Tragikum és komikum egyszerre volt jelen Erdély (kora) újkori történetében – Bandi Bálint előadása a PTE Személyes történelem kurzusán

A PTE BTK Történettudományi Intézet Középkori és Koraújkori Történeti Tanszéke által szervezett Személyes történelem – Kalandozások a középkor és a kora újkor világában című kurzus ide szemeszterének utolsó előadását Bandi Bálint, a PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola középkori és kora újkori doktori programjának doktorandusz hallgatója, a PTE BTK munkatársa tartotta meg 2023. május 2-án. A Zsoldos Attila középkortörténeti előadását követő alkalom fókuszában a török kori Erdély állt, központi kérdésfelvetése pedig az volt, hogyan és miként alakultak az erdélyi népesedési viszonyok a magyarság, a szászok és a románság körében. Az „aláb megh irt Falukat investigaltuk” – (Kora) újkori erdélyi összeírások a népesedéstörténet tükrében című előadás továbbá azt is bemutatta, hogy miképpen alakult a térség etnikai összetétele, illetve arra is kitért az előadó, hogy milyen kihívásokkal kellett szembenéznie kutatóként, miközben a téma feltárásán dolgozott.

Bandi Bálint előadásának plakátja. Forrás: Facebook / PTE BTK TTI Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék

Erdély kapcsán mindmáig él a magyar társadalom körében az a kép, mely szerint sikerült megőriznie viszonylagos önállóságát a török időszakban, és egyfajta „fényes elszigeteltség” jellemezte, ahol még egy bizonyos fokú vallási tolerancia is érvényesülni tudott a mindennapokban. Ámbár ezt az idillikus képet jócskán beárnyékolta a török kor turbulens időszaka, mely különösképpen igaz volt Erdélyre: egy háborúkkal tűzdelt polgárháborús időszak uralkodott egészen a speyeri szerződésig (1570, az egyezményt kötő két fél: János Zsigmond erdélyi fejedelem és I. Miksa német-római császár, magyar király), s ekkor úgy tűnt, ez egy ideig békés időszakot biztosít a térség számára. Ez végül mégsem következett be, hiszen a szakadatlan háborúk sorozata eltartott egészen a század végéig.

Ennek fényében érdemes feltenni a kérdést: mi jellemezte a korszak mindennapjait? Mi vezetett Erdély etnikai viszonyainak radikális megváltozásához? Bandi Bálint előadásából ezekre a kérdésekre kaphatott választ a hallgatóság.

A három részre szakadt ország. Forrás: Mihályi Péter: Fejezetek a korai magyar privatizációk és államosítások történetéből, 17–18. század. (In: Műhelytanulmányok, MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont, Közgazdaság-tudományi Intézet, 2015. 14.)

Ha rápillantunk Erdély török kori etnikai térképére, azt láthatjuk, hogy a magyarság aránya a térségben jócskán visszaszorult a belső, középső vidékekre. Tulajdonképpen ez az „érdekes tény” vezette a témához az előadót, azaz, hogy kiderítse: mi okozta a népesedési viszonyok radikális felborulását. Annak érdekében, hogy egy általános képet kapjon a témáról, első körben a témát és korszakot kutató történészek műveihez nyúlt. A korszakkal kapcsolatban kutatást végző történészek közül fontosnak tartotta kiemelni Mályusz Elemér nevét, aki a magyar középkorkutatás egyik legjelentősebb alakjaként és a hazai népiségtörténeti kutatások megindítójaként elévülhetetlen érdemeket szerzett. (A 2021-ben megjelent, „Mályusz Elemér: Visszaemlékezések” című memoárról írt, portálunk Lapozó rovatában megjelent főszerkesztői recenzió ide kattintva érhető el – a szerk.) Mályusz mellett említésre került még Makkai László, Szabó T. Attila és Malán Mihály neve is, utóbbi szerzőnek pedig egy kiemelten fontos, Magyarok és románok az embertan tükrében című munkája, amely az előadó szerint alapvető mű azok számára, akik a téma iránt érdeklődnek.

A Magyar Királyság etnikai képe, 1773. Forrás: BTK TTI

Bandi Bálint azonban rámutatott, hogy e szerzők munkáin túl nem volt éppen egyszerű dolga a téma kutatása szempontjából, hiszen roppant kevés írott forrás maradt fenn a korszakból a népességtörténetre vonatkozóan. Éppen ezért is került zárójelbe az előadás címében a „kora” szó – tehát leginkább az újkor későbbi szakaszában tudott tüzetesebb kutatásokat végezni, hiszen itt már lényegesen jobb forrásadottságok állnak rendelkezésünkre, amelyek segítik a kutatói munkát.

Az első ilyen segítség az adóösszeírások részletes tanulmányozását jelentette, mely forrástípust a Habsburg uralom megjelenésének (18. század) kezdete óta vezetett és tartott számon a császári udvar. Ilyen összeírásokból egy egységes és részletes, komplett sorozat gyűlt össze, az 1713 és 1733 közötti időszakban például 13 kötet.

