állagú, esztétikus stb. – kívánna elkészíteni mondjuk egy babgulyást, anélkül, hogy a szükséges hozzávalókat beletenné. A hibára rendszerint a „próbakóstoláskor” – az iskolai gyakorlatok során – derül fény, ahol a fiatal kollégák az egyetemen tanult pedagógiai megközelítéseket saját kudarcélményeikből tanulva, vezető- és mentortanáraik segítségével kénytelenek helyreigazítani. Már aki képes erre, a pályán töltött első évek számtalan egyéb gondja közepette.

Zárásképpen hadd utaljak néhány fontos eredményre az elmúlt két évtizedből, amelyek a nehézségek ellenére is megszülettek, néhány egyetem oktatóinak, illetve az Oktatáskutató- és Fejlesztő Intézet kutatóinak köszönhetően. Legfontosabb eredménynek kétségkívül a 2005-ben hatályba lépett, a korábbihoz képest egészen új érettségi követelményrendszer tekinthető. A tudományág ismeretanyagát újabban Vajda Barnabás, Kovács István és szerzőtársai, valamint Kaposi József foglalták össze különféle módokon, a tantárgy-pedagógia és a történelemtanítás történetét pedig Katona András, illetve Gőzsy Zoltán és Dévényi Anna összegezte. Történelemdidaktikai témájú monográfiák Knausz Imre és Albert B. Gábor tollából születtek (a címeket lásd az irodalomjegyzékben). Újra megjelenik, s már tízéves jubileumát ünnepelte tavaly a Történelemtanítás szakfolyóirat, néhány éve az Újkor oktatási rovata is jelentkezik ismeretterjesztő fórumként. Az említett időszakban sok száz szakcikk és tanári publikáció látott napvilágot. Mindezeket a A történelemtanítás digitális bibliográfiája tartalmazza.

A szakma jövőjének biztosításához a történelemdidaktikusok, vagy másképpen történelemtantárgy-pedagógusok új nemzedékére volna szükség, akik számottevő történelemtanári tapasztalat birtokában kezdenek a tudományág művelésébe (szakirányú doktori tanulmányokat régóta egyedül Pécsett lehet folytatni, illetve legújabban a szlovákiai Komárom magyar nyelvű egyetemén is); a felsőoktatásba átlépni a mester- vagy kutatótanári pálya helyett azonban jelenleg korántsem vonzó alternatíva. A jövő egy másik építőköve lehet a vezető- és mentortanárok szélesebb körű bevonása az egyetemi oktatásba – erre a legújabb új tanárképzési rend teremt majd talán némi lehetőséget.

Gyertyánfy András

Az írás a PTE BTK Történettudományi Intézetével való együttműködés keretében készült.

Szakirodalom a történelemdidaktika önértelmezéséhez

F. Dárdai Ágnes: Történelemdidaktikai koncepciók az újabb német didaktikai irodalom tükrében. In: F. Dárdai Ágnes: Történelmi megismerés – történelmi gondolkodás. I. kötet. ELTE BTK – MTT TT, Budapest, 2006. 44–59. o.

Katona András: A tantárgypedagógia kérdéséhez – a történelemtanítás felől szemlélve. In: Új Pedagógiai Szemle, 47. évf. (1997) 6. sz. 99–111. o. 

Kereszty Orsolya: Egy európai összehasonlító felmérés tanulságai a történelemdidaktika hazai értelmezéséhez. In: Új Pedagógiai Szemle, 55. évf. (2005) 11. sz. 49–57. o.

Juris Renáta: Történelemtanárok képzéssel való elégedettsége. In: Történelemtanítás, 5. évf. (2014) 2–4. sz. 

Történelemdidaktikai témájú tankönyvek és monográfiák

Albert B. Gábor: Súlypontok és hangsúlyeltolódások: Középiskolai történelemtankönyvek a Horthy-korszakban. Pannon Egyetem, Pápa, 2006.

Csepela Jánosné – Horváth Péter – Katona András – Nagyajtai Anna: A történelemtanítás gyakorlata. Tantárgy-pedagógiai tankönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000.

Gőzsy Zoltán – Dévényi Anna: A történelem tanításának tartalmi és módszertani változásai. Egyetemi jegyzet a Történetírói irányzatok és hatásuk a történelemtanításra című kurzushoz. PTE BTK TTI, Pécs, 2011. 

Katona András – Sallai József: A történelem tanítása. Tantárgy-pedagógiai összefoglaló. Budapest, 2002.

Katona András: Képek és arcképek a magyarországi történelemtanítás múltjából. Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata. 

Kaposi József: Közelítések a történelemtanítás elméletéhez és gyakorlatához.  Oktatási segédlet. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2020. 

Knausz Imre (szerk.): Az évszámokon innen és túl… Megújuló történelemtanítás. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2001.

Knausz Imre: A múlt kútjának tükre. A történelemtanítás céljairól. Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc, 2015. 

Kovács István – Kovács Istvánné – Óbis Hajnalka: A változó történelemoktatás. Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2015. 

Szabolcs Ottó – Katona András: Történelem. Tantárgy-pedagógiai olvasókönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006.

Vajda Barnabás: Bevezetés a történelemdidaktikába és a történelemmetodikába. Selye János Egyetem Tanárképző Kar, Komárom, 2009, 2018.

Ezt olvastad?

Az elsajátítási motiváció tulajdonságai és a tanulásban betöltött szerepe

Amennyiben visszatekintünk az emberiség történetére, láthatjuk, hogy azok az emberek gördítették tovább a történelem kerekét, akik új ismeretekre kívántak szert

X