Betekintés a Kádár-rendszer „zsidópolitikájába”

Kovács András szociológus kiemelten foglalkozik az antiszemitizmussal, az előítéletesség szociológiájával, valamint a zsidóság helyzetével a második világháborút követő Magyarországon. A következőkben A Kádár-rendszer és a zsidók című kötetének ismertetőjét olvashatjuk, melyben a szerző korábban zárt levéltárakban őrzött dokumentumokból készült válogatás közzétételével és kontextualizáló írásokkal mutatja be, miként kezelte a zsidókkal kapcsolatos különböző kérdéseket a magyar pártállam 1957 és 1989 között. A forrásközlő- és értelmező munka a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben. A kötetbe végül nyolcvanöt irat került, ezeket nagyobb témablokkba rendezve kapunk képet azokról a belső, illetve külső tényezőkről, melyek befolyásolták a pártállam „zsidópolitikájának” korszakait.

Az első fejezet Izrael és a magyar politika viszonyát vázolja fel tizenhat korabeli 1957 és 1968 közötti dokumentum kíséretében. Mindezt egy tágabb kontextusban, a közép-kelet európai kommunista országok és Izrael kapcsolatát feltárva teszi, így Magyarországon kívül központba kerül az egykori Csehszlovákia, valamint Lengyelország is. A szerző a forrásokra támaszkodva arra hívja fel a figyelmet, hogy több hasonlóságot mutat az európai kommunista országok politikája, viszonyulásuk a zsidó államhoz, amikor a befolyásoló tényezők elsősorban külső okok voltak. Számadatok tükrében megállapítja, hogy amíg a posztsztálinista rendszer kialakulásakor egyfajta liberalizálódás jellemezte, addig a posztsztálinista rendszerben már főként a helyi események befolyásolták a zsidó kivándorlást. Mi jellemzi az 1956-os forradalom előtti, majd az azt követő gazdasági együttműködéseket Magyarország és Izrael között?  Ezenfelül miként alakult a diplomáciai kapcsolat a két ország között a vizsgált periódusban? – többek között ezekre is fény derül a kötet ezen fejezetében. A források közt szerepel például Kálló Iván nagykövet Horváth Imre külügyminiszternek címzett jelentése Golda Meirrel történő találkozóiról; vagy éppen a Külkereskedelmi Minisztérium feljegyzése a magyar-izraeli kereskedelmi kapcsolatok alakulásáról is.

A második fejezet az Eichmann-ügyre fókuszál és tizenegy korabeli dokumentumot tartalmaz. Adolf Eichmann náci háborús bűnös, az izraeli titkosszolgálatnak 1960 májusára sikerült elfognia. Izrael a szovjet, a csehszlovák, a lengyel és a magyar kormánynak ajánlotta fel segítségét, s a felsorolt kommunista államok a kérdést napirenden tartották, rendszeresen konzultáltak egymással az ügyről. Olvashatunk előterjesztést az MSZMP KB Politikai Bizottságához; de még a konzultációs kérdéseket tartalmazó dokumentumot is a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság és Románia külügyminisztériumai között.  

Ezt követően a hatnapos háború és annak következményei kerülnek előtérbe a harmadik fejezetben, mely húsz, 1967 és 1988 közötti iratok, többek között Kádár és Brezsnyev telefonbeszélgetésének részletei, valamint Kádár Jánosnak a moszkvai találkozóról szóló emlékeztetője bemutatásával igyekszik új aspektusból – például miként reagáltak az eseményre kommunista vezetők – bemutatni az Izrael és négy arab állam között lezajlott háborút.

Mint írja: „A kommunista archívumok megnyitása óta azonban kevés dokumentum került nyilvánosságra arról, hogyan reagáltak a szovjet szövetségi rendszerhez tartozó európai országok vezetői a háborúra és a háború által kiváltott politikai válságra […].”

Arra, hogy hogyan alakult a hazai zsidó intézmények és a nemzetközi zsidó szervezetek közötti kapcsolat 1956 és 1989 között, tizenhárom dokumentumon keresztül nyerhetünk betekintést. A pártállami vezetés főként a Zsidó Világkongresszusra, illetve az American Joint Distribution Committee-re, azaz a legnagyobb nemzetközi zsidó politikai szervezetre és nemzetközi zsidó segélyszervezetre összepontosított, különösen miután a magyar zsidószervezet, a MIOK csatlakozott a ZSVK-hoz 1957-ben, melyből már 1960-ban ki is lépett – az erről szóló előterjesztést is olvashatjuk –, majd ezt követően csak évek múltán sikerült újból csatlakozniuk. De nehezítette a nemzetközi kapcsolatok alakulását, tehát feszültséget okozott az is, hogy például a ZSVK többször foglalkozott a szovjet zsidók helyzetével. Azonban az 1970-es évektől kezdődően a magyar delegáltaknak az egyházügyi hatóságok által előre meghatározott feladataik voltak. Majd 1980-as években került csak sor a magyar tagság helyreállítására a ZSKV-ban, sőt 1987-ben a ZSVK vezetőinek találkozóját már Budapesten rendezték meg, az utóbbi részleteibe három korabeli irat enged bepillantást.

Az utolsó fejezet a zsidó hitközség belső történéseiről, életéről szóló, s elsősorban titkosszolgálati iratokat vonultat fel: „Ezek az iratok az dokumentálják, hogyan működtek és milyen eszközökkel használták az elnyomás pártállami szervei a zsidósággal kapcsolatos politikai célok megvalósítására” – fogalmaz Kovács András.

Összességében pedig elmondható, hogy a nyolcvanöt irat tematikus blokkokba rendezett közlése, a hozzájuk tartozó kontextualizáló rövid, ámde igényes elemző tanulmányokon keresztül komplex képet kapunk a Kádár-rendszer „zsidópolitikájának” minden szegmenséről.

Lengyel Emese

A borítókép forrása a Fortepan fotójának felhasználásával készült.

Ezt olvastad?

„Nem mondhatom, hogy kommunizmust, mert ezt senki nem akarja…” – Mit szerettek volna a munkástanácsok 1956-57-ben?

Csalódni fog, aki kezébe veszi a Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton” – Munkástanácsok 1956-1957-ben című munkáját. A Corvina

X