És hogy mi minden derül ki ezekből az összeírásokból? Az előadó rámutatott, hogy e kötetek áttanulmányozása révén egészen színes kép bontakozott ki az újkori Erdélyről: láthatóvá vált, hogy olykor tragikus, olykor viszont komikus helyzeteket is teremtett a történelem.

Bandi Bálint a Személyes történelem – Kalandozások a középkor és a kora újkor világában című kurzus keretében tartott előadása közben. Forrás: Facebook / PTE BTK TTI Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék

Az egyik ilyen helyzetet magának a forrásoknak a nyelvezete jelenti, mely sok esetben félig latin, félig magyar nyelvű szövegeket takar – ám az, hogy mikor melyiket és miért azt alkalmazták az adóösszeírók, nem tudjuk. Érdekes az is, hogy ezek az adóösszeírók egészen konkrét instrukciókat kaptak munkájukat illetően: fel kellett térképezniük még azt is, hogy egészen pontosan hányan hagyták el a falut, illetve hányan haltak meg a faluban. Utóbbi adat több mint valószínű, hogy a pestisjárványokra is utalhat – tette hozzá az előadó. Ezen specifikus utasításokon túl a forrásokból a társadalmi csoportok is jól körvonalazódnak, melyből kiderül, hogy többek között a kisnemességet is összeírták és megadóztatták. Arra, hogy erre miért került sor, Erdély történeti helyzete adhat választ: az itt élő kisnemesség ekkor annyira elszegényedett, hogy nem voltak abban a helyzetben, hogy ne fizessék ki a rájuk kiszabott adót, vagyis semmi erejük nem maradt ez ellen fellépni, esetleg tiltakozni.

Ha már a társadalmi csoportoknál és az összeírásoknál tartunk, az előadó kitért arra is, hogy mindezek kapcsán alapvetően két ellenérdekelt félről beszélhetünk:

az egyik oldalon az adóösszeírók, a másik oldalon pedig a lakosság áll, akiktől az adót be kívánták szedni. Utóbbiak mindent megtettek annak érdekében, hogy elkerüljék a megadóztatásukat, olykor pedig olyan kacifántos és furfangos megoldásokhoz folyamodtak, mint például a hegyekben való elrejtőzés, bujdosás, egy nagyobb házba való összeköltözés, sőt megesett, hogy egy komplett falu is elköltözött (a háborús pusztítások révén), melynek során még a templom harangját is elvitték magukkal.

Bandi Bálint rámutatott, hogy végül egy máig ismeretlen népcsoport is fel-felbukkan az adóösszeírások sorai között, nevezetesen a „váguszok” csoportja, akikkel kapcsolatban mindmáig csupán találgatások vannak. Kik ők? Vándorlók? Kóborlók? Bandi feltételezése szerint a megjelölés olyan személyekre vonatkozhat, akik nem rendelkeztek önálló házhellyel.

Az Erdélyi Fejedelemség a 17. század közepén. Forrás: BTK TTI

Mindenesetre eme forrástípus hátrányain túl sok érdekesség is kinyerhető ezekből az adatokból, egy-egy névből például a családi, rokoni kapcsolatok is feltérképezhetőek, körvonalazhatóvá teszi mindemellett a telkek számát, nagyságát is.

Érdemes ezeken túl a felekezeti források behatóbb vizsgálata is – derült ki az előadásból –, hiszen azok is értékes adatokkal szolgálhatnak a népesedési folyamatokról, valamint a házasságkötési szokásokról.

Ennek vizsgálata mentén vált világossá az is, hogy a magyarok és a románok nem házasodtak egymással, melynek okai nem feltétlenül a nyelvi akadályokban keresendők, hanem sokkal inkább a felekezeti különbségekben (a magyar lakosság főként katolikus és református, a román viszont javarészt ortodox hitű volt).

Végső soron az előadó érdemesnek tartotta kitérni arra, hogy mi vezetett a magyarság végletes visszaszorulásához. Az egyik ilyen fő ok abban rejlett, hogy a harci cselekmények zöme Erdély központi területein zajlott, mivel a régi hadiutak itt találhatóak, ennek révén a háborús pusztítás nagy részének elszenvedője tehát a magyarság volt. Másrészt, míg Bethlen Gábor (1613–1629) és I. Rákóczi György (1630–1648) erdélyi fejedelmek uralkodása alatt Erdély az aranykorát élte, addig II. Rákóczi György (1648–1660) regnálása a hanyatlást és a kíméletlen, török seregek általi pusztítás időszakát hozta el a térség számára, mely szintén hozzájárulhatott a népességcsökkenéshez. II. Rákóczi György mentségére szóljon ugyanakkor, hogy ebben az időszakban az Oszmán Birodalom egyfajta újjáéledését élte („Köprülü reneszánsz”), melynek erejével még Erdély sem vetekedhetett.

Remete Adrián

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

A PTE BTK Történettudományi Intézet Középkori és Koraújkori Történeti Tanszéke által szervezett Személyes történelem – Kalandozások a középkor és a kora újkor világában című kurzus idei, immár harmadik szemeszterének eddigi előadásairól az alábbi cikkeket ajánljuk Olvasóink figyelmébe:

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